Galla Miklós - Jé, Galla is Ember

A szerzőtől a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent: Könnyű műhaj (2011) Abrakadabra (2014)

GALLA MIKLÓS

Jé, Galla is ember!

Copyright © Galla Miklós, 2014

Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2014 Minden jog fenntartva!

Lektorálta Mörk Leonóra Olvasószerkesztő Helfrich Judit Borítóterv Németh Károly Borítófotó Hajas Orsolya Könyvterv Sólyom Melinda Felelős szerkesztő Totth Benedek Felelős kiadó Rados Richárd

A szerző akárhogy is szerette volna, a következő szavakat nem sikerült bepasszíroznia az önéletrajzba: vesszőparipa, csereszabatos, vetésforgó, nómenklatúra, amerről.

Jaffa Kiadó • www.jaffa.hu ISBN 978-615-5492-37-2

magyar nyomdatermék NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Tartalom

Előszó ......................................................................................................................................... 6 Első fejezet - Húsvéti ecset a fejben ........................................................................................... 7 Második fejezet - Tanzánia ...................................................................................................... 17 Harmadik fejezet - Bukás „csak” két tantárgyból .................................................................... 23 Negyedik fejezet - Fehér izzás van a színpadon....................................................................... 30 Ötödik fejezet - „Ráz a mikrofon!” –„Rázd vissza!” ............................................................... 38 Hatodik fejezet - A hasonló ízlésű emberek tartsanak össze! .................................................. 50 Hetedik fejezet - A napra lehet nézni, de már nem .................................................................. 61 Nyolcadik fejezet - Szerdán megnyitjuk .................................................................................. 73 Kilencedik fejezet - Cica, varázslók a lányaid! ........................................................................ 81 Tizedik fejezet - A krákogás kerülendő ................................................................................... 93 Verbális függelék ................................................................................................................... 103 Képmelléklet .......................................................................................................................... 120

Előszó

Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy önéletrajzot írjak. Egyrészt MÉG mindenre emlékszem, másrészt MÁR jól tudok írni. És jaj, de rengeteg minden történt velem! Úgy gondolom, ez érdekes olvasmány lehet. A sokéves színpadi tapasztalat megkönnyíti a dolgomat; érzem, miről mennyit kell írni, más szóval empatikus tudok lenni az olvasóval. Talán jó a ritmus- és az arányérzékem. Szó lesz a gyerek-, tinédzser- és felnőttkoromról, ahogy illik. A vezérfonalat, a fogódzót az időrend szolgáltatja. Nagyon ritkán lépek ki az adott korból, akkor viszont jól teszem, mert valami fontos gondolat jut eszembe. Mániám a kronológia. Hiszen az éle-tem is időrendben zajlik. Itt és most mindent elmondok – újságíró legyen a talpán, aki ezek után olyat tud kérdezni tőlem, amire a válasz nincs benne a könyvben. Úgy is lehet fogalmazni, hogy életem leghosszabb interjúja következik, riporter és kérdések nélkül. írom magamtól, önszántamból. Fussunk neki együtt, kedves olvasó! Hajrá!

ELSŐ FEJEZET

Húsvéti ecset a fejben

Legkorábbi élményeim az óvodából származnak. Különleges világnapnak számított a diavetítés. Elsötétítették az ebédlőt, és néztük a színesen megrajzolt meséket. Nagyon fontos eleme volt ennek az élménynek a színesség, hiszen a tévé akkor még fekete-fehér volt. Ráadásul nekünk akkor még semmilyen tévénk nem volt, csupán nyaralások alkalmával láttam ilyen készüléket, üdülőkben. Ekkor éreztem először, hogy csodálatos dolog a „műsor”. Talán a későbbi, képregények iránti vonzalmam első jele lehetett a diavetítés iránti rajongás. Óvodás koromban még nem jártam moziba, csak ha vittek. Gabi bátyámmal és baráti társaságával elmentünk megnézni az Oscar című Louis de Funès-filmet. Rögtön hatott rám a tébolyult zseni energiája. Akkor az maradt meg bennem, hogy fel-le rohangál a lépcsőn, a közönség pedig őrült hangerőn és gyakorisággal nevet. Persze a történetet nem értettem, ezért a mellettem ülő, középiskolás korú lánynak mindenáron ki akartam fújni az orrát.

Egyébként abban az időben még szombaton is jártunk óvodába. A Kennedy elnök elleni merénylet magyar idő szerint péntek este történt, ezért természetes, hogy szombat délelőtt ez volt a téma az óvónők között. Négy és fél éves voltam, nem tudtam, mit jelent az, hogy „amerikai elnök”, de éreztem az óvónők viselkedésén, hogy valami nagyon nagy jelentőségű és rettenetes dolog történt. Nem túlságosan szerettem az ebéd utáni, kötelező csendes pihenőt. Álmatlanul nyűglődtem a kempingágyon. Azonban a borzalmak borzalma a tojásleves volt. Gusztustalan tojáscafatok úszkáltak a savanyú lében. Majdnem ugyanennyire utáltam a tökfőzeléket és a fasírtot. Egyébként a tojást és a tejet a mai napig nem szeretem semmilyen formában. A kedvenc óvónőm Hédi néni volt, olyannyira, hogy már iskolába jártam, amikor elmentem meglátogatni a lakásán.

Nyilván vannak korai élményeim a lakásunkból is, de mivel tizenöt éves koromig ott laktunk, nem lehet tudni, melyek voltak az első emlékek. Apukám közgazdász volt; egész életében tisztességesen dolgozott. Kiskoromban Pompidou-nak becézett a francia miniszterelnök után. Nem hasonlítottam a politikusra, talán a gömbölyű fejformám és a szó hangzása miatt érezte apukám hozzám illőnek a nevet. Anyukám újságíró volt; becenévre nem emlékszem, mindig Miklósnak hívott, gyerekkoromban sohasem voltam Miki. Egyik fő nevelési elve volt, hogy a

gyerek nem kaphat semmilyen játék fegyvert. Érdekes, hogy ennek a célját már akkor értettem, sőt egyet is értettem vele. Mindkét szülőmnek ragyogó humora volt. Ezzel kapcsolatban a mostani teóriám az, hogy azért is működött a kapcsolatuk addig, amíg működött, mert meg tudták egymást nevettetni. Szellemileg egyenrangúak voltak. Szerencsére én a kapcsolatnak viszonylag az elején születtem, amikor még minden rózsás volt. Amikor anyukámmal voltam, azt mondták: „Tiszta anyja!”, amikor meg apukámmal, akkor: „Tiszta apja!”, ebből logikusan következik, hogy mindkettejükre hasonlítok. Velünk élt még a nálam kilenc évvel idősebb Gabi bátyám, valamint apai nagymamám, Mami. Az ő szobája külön birodalom volt a lakáson belül, régies bútorokkal. A vitrinjében tartott kekszeknek nem mindig tudtam ellenállni, sokszor csentem belőlük. Más is volt a vitrinjében: egy régi kép apai nagyapámról. Sándor bácsit utoljára 1944-ben látták élve Auschwitzban. A „bűne” az volt, hogy tisztességes vaskereskedőként dolgozott Szentesen. Ha bárkinek bármilyen vasárura volt szüksége a Csongrád megyei városban, Sándor nagyapámhoz fordult. Fönnmaradt az elfogásáról készült dokumentum. Ez áll rajta: „A letartóztatás oka: őrizetbe vétel.” Apukám sokszor emlegette, hogy sikeres pályafutását egyedül az keseríti meg, hogy Apuka mindezt nem láthatta, nem érhette meg.

Négy- vagy ötéves lehettem, amikor nyáron egy hónapra elküldtek a háztartási alkalmazottunk, Gizike szüleihez a nyugat-magyarországi Veszkény faluba. Annyira közel van a határhoz, hogy „igen” helyett a „ja” szót használják. Itt ismertem meg a falusi életet. A házhoz tehénistálló, baromfiudvar és disznóól is tartozott, mindegyikben odavaló állatokkal. Mögötte pedig óriási szántóföld terült el, ahova sokszor kimerészkedtem – volt is csaláncsípés bőven. Reggelire zsíros kenyeret kaptam, de a zsír nem fehér, hanem drapp színű volt. Akkor még nem ismertem ilyen szavakat, hogy „koleszterin”. Az egyik hajnalban a szokottnál is korábban felkeltettek, mondván, disznóvágás lesz. Hogy egy négy- vagy ötéves gyereknek miért kellett végignéznie a sertés meggyilkolását, azt nem tudom. De sajnos végignéztem. A nyaralás végeztével apukám jött értem. Busszal mentünk haza, és gyakran megkérdeztem: „Hun vagyunk?” Ugyanis rám ragadt a vidéki beszéd. Apukám addig nem válaszolt, amíg meg nem kérdeztem „rendesen”.

Csupa választékos beszédű, kulturált emberrel voltam körülvéve. Nem csoda, hogy a szókincsem hamar fejlettebb lett a kortársaim zöménél. Apukámra jobban felnéztem, mint anyukámra. Különleges pillanat volt, amikor este hat körül jellegzetes, kissé csoszogó lépteit meghallottam a lakáshoz vezető lépcsőn. Volt akkoriban egy dal, „A vén budai hársfák

békésen suttognak...” kezdetű. Apukám dohogva megjegyezte, hogy milyen sokba kerülhetett a budai hársfákat Békésre szállítani. Talán akkor ültette el a bogarat a fülembe, hogy egy szónak több értelme is lehet. Sajnos voltak atyai pofonok is. Egyszer húsvéthétfőn otthon festegettem, és közben nyilván valami szemtelenséget mondtam neki. Ütésre lendült a keze, én az ecsetet tartó jobb kezemet védekezőleg felemeltem, ő pedig már nem tudott fékezni; az ecset befúródott a fejbőröm és a koponyám közé. Azt hittem, betört a fejem, úgyhogy bömbölni kezdtem. Anyukám úgy, ahogy voltam, pizsamában átvitt a szomszéd bérházba egy ismerős orvoshoz. Ő kivette az ecsetet, délután pedig tetanuszinjekcióra kellett mennem. A félbemaradt festmény sajnos nincs meg.

Anyukámról az a kép van előttem a legtöbbször, hogy ülök az ágya szélén, és vagy mesél, vagy beszélgetünk. Gyakran volt depressziós, és ezzel a hat-nyolc éves kisfiát – engem – is rendszeresen traktálta. Úgy emlékszem, hogy amikor otthon volt, mindig ágyban feküdt. 1968-ban óriási lelkesedéssel vett részt az akkor induló Magyar Hírlap megalapításában, ugyanakkor ez konfliktushoz is vezetett, mert apukámnak nem tetszett a fordított életmód: a napilapokat este készítik, ezért anyukám nappal aludt, délután pedig dolgozni indult.

Gabi bátyámmal „csak” az apukánk közös, az ő édesanyja apukám első felesége volt, akit én Éva néninek hívtam. (Joggal, hiszen nem Katalinnak vagy Juditnak hívták, hanem Évának.) Rendszeresen ellátogatott hozzánk, és hangosan kacagott a dumámon. Nagyon szórakoztatta a viselkedésem. Van egy nővérem is, Erika, akivel viszont az anyukánk közös, így én már akkor elvált szülők gyereke voltam, amikor a szüleim még egy párt alkottak. A nővérem apukáját, anyám első férjét Béla bácsinak hívták. Ő nem járt hozzánk, én viszont látogattam őt (esküszöm, hogy nem róla írtam a Bélát itt ne keressék című számomat) és Eta nénit. Náluk láttam életemben először szalagos magnót, még olyan is volt, hogy a hangomat felvették mikrofonnal. Hú, de élveztem!

Nem esett még szó az anyai nagymamámról. Neki nemcsak a funkciója, hanem a neve is Nagymama volt. Egész életében egy dolog foglalkoztatta: hogy hogyan lehet vállalkozások révén pénzt csinálni. A legvadabb kommunista időkben is pulóvereket árult a Rákóczi úton. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a járdán terítette ki az árut, hanem kis udvari boltocskája volt. (Muszáj itt is megjegyeznem, hogy nem róla írtam a Kötöde című számomat.) Isteni humora volt. Megkérdezték, hogy: „Irén, mi a kedvenc fagyid?”, mire felkacagott, mert előre tudta, hogy vicceset fog mondani: „A virsli!”

Viszonylag korán lett lemezjátszónk, ami központi szerepet játszott az életemben. Voltak Louis Armstrong- és Kazal László-lemezeink, amelyek nagy hatást gyakoroltak rám. A bátyám szerzett egy narancssárga, hajlékony műanyagból készült kalóz-Beatles-kislemezt: két dal volt rajta, de egy oldalon. A Rock And Roll Music és a Mr. Moonlight című számok révén léptem be gyerekfejjel John Lennon birodalmába. Még úgy is igaz ez, hogy ezeket nem ő írta, „csak” elénekelte. De mások szerzeményeit is olyan szenvedéllyel tudta előadni, mintha az övéi lettek volna.

Hatéves lehettem, amikor a rádióban megszólalt az a dal, amely így kezdődött: „Ki mondta, hogy rám várj?” Rögtön éreztem, hogy az Illés együttes zenéje nekem, nekünk szól. Természetes módon volt lehengerlő. Plusz a bátyám is azzal jött haza, hogy: „Mi az Illést szeretjük.” Ma már tudom, hogy olyan számok, mint az Óh, mondd és a Ne gondold azért szóltak olyan egyénien és energikusan, mert a stúdiótechnikának köszönhetően Szörényi Levente egyszerre több szólamban énekelt. Óriási kedvencem volt ebben az időszakban az Eljöttél című szám. Megérintette kifinomult zenei hallásomat. Ma is megérinti. Bérházban laktunk; anyukám azt mesélte, hogy még pólyás csecsemő voltam, de ha az udvarra szódás meg ószeres jött, a kiáltozásukat azonos hangmagasságban utánoztam. Életszerű.

A Fővárosi Nagycirkusz felújítása a gyerekkoromra esett, ezért a cirkuszt ideiglenesen a Városligetbe költöztették. így kb. tíz percre volt a házunktól, vittek is többször. A zsonglőröket, állatidomárokat és kötéltáncosokat teljes időpocsékolásnak éreztem, mindig azt vártam, hogy mikor jön már végre a bohóc. Imponált a harsánysága, a színes ruhája, meg persze az, hogy nevet rajta a közönség. El is döntöttem, hogy bohóc leszek.

Viszonylag későn, talán 1968-ban vettünk tévékészüléket, ezért kicsi koromban minden vasárnap az Újságíróklubba jártunk (mint tudjuk, anyukám újságíró volt) abból a célból, hogy megnézzük a Foxi Maxi kalandjai című rajzfilm-összeállítást, utána meg ebédeljünk. Arra nem emlékszem, hogy a szüleim nézték-e Foxi Maxit, de hogy én faltam, az biztos. A magyar hangok voltak első színészélményeim. Foxi Maxi: Csákányi László, Kandúr Bandi: Szuhay Balázs, Maci Laci pedig Várhelyi Endre volt. Remekül csinálták. Azt hiszem, már akkor is tudtam, hogy nem az a rajzolt (s mint később kiderült, ráadásul kék színű) kutya, hanem egy színész bácsi beszél. Nem volt nehéz, hiszen a végén a szerephangjukon mutatkoztak be, és apukámat is Lászlónak hívták.

Négyéves lehettem, amikor anyukám egy társasággal ült a klubban. Mondtam nekik valamit, mire anyukám egyik újságíró barátnője így reagált: „A gyerek nyomdakészen beszél, le lehet adni.” A „le lehet adni” azt jelentette szaknyelven, hogy ki lehet nyomtatni. Az étteremben a rántott máj volt a kedvenc ételem. Úgy emlékszem, minden vasárnap azt ettem. Anyukám, aki szerette kiszínezni a dolgokat, azt mesélte, hogy amikor velem volt terhes, nagyon megkívánta a nyers vöröshagymát. Ebből eredeztettük közös hagymaimádatunkat. De ezt nem az Újságíróklubban éltük ki, hanem otthon. Az ecetes cseresznyepaprikát pedig az üvegből, minden egyéb nélkül ettem az éléskamrában.

Négy-öt éves lehettem, amikor apukám először vitt ki egy MTK-meccsre. Az egyik csapat tiszta pirosban játszott; nagyon megragadott az addig sosem látott élénk árnyalat. A játékot nem nagyon értettem, ezért untam. Volt az MTK-nak egy Kuti nevű játékosa, akit, utalva arra, hogy nem éri el a legendás Hidegkúti Nándor szintjét, Melegkutinak csúfoltak. Lám, lám, a focimeccsből is az élénk színt meg a verbális poént jegyeztem meg. A rádiót hallgatva természetes és magától értetődő volt, hogy Szepesi György úgy közvetít, ahogy. Csak később tudatosodott bennem, hogy ahhoz, hogy valaki ilyen hőfokon és szenvedéllyel közvetítsen egy futballmeccset, zseninek kell lenni. Egyszer az MTK-pálya szélén állva vezette a körkapcsolásos rádióműsort. Átmásztam a kerítésen, és autogramot kértem tőle. Az nincs meg, de a nevemre dedikált Búcsú a mikrofontól című könyve annál inkább! Kazettán megvan jó néhány közvetítése, és időnként meghallgatom többek között a 6:3-at. Az előadó-művészet legmagasabb szintje; lenyűgöző és katartikus. Attól is szédületes, hogy egyfelől transzban, teljesen az események hatása alatt közvetít, másfelől nyilvánvaló, hogy minden szavát, sőt minden betűjét kontroll alatt tartja, egy tizedmásodpercre sem felejti el, hogy az egész ország őt hallgatja, és ez óriási felelősséggel jár. A magyar góloknál megengedi magának, hogy totális eksztázisba essen, és lehet hallani a hangján, ahogy utána „jön vissza” a normál közvetítő üzemmódba. Nem született hozzá hasonló sportriporter országunkban.

Apropó, sport. Nagyon nem kedvelem az ökölvívást. Ugyebár az ember feje gondolkodásra van kitalálva, plusz ott található a látás, a hallás, a szaglás és az ízlelés érzékszerve. És akkor létezik egy olyan sportág, amelynek a célja az ember fejének az ütlegelése?! És ha valaki ügyes, úgy kiüti a másikat, hogy az elájul?! Normális dolog ez? Szerintem nem. Ugyanúgy tiltott tevékenység kellene, hogy legyen, mint például a kábítószer-terjesztés.

Még nem tudtam olvasni, amikor anyukám felolvasta nekem A Pál utcai fiúkat. Természetesen ő már jól ismerte a történetet, mégis elsírta magát Nemecsek halálakor. Ez a fajta szentimentalizmus ellenérzést szült bennem, és lehet, hogy emiatt kötöttem ki az abszurd humornál, hiszen az az érzelgősség és a pátosz ellentéte. Családi legenda szólt róla, hogy apukám Gabi bátyámat kisfiú korában elvitte A Pál utcai fiúk összes helyszínére.

Sajnos az este rendezett Illés-koncertekre nem mehettem a korom miatt, de egyszer vasárnap délelőtt talán Angyalföldön volt Metró-buli, amire magával vitt engem a bátyám. A koncert közepén Zorán egyszer csak leszólt a nézőtérre: „Géza! Géza, gyere fel!” És felment a színpadra Hofi Géza. Hogy mit adott elő, arra sajnos nem emlékszem; csak az maradt meg bennem, ahogy a nézőtérről megy fel a pódiumra.

Az első tanítási napon apai nagymamám, Mami vitt az iskolába. Üvöltöző gyerekek közé kerültem. Úgy tűnt, hogy a többiek már valahonnan ismerik egymást, tudnak valamit, amit én nem, ezért azonnal magányosnak, kirekesztettnek éreztem magam. Ez később sem változott: a szünetbéli hancúrozásokból és verekedésekből következetesen kimaradtam. Még elsőben volt egy színielőadás az osztályban, amelyben a nyuszi szerepét kaptam. Kaptam egy nyuszifülekkel kiegészített kötött sapkát, és azt az utasítást, hogy hangosan beszéljek. Nekem se kellett kétszer mondani: amikor eljött az én szövegem ideje, torkom szakadtából üvöltöttem. Már akkor bennem lehetett az a késztetés, hogy ha eljön a pillanat, ott és akkor kell produkálni, nincs kecmec. Arra a szóra emlékszem a szerepemből, hogy „bugyelláris”, mert ez a kifejezés új volt számomra. Ezzel véget is ért az iskolai színjátszókör pályafutása, legalábbis én többé nem hallottam felőlük.

Nem mertem gyufát gyújtani. Azzal indokoltam, hogy a lángja túl közel van a kezemhez. Nyolcéves koromban apukám egy jó pillanatban megfogta a jobb kezemet, és együtt meggyújtottunk egy gyufát. Azóta merek.

Borzalmasan tanultam. Nem érdekelt semmi, amit az iskolában tanítottak. Szegény szüleim járattak délutáni tanító nénihez, hogy valahogy megcsináljam a leckét, és pszichológus nénihez is, hogy megfejtse, miért nem tanulok. Nem lett sok eredménye. Néhány éve tudtam meg, hogy a harmadik-negyedik találkozó után a pszichológus néni hívatta apukámat. Drámai bejelentést tett neki: „Ezt a gyereket nem szereti az anyja.” Mikor ezt apukám bevallotta nekem, megkérdeztem: „És mit tettél?” - „Mit tehettem volna?” Valóban, felnőttkoromban

bennem is megfogalmazódott, hogy anyukám inkább azt a tényt szerette, hogy van egy kisfia, semmint magát a konkrét gyereket.

Harmadikból

arra

emlékszem,

hogy

órán

grimaszoltam

és

gesztikuláltam,

hogy

szórakoztassam az osztálytársaimat, és emiatt Ida néni kiküldött az osztályból.

A szüleim elküldték egy háromhetes, téli üdülésre Kőszegre. Egy kastélyban laktunk, és a sokfelől összeverődött gyerekekből alkalmi, ideiglenes osztályok alakultak, merthogy mindez nem a téli szünetben, hanem tanítási időben zajlott. Egyik nap a gyerekek hógolyózni akartak az udvaron. Ennek csak egy fontos eleme hiányzott: a hó. Ezért az ott felhalmozott széndarabokat dobálták. Az egyik eltalálta a bal szememet, és egy kis darabja befúródott a szemem alá. A látásomnak semmi baja nem lett, azonban a széndarab természetesen irritált. Két napig nyavalyogtam, mire végre elvittek Szombathelyre, a kórházba. Ott sikeresen kiműtötték a széndarabot a szemem alól, majd visszavittek Kőszegre. Akkor nem tűnt fel, de ma már hajmeresztőnek tűnik, hogy a szüleim nem látogattak meg. Szerintem ha egy szülő meghallja, hogy a gyerekét sérülés érte és kórházban van, csapot-papot otthagyva rohan hozzá. Később arra hivatkoztak, hogy mindennap azt a hírt kapták: visznek vissza Kőszegre. Na de ott nem lehetett volna meglátogatni?

Ami a tanulást illeti, csak ötödikben volt némi javulás, de mindössze egy tantárgyból: magyar nyelvtanból. Nem mintha akkor tanultam volna, pusztán annyi történt, hogy a magyartanár kérdéseket tett fel, és én azonnal, ösztönös nyelvérzékemnél és az otthonról hozott szókincsemnél fogva rávágtam a válaszokat. Ily módon félév előtt már tizenegy ötös volt beírva az ellenőrző könyvembe. Mind magyar nyelvtanból.

Ekkortájt elszívtam néhány szál cigarettát. Talán összesen hármat-négyet. Aztán valahonnan megtudtam, hogy káros az egészségre, ezért megfogadtam, hogy többé nem dohányzom. Az esküt azóta se szegtem meg, és most már nem is fogom. Apai örökség: életében nem volt a kezében cigaretta. Alkoholt sem fogyasztok rendszeresen, de nagy néha – mondjuk úgy, viccből – igen. Egyszer, amikor már nagyon jól ment a Holló-műsor a Szkéné Színházban, az aznapi második előadás előtt ittam valami töményét. Végig úgy éreztem, lebegek, a kollégáim azonban azt mondták, semmi különbség nem látszódott a játékomon. Kábítószert pedig csak filmen és a híradóban láttam.

Tekintve, hogy anyukám az újságírói és fordítói munkája miatt semmilyen házimunkát nem végzett, bentlakásos háztartási alkalmazottunk volt, aki mosott, vasalt, főzött, takarított. Apukám nagyon rossz néven vette, ha rágósra sikeredett a marhahús. Ezt mondta: „Nellike, amikor azt hiszi, hogy kész, akkor kell még két óra hosszat főzni.” Az iskolában nem értettem, miért mondja a tanító néni, hogy a többi gyerek előtt ne említsem, hogy háztartási alkalmazottat foglalkoztatunk. Azt hittem, mindenkinek van.

Ekkoriban, tehát kilenc-tíz éves koromban már teljesen önállóan közlekedtem a városban, főleg a 70-es trolival és a 6-os villamossal. Moziba jártam. A Lenin körút tele volt velük; előfordult, hogy egymás után három filmet megnéztem. Az abszolút kedvencem a Hétszer hét című bűnügyi vígjáték volt, amely annak ellenére, hogy olasz produkció, végig Londonban játszódik. Minden moziban megnéztem, amelyikben bemutatták, tehát nagyjából harmincszor láttam. Arról szólt, hogy egy héttagú bűnbanda az angol focikupa döntője alatt, amikor mindenki a meccset nézi tévén, kiszökik a börtönből, és a királyi pénzjegynyomdában valódi pénzt nyomtat, elrejti, majd visszaszökik a börtönbe. Valószínűleg az akció mérnöki megszervezettsége, azaz a precizitás és a piros, emeletes busz miatt tetszett annyira nekem ez a film. Szintén sokszor láttam Louis de Funès főszereplésével A csendőr nősül című vígjátékot.

Nagyon szerettem a Stan és Pan – A nagy nevettetők című filmet. A két komikus, Stan Laurel és Oliver Hardy némafilmjeiből készült az összeállítás. Ma már tudom, hogy a kövér, azaz Hardy óriási színész volt – és akrobatikus ügyességgel tudott elesni. Szinte táncolt, amikor elesett. Laurel is mindent tudott a szakmáról, de Hardy volt a káprázatos csodalény.

Kabos Gyula filmjeit gyerekkoromban nem lehetett látni. Ha a Filmmúzeumban bemutattak egyet-egyet, óriási sorok kígyóztak a pénztárnál. Viszont a Híradó Moziban vetítettek egy összeállítást A gyáva hős (A felejthetetlen Kabos Gyula) címmel. Már gyerekként megértettem, miről szól a Lovagias ügy azon jelenete, amelyben Kabost megalázzák. A közelgő náci rémkorszakot vetítette előre. Átéreztem, hogy olyan zsenit látok a vásznon, akihez fogható csak nagyon kevés született e hazában.

Az angolszász világból vitathatatlanul Roger Moore volt az abszolút sztár Magyarországon. De őt nem a moziban, hanem a tévében lehetett látni Az „Angyal" kalandjai főszerepében.

Anyukám nem engedte, hogy nézzem, mivel ez krimi, verekednek és lőnek benne. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor vasárnap délutánonként vetíteni kezdték az Ivanhoe című sorozatot szintén Moore-ral a címszerepben, és azt szabad volt nézni. Majd pedig jött a játékfilm-hosszúságú Az Angyal vérbosszúja, amelyet a mozikban vetítettek, így szülői kontroll nélkül meg tudtam nézni. A Balatonnál nyaraltunk, és a kertmoziban játszották, de nem ott néztem meg, hanem Budapesten. Engem a tó partján a plakátja nyűgözött le; a magyar cím alatt kisebb betűvel oda volt írva az eredeti címe: Vendetta for the Saint. Olyasmi érzésem volt, mintha valamilyen féltve őrzött titkot tudtam volna meg. Moore sztárfotóit két forintért lehetett kapni a trafikokban. Ki gondolta volna akkor, hogy harminc évvel később találkozom vele és meginterjúvolom? És hogy ő közben mellékesen leforgat huszonnégy Minden lében két kanál-epizódot és hét James Bond-filmet?

A tizedik születésnapom vasárnapra esett, így a Madách Kamara Színházban délután háromkor megnéztem Molnár Ferenc Egy, kettő, három című vígjátékát Márkus Lászlóval a főszerepben. Otthon – nem tudom, miért – azt hazudtam, hogy moziba megyek. Gyerekkoromban Márkus volt a kedvenc színészem, talán a harsánysága miatt. (Később, Az ötödik pecsét című filmben derült ki, hogy tragédiában is óriásit tudott alakítani.) Ez idő tájt már nem bohóc, hanem színész akartam lenni. Szombatonként ismételték az ötvenes évekbeli szilveszteri rádiókabarékat, és én mindig meghallgattam őket. Az asztalt beterítettem takarókkal, és a rádióval együtt bebújtam a „sátorba”. Elbűvölt, hogy a humoristák és a színészek vicceseket mondanak, a közönség pedig nevet. A konferansziék, akiket ma stand-up komikusoknak neveznénk, Kellér Dezső, Gádor Béla és Darvas Szilárd voltak.

Két vagy három nyáron angol nyelvi táborba jártam. Minden reggel a Moszkva téren találkoztunk, és vagy a hűvösvölgyi Nagyrétre, vagy a Dagály strandra mentünk. Utóbbi helyen volt egy betonszínpad, amely megmozgatta a fantáziámat. Néhány gyerekkel összefogtam, és humoros jeleneteket, azaz dramatizált vicceket tanultunk be. Eljött a nagy nap. Már reggel – a harminc fok ellenére – csokornyakkendőben, kötött mellényben, fehér ingben és fekete szövetnadrágban mentem a Moszkva térre. Nem merült fel bennem, hogy egy strandon esetleg át lehet öltözni. Az előadást úgy próbáltuk hirdetni, hogy a heverésző strandolok mellé cédulákat hullajtottunk. Ma ezeket szórólapnak neveznénk. A díszlet színes cigarettáskartonokból állt. Néhányan összeverődtek, és előadtuk a műsort. Hallani nem nagyon lehetett, mert a hangosításra nem gondoltunk. A nagy térben nem érvényesülhetett a

hangunk. Az első, általam szervezett produkcióval tehát felsültem, majd szépen hazakullogtam a csokornyakkendőmben. És persze angolul se ott tanultam meg.

A kilenc év korkülönbség azt eredményezte, hogy Gabi bátyám nagyjából akkor kezdte a középiskolát, amikor én az általánost. A középiskola pedig zenekar-alapítást hozott magával. A próbák – szerencsére! – nálunk zajlottak, vagy a lakás nagyszobájában, vagy az óvóhelyen (légópince) kialakított próbahelyen. Jöttek a bátyám kortársai nagy számban. Hű, de érdekelt a gitározás meg a dobolás! Előfordult, hogy valamilyen tárgyat ütögetve csatlakoztam hozzájuk, amíg észre nem vették, és rám nem szóltak. Egyszer házibuli volt, amelyen egy másik, „profibb” zenekar játszott, s ekkor is nagyon élveztem a „műsort”, azaz azt, hogy bizonyos kiválasztott emberek szerepelnek, a többiek pedig nézik, hallgatják, táncolnak.

Erika nővérem férjhez ment. Mivel Bandinak is igen jó humora volt, összeillő párnak tűntek. Természetesen ott voltam az esküvőn. Az anyakönyvvezető azon kérdésére, hogy „Kijelentie...” Bandi nem igennel válaszolt, hanem így: „Kijelentem.” Utána korrigált. Sajnos azonban a házasság csak tíz évig tartott: 1980-ban elváltak.

Minősíthetetlen tanulmányi eredményeim miatt az ötödik általános után másik iskolába írattak. Nyilván az volt a koncepció, hogy az új helyen alacsonyabbak a követelmények, de itt sem tanultam egy árva hangot sem. Csakhogy azon az őszön – 1970-ben járunk – csoda történt! Apukám egyszer csak azzal jött haza, hogy megkeresték, nincs-e kedve két évet a kelet-afrikai Tanzániában dolgozni, persze a családjával együtt. Ebben kiváló szaktudása mellett az is szerepet játszott, hogy remekül tudott angolul. Repesve fogadtam a hírt, hogy elfogadta a felkérést. Én, aki addig sehol nem jártam külföldön, megyek Afrikába!

MÁSODIK FEJEZET

Tanzánia

A szüleim azt is remélték a tanzániai kalandtól, hogy a házasságuk rendbe jön, mert azt megelőzően már gyakoriak voltak köztük a veszekedések, és anyukám a lakáson belül különköltözött az eredetileg a háztartási alkalmazott által használt szobácskába. Merthogy eddigre már bejárónőnk volt, nem bentlakásos alkalmazottunk. Apukám ekkor ötvennégy éves volt, az ő anyukája, Mami mégis így fakadt ki: „Nem azért neveltem fel, hogy itthagyjon engem.” De Mamin kívül mindenki fel volt dobva az út miatt. Én, ugyebár, tizenkét éves voltam. Nemhogy nem féltem, hanem alig vártam a repülőutat. Kivált, hogy a filmekben oly sokszor megcsodált Rómán keresztül vezetett az utunk. 1971. január 8-án indultunk a nagy útra. Két napot töltöttünk az olasz fővárosban, s nem értettem, mi az a színes kenyér, amelyet az utcán is lehet kapni. Pizza volt, az akkori Magyarországon teljesen ismeretlen étel.

Vasárnap este indultunk Afrikába. Már az is izgalmas volt, hogy este nem kellett lefeküdnöm aludni, hanem repülőre ülünk. Ahogy hajnalodott, úgy közeledtünk Kelet-Afrika felé. A Tanzániával szomszédos Ugandában fekvő Entebbében leszálltunk – a mai napig nem tudom, mi célból – majd folytattuk az utunkat. Ahogy kiléptünk a repülőből a tanzán fővárosban, Dar es Salaamban (A béke kikötője), megcsapott minket a minimum harminc fokos kánikula. Anyukám megelégelte az odáig hősiesen viselt parókáját, és egy mozdulattal, mindenki szeme láttára lerántotta a fejéről. Valószínűleg azért vette fel a műhajat, hogy jobban nézzen ki. De alatta is volt haj. Egyébiránt elintézte, hogy ha már úgyis kinn van, a Magyar Távirati Irodát és a Magyarország című politikai hetilapot fogja tudósítani. Hogy milyen technikával küldte el a cikkeket 1971-ben Magyarországra, arról elképzelésem sincs.

Az első három hónapot szállodában töltöttük. Amikor elutaztunk, a nővérem, Erika kilenc hónapos terhes volt. Meg volt beszélve, hogy ha lány lesz, Juditnak, ha fiú, Tamásnak fogják hívni. Ezek után megjött a távirat, hogy: „Andriska megszületett!” A Hotel Twigában (ez szuahéliül zsiráfot jelent) éltem a világomat. A reggelihez színtiszta narancsdzsúsz és dijoni mustár dukált. Új, addig ismeretlen ízek. Volt szupermarket is az épületben; életemben akkor

láttam először morzsoltkukorica-konzervet. A legnagyobb szám azonban számomra a könyvesbolt volt, ahol újságokat is lehetett kapni. És micsoda újságokat! Brit képregényhetilapokat, amelyek hajóval, három hónapos késéssel érkeztek. Viszont igen következetes módon mindig csütörtökön jött az új szállítmány, így márciusban volt karácsony, bár ez senkit nem zavart. Még nem tudtam angolul, de már elvarázsolt a The Dandy, a The Beano meg a többi csodálatos kiadvány. A vicces rajzok, a színes oldalak... Apukámmal ekkoriban egyszer kézenfogva mentünk az utcán, és ezt mondta nekem: „Fiam, ha most megragadod az alkalmat, és megtanulsz angolul, annak egész életedben hasznát veszed majd.” Micsoda jóslat!

A kedvenc figurám a képregényújságokból a The Dandyben szereplő Greedy Pigg volt. így, két g-vel írva, hogy azért mégse Pig legyen, ami ugyebár disznót jelent. Természetesen így is nyilván mindenki értette. Mintha magyarul azt írnánk, hogy disznóó. Ő egy tanító bácsi, aki állandóan enni akar, akár úgy is, hogy a diákjaitól elkobozza a tízóraijukat. Persze minden héten pórul jár a nebulók örömére. Itt álljunk meg egy pillanatra! Micsoda demokrácia és szabadság lehet egy olyan országban, ahol egy nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekeknek szóló újságban a tanító bácsit Falánk Disznónak hívják?! És aki mindig köznevetség tárgyává válik, mert beleesik a medencébe, beszorul a szekrénybe vagy a fejét nem tudja kiszabadítani a kerítés rácsai közül? A fantasztikus rajzolt börleszk George Martin érdeme volt, aki természetesen csak névrokona volt a Beatles együttes zenei producerének.

A könyvesboltban loptam is, amíg le nem buktam. A nagyobb formátumú újságokba beletettem kisebbeket, és csak a nagyobbakat fizettem ki. A lebukás után is kiszolgáltak, viszont a mosoly eltűnt az eladók arcáról. Anyukám pénztárcájából pedig tanzán shillinget csentem, hogy legyen miből brit képregényújságot venni. A comicok vittek a bűn útjára. Hamarosan aztán magamtól leszoktam a lopásról. Nem a büntetéstől való félelem miatt, hanem mert felismertem, hogy ha valami valakié, úgy jó, ha nála is marad.

Még nem tudtam angolul, amikor anyukám felolvasta nekem a Goodbye, Mr. Chips című regényt. Oly módon, hogy ő az angol nyelvű könyvet tartotta a kezében, és magyarul mondta, mint egy szinkrontolmács. Egyébként tudott közvetlenül németről angolra és angolról németre is fordítani.

A három hónap leteltével önálló, kétszintes családi házba költöztünk. Lent volt a nappali szoba és a konyha, fönt pedig három hálószoba és a fürdőhelyiség. Az első éjszaka horrorisztikus volt: a közeli mocsárnak és a nyitott ablaknak köszönhetően szúnyogok tömege zsongott a fejem körül. Ahelyett, hogy felkeltem volna és megkíséreltem volna véget vetni a tarthatatlan

állapotnak,

megpróbáltam

aludni.

Reggelre

telis-tele

volt

az

arcom

szúnyogcsípésekkel. Csoda, hogy nem kaptam maláriát – bár lehet, hogy mégsem az, mert rémlik, hogy az utazás előtt itthon beoltottak ellene. Másnap már csukva volt az ablak, mindazonáltal valószínűleg innen datálódik máig tartó, olthatatlan gyűlöletem a vérszívók iránt.

Úgy kerültem be az iskolába, hogy alig néhány szót tudtam angolul. Az állandó nyár miatt a falak lyukacsosak voltak. Ugyanebből az okból a tanévet úgy osztották fel, hogy három hónap tanítást követett egy hónap szünet, és így tovább. Az osztályba járt egy másik magyar fiú is, vele természetesen az első héten összevesztem. Rajtunk kívül egy lengyel fiú és egy jugoszláv lány képviselte Kelet-Európát. A többséget helyi, fekete (azaz sötétbarna) bőrű gyerekek alkották. Volt még egy jelentős csoport: az indiai bevándorlók leszármazottai. Az egy év alatt, amíg odajártam, a bőrszín

témája soha, semmilyen formában nem került szóba. Sem

viccből, sem csúfolódó hangnemben, sem sehogy. Egész egyszerűen nem merült fel.

Az osztályfőnök egy vékony kanadai nő volt, aki a testalkata ellenére rendkívüli tekintéllyel rendelkezett. Én például nagyon felnéztem rá. Valószínűleg neki is köszönhető, hogy szinte hetek alatt megtanultam angolul. Megmagyarázhatatlan módon rám ragadt a nyelv. Csoda történt velem: nem emlékszem tanulási folyamatra, csak arra, hogy az egyik pillanatban még nem tudtam angolul, a másikban pedig már igen. Olyannyira, hogy egy idő múlva elkezdtem angolul gondolkozni. Ez ma is így van velem, ha Bécsbe vagy Londonba látogatok.

A három hónapos szemeszterek végén mód volt arra, hogy egy kis műsort előadjunk az osztályban. A képregényújságokban talált viccekből fabrikáltunk rövid jeleneteket. Én szerkesztettem és szerveztem az egészet; a siker kielégítő volt.

Minden délben apukám munkahelyének, az NDC-nek (National Development Company) a menzájára jártam ebédelni. Életemben ott ettem először curryt. Az indiai bevándorlók nemcsak a nyelvüket és az öltözködésüket, hanem a konyhájukat is átmentették Afrikába, hiszen ez is része a kultúrájuknak. De jól tették! A curry ma is az egyik kedvenc ételem.

Körülbelül fél év elteltével utánunk jött Gabi bátyám. Akkor már a Vendéglátóipari Főiskolára járt, így egy szállodában kezdett dolgozni, ahol tehetségének és szorgalmának köszönhetően hamar elindult felfelé a ranglétrán, egészen az igazgatóhelyettesi beosztásig jutott!

Délutánonként egy szálloda strandjára jártunk. A medencébe be mertem menni, de csak úgy, ha leért a lábam. Épp benn álltam a vízben, amikor váratlanul megjelent a szeretve tisztelt osztályfőnöknő. „Tudsz úszni?” Nem mertem megmondani neki az igazat, hogy nem. Igennel válaszoltam, elrugaszkodtam a medence aljától, és úsztam. Hogy mikre képes a tanári szuggesztivitás! Nagyságrendileg harminc magyar család élt Dar es Salaamban. Mérnökök, közgazdászok, állatorvosok és agronómusok. Felváltva hívtuk meg egymást vendégségbe társasági élet és a magyar nyelv ápolása céljából, szilveszterkor pedig nagy buli volt a magyar nagykövetségen. Az időeltolódás miatt kétszer ünnepeltük az éjfélt: a helyi és a magyar idő szerint.

Egy napon valaki szólt, hogy érkezik Bródy János apukája, és odajön a strandra. A szomszédos Zambiában dolgozott (ő is közgazdász volt, mint apukám), és valami dolga akadt Tanzániában. Meg is jött, váltottunk pár mondatot. Nagyon kedves volt, egyáltalán nem zavarta, hogy főleg a fia iránt érdeklődöm. Olyasmiket mondott, hogy jól vannak, és minden rendben van Budapesten.

Tanzániában akkor nem volt televízió. Se készülék, se adás. (Megnéztem a Google-ban: ma már van.) Így a rádióra és a magnóra hagyatkoztunk. Ott láttam először életemben kazettát és kazettás magnót. Nagyon tetszett, hogy a hanglemezzel ellentétben fel lehet rá venni és le is lehet róla törölni. Szintén ottani felfedezésem volt az autós mozi. Kocsival be kellett hajtani egy nagy parkolóba, beemelni a hangszórót az utastérbe, és nézni az óriási méretben kivetített filmet. További kuriózum: mivel Tanzánia az Egyenlítőtől délre fekszik, a Göncölszekér ott fejjel lefelé látható. Valamint a vízcsap lefolyójában a víz fordított irányban folyik le, mint Európában.

A közbiztonság állítólagos gyenge volta miatt minden este egy éjjeliőr jött szolgálatot teljesíteni a házunk elé. Leheveredett a földre a panga nevű, kaszára emlékeztető fegyverével. Egyik este átjött a szomszéd bácsi, aki szintén magyar volt. Apukám megkérdezte: „Megjött

már az éjjeliőr?” - „Igen, feni a kaszát.” Apukám rávágta: „Betűcsere!” (Ez úgy értendő, hogy a válasz második és negyedik szavának a kezdőbetűit kell felcserélni.) A korrektség kedvéért megjegyzem, hogy egyetlenegyszer sem történt betörési kísérlet, sem egyéb, a biztonságunkat fenyegető incidens.

Egyszer busszal mentünk valahová a fővárosban, és megláttam egy fekete bőrű embert, aki a járdán feküdt. Megkérdeztem a körülöttem lévő felnőtteket: „Miért alszik a bácsi a járdán?” „Mert addig sem érzi, hogy éhes.”

1972 tavaszán jártunk, tehát már jócskán több mint egy éve voltunk kinn, amikor anyukámnak adódott valamilyen nőgyógyászati problémája, amely miatt meg kellett operálni. Miután az ő apja tüdőrákban hunyt el, attól tartott, hogy neki is daganatos betegsége van. Nem bízott a Magyarországhoz képest valóban elmaradott tanzániai egészségügyi ellátás színvonalában, ezért haza akart jönni. Erről apukám hallani sem akart, amiből borzalmas veszekedések alakultak ki. Ordítottak egymással, de azt is le kell szögeznem, hogy tettlegességig sohasem fajult a dolog. Egy vasárnap délelőtt apukámmal tanultam a nappali szobánkban. Az volt a cél, hogy azokban a tantárgyakban, amelyeket Tanzániában nem tanítottak (például fizika), haladjak, hogy amikor visszajövök Magyarországra, a koromnak megfelelően tudjam folytatni az iskolát. Szokatlan módon anyukám nem jött elő az emeleti hálószobájából. Elmúlt tíz óra, tizenegy óra, még mindig semmi. Néma csönd. Ez már gyanús lett. Apukám megpróbálta keltegetni, sikertelenül. Rájöttünk, hogy öngyilkossági szándékkal bevett egy csomó altatót. Telefon nem volt, így apukám elszaladt egy, a közelben lakó magyar házaspárhoz, amelynek a hölgytagja orvos volt. Egyedül maradtam a lélegző, de eszméletlen anyukámmal. Tudni kell, hogy ő minden zajra nagyon érzékeny volt. A kazettás magnót maximumra felhangosítottam, és odavittem az ágya mellé. Erre sem ébredt fel. Megtaláltam az apukámnak írott búcsúlevelét, és el is olvastam. Természetesen vádak tömegével illette őt, és a Gázláng című filmre emlékeztette, amelyben a számító férj különböző trükkökkel az őrületbe akarja kergetni törékeny hitvesét. Nyilván együtt látták valamikor. Személyautóval megjöttek apukámék, és levitték anyukámat. A kocsi körül ott sertepertélt a szomszédék kutyája, Snoopy (Szimat), és zavarta anyukám behelyezését az autóba. Az orvosnő ráordított: „Menj innen, emberéletről van szó!” A legközelebbi emlékem, hogy anyukám ébren van, és a kórházi ágya szélén ülök. Megmentették. Az öngyilkossági kísérlet hatására apukám hazaengedte anyukámat, és itthon operálták meg. Kiderült, hogy jóindulatú daganat volt a méhében.

A brit képregények mintájára comicokat rajzoltam anyukámnak, és postán küldözgettem neki. Ekkoriban már igen erős honvágyam volt. Szerettem volna itthon mindenkinek elmesélni, hogy mi minden történt velem. Nyár elején gyors egymásutánban három robbantás történt az addig teljesen nyugalmas fővárosban. Eladdig terrorizmusnak még a hírét sem hallottuk. Anyukám táviratozott apukámnak, hogy a gyereket (engem) azonnal haza kell küldeni. Apukám úgy okoskodott, hogy bár nem tart attól, hogy veszélybe kerülök, nem vállalhatja annak a felelősségét, hogy anyukám követelése ellenére nem küld haza, és történik velem valami. Titokban, a honvágyam miatt, örültem a dolgok ilyetén alakulásának. Gyorsan megszerveztünk egy utazást az egyik nemzeti parkba. Szóltak, hogy a kocsiból tilos kiszállni. Nem mintha a fűben békésen heverésző oroszlánok láttán eszembe jutott volna ilyesmi. Viszont szépen lefotóztuk őket.

Eljött a hazatérés ideje. A 70-es trolin már utaztam egyedül, na de repülőn? A visszaút Athénen át vezetett. Néhány órát kellett ücsörögni a görög főváros repülőterén, majd – immár magyar géppel – hazajöttem. (A későbbiekben Gabi bátyám is ezen az útvonalon tért haza.) A levegőben érett meg bennem a gondolat, hogy szép volt ez a néhány röpködés, ám többször nem kísértem meg a sorsot, és nem ülök repülőre. Ehhez képest életemben még kétszer repültem, mindkétszer kényszerhelyzetben. Bár a hazatérésem közvetlen okai a bombák voltak, ez olyan szempontból szerencsés fordulat volt, hogy 1972 szeptemberében a nyolcadik általánost már itthon kezdhettem el. Tanzániai élményeimet e könyv Verbális függelék című szekciójában is megtalálják, de ott tébolyult, abszurd, nyelvújító stílusban.

HARMADIK FEJEZET

Bukás „csak” két tantárgyból

Hazatérésem után viszonylagos rendszerességgel látogattam Erika nővéremet, illetve a fiát, Andriskát. Nagyon helyes kisgyerek volt, Erikával pedig jókat lehetett beszélgetni és nevetni. Érdekes, hogy a családomban mindenkinek jó humora volt/van.

A kis szobában, amely eredetileg a háztartási alkalmazott, majd anyukám lakóhelye volt, egy András

nevű

albérlő

kapott

helyet.

Jó

minőségű

lemezjátszóval

és

hatalmas

lemezgyűjteménnyel rendelkezett. Itt és ekkor hallottam először a Locomotiv GT-t, amely azalatt alakult, amíg én kinn voltam Tanzániában. Nem voltak rá tekintettel, hogy én ideiglenesen külföldön tartózkodom. Lenyűgözött az Érints meg című daluk. No és persze az Illés Add a kezed című nagylemeze, a magyar poptörténelem egyik legragyogóbb albuma.

Augusztusban erős fogfájásom lett. András, az albérlő vitt el a Péterfy Sándor utcai rendelőbe. A várószobában hirtelen erős hasfájásra kezdtem panaszkodni. Tehát elmúlt a fogfájás, és helyette jött a hasi panasz. Nem tudtam, mi történik velem, de András gyorsan felismerte a helyzetet, és átvitt a kórházi részlegbe. Vakbélgyulladásom volt, azonnal megműtötték. Állítólag perceken múlt, hogy nem lett nagyobb baj. Később anyukám gazdagon megjutalmazta Andrást a gyors cselekvésért. Még bent feküdtem a műtét után lábadozva, amikor a családtagjaim meglátogattak. Feltűnt, hogy Gabi bátyám nagyon sápadt, és ezt szóvá is tettem. Azzal indokolták, hogy a barátnőjével támadt kisebb konfliktusa. A valóság azonban az volt, hogy Mami nagymamánk is kórházba került, ugyanoda, ahova én, csak egy másik emeletre. A lakásunkhoz vezető lépcsőn elesett, és combnyaktörést szenvedett. De mivel lábadoztam, nem akarták nekem elmondani az igazat.

Ugyanekkor hazalátogatott Anni, anyukám húga, aki 1956 óta Londonban élt, és a fia, Roy, aki nálam egy évvel fiatalabb. Míg anyukám volt az élhetetlen, álmodozó, szentimentális lélek, addig Anni a talpraesett, gyakorlatias, életrevaló teremtés. Én is nagyon szerettem Annit, gyerekkoromban mindig ünnep volt, ha hazalátogatott. Roy kinőtt cuccai jók voltak

rám, azokból is kaptam bőven. A kórház után Siófokra mentünk, ahol Anni, Roy és én laktunk egy szobában. Mi, a két gyerek természetesen este elalvás helyett brekegtünk, morogtunk, ami Annit felettébb idegesítette. Egy ponton nem tűrte tovább, kipattant az ágyából, és papuccsal a kezében, fenyegetőleg a fia ágya fölé magasodott. „Nem érted, hogy aludni próbálok?” Mire Roy ezt válaszolta: „Nem úgy néz ki.” Abba az iskolába mentem vissza, ahonnan eljöttem, de az „a” osztály osztályfőnöke hallani se akart rólam, így a 8/b-be kerültem. Szerencsémre, mert nagyon jó barátra leltem Hajdú Géza személyében. Egy padban ültünk, és kölcsönösen szórakoztattuk egymást a humorunkkal. Minimum egy fejjel magasabb volt nálam, így felnéztem rá. Iskolán kívül is feljártunk egymáshoz, magnóztunk, zenéket cseréltünk, és főleg hülyéskedtünk. Egy szép napon középkorú asszonyság jött az osztályba szexuális felvilágosítást tartani. Előadta a mondókáját, majd így szólt: „Kinek van kérdése?” Géza, foghegyről, hogy csak én halljam: „Mikor tetszik elmenni?” Rengeteg ilyen poénja volt. Akkor nem gondoltuk volna, hogy kettőnk közül én leszek humorista. 1972 késő ősze lehetett, én főleg a Middle of the Road együttest és a Les Humphries Singerst hallgattam. Egy másik srác az iskolából így szólt hozzám az utcán: „Galla, meglátod, nemsokára T. Rexet és Deep Purple-t fogsz hallgatni.” Bizony, igaza lett. Decemberben csendült fel először a Magyar Rádióban a Deep Purple együttes Highway Star című száma. Azonnal hallottam, hogy ez VALAMI. Egyedi, sajátos, férfias. Ez a szám és ez a lemez, a Machine Head mérföldkő volt a rockzenében. Akkor nem gondoltam volna, hogy kevesebb mint nyolc éven belül a dobossal és az orgonistával találkozni fogok.

Karácsony előtt egy nappal megérkezett apukám, mégpedig a Keleti pályaudvarra. Ugyanis megvalósította élete nagy álmát, és Tanzániából nem repülővel, hanem hajóval jött haza. Busszal átment a szomszédos Kenyába, ott hajóra szállt, alulról megkerülte Afrikát és Barcelonában kötött ki, ahonnan Párizson keresztül tért haza vonattal. Nem üres kézzel: a Lafayette Áruházból Middle of the Road-, Beatles- és Simon & Garfunkel-lemezeket hozott. Tudni kell, hogy a kádári Magyarországon nem lehetett nyugati hanglemezeket kapni, ezért minden korong igazi kincs volt. Az meg rám vall, hogy életem eseményeit a lemezekről azonosítom be.

1973 májusában, egy vasárnap délutánon KITT Egylet-koncertet rendeztek az Erkel Színházban. (Este is, de én a délutánin voltam ott.) A rövidítés Koncz Zsuzsát, az Illés zenekart, valamint a Tolcsvayék és a Trió együttest jelentette. A koncert természetesen ragyogó volt, és szerepelt benne egy blokk, amikor az öttagú Illés játszott. Ekkor láttam őket

először élőben. Nem sejtettem, hogy ez a hattyúdaluk. Bródy János ekkor (értsd: ezen a turnén) játszotta először az addig ismeretlen Ha én rózsa volnék című számát. A lánckerék említése és a zászlós versszak miatt földrengésszerű sikere volt. Ugyancsak itt szólalt meg először Levente készülő önálló lemezéről a Vidéki kislány. Első hallásra is lehengerlő volt. A műsor után valahogy a művészbejáróhoz keveredtem. Illés Lajos rendkívül csapzottan és rosszkedvűen hagyta el a színházat, de én ezt se fogtam fel vésztjósló jelnek. Pedig fél évvel később feloszlott az Illés együttes, és Lajos nyilván már májusban is tudta, vagy legalábbis érezte, hogy szétesőben van a zenekara.

Annak ellenére, hogy semmit nem tanultam, valahogy sikerült bukás nélkül átvészelnem a nyolcadik osztályt. Ugyanakkor az átlagom miatt szó sem lehetett arról, hogy gimnáziumba menjek, így ipari tanuló lettem. Ekkor már nem voltak színészi ambícióim, beleéltem magam, hogy én bizony könyvkötő leszek. Egyik héten iskolába, a másik héten dolgozni kellett járni az Athenaeum Nyomdába. Az iskolát még csak-csak kibírtam valahogy – kivált, hogy volt ott egy remek rajz- és művészettörténet-tanár, aki megszerettette velem a reneszánsz festészetet viszont a nyomdai munka elviselhetetlen volt. Nyolc órán keresztül ugyanazt a mechanikus mozdulatot kellett végezni, a könyv bekötésének egyik fázisát. A brigádvezető, Jancsi bácsi szóvá tette, hogy a körlet söprésekor nem jó szögben tartom a seprűt. A magyar könyvkötészet és az én szerencsémre hamar búcsút intettünk egymásnak.

Hajdú Géza barátom a Képzőművészeti Szakközépiskolába került, ami nem volt meglepő, hiszen az édesanyja festő-, az édesapja pedig szobrászművész volt. A barátságot fenntartottuk, és elkezdte mondogatni, hogy van egy osztálytársa, aki jól tud dobolni. Hozott hangfelvételt is kazettán. Én nyúztam, hogy mutasson már be neki, ő meg olyanokat mondott, hogy nem úgy van az, Attila nem barátkozik akárkivel. Aztán a nyúzásnak mégiscsak meglett az eredménye, és egyszer eljutottunk Borza Attiláék Rákóczi úti lakásába. Attila már akkor profin dobolt, s egy Tóni nevű gitáros fickóval adtak elő instrumentális számokat. Attila személyében megismertem életem legjobb barátját. Egyidősek vagyunk, és főleg a zenén keresztül nagyon mély, máig tartó barátság szövődött közöttünk. Életemben először kerültem közeli barátságba művészemberrel. Már nagyon ideje volt. Ugyanakkor Gézával távolodni kezdtünk egymástól. Akkor ezt még nem fogalmaztuk így meg, de Attilával éreztük egymáson, hogy egyenrangúak vagyunk, és „profik”. Attila a dobolásban, én pedig... még nem tudtuk pontosan, hogy miben.

1973. december 3-án mentem először gitárórára. Ekkor már az volt a terv, hogy zenész leszek. Jártam is szorgalmasan, és az első megtanult akkordokból rögtön számot írtam. Megtanultam kottát olvasni, és még inkább írni, aminek a későbbiek során sok hasznát vettem. Közben persze felmerült a probléma, hogy a könyvkötészet elmúltával mit fogok csinálni napközben. 1974 februárjában léptem be a Fehérvári úton található Beloiannisz Híradástechnikai Gyárba (BHG) mint kézbesítő, azaz kifutófiú. Főleg a gyáron belül kellett leveleket vinnem egyik részlegből a másikba. Nagy gyár volt, lótottam-futottam. Ez sokkal testhezállóbb feladat volt, mint a nyomdai robot.

A Fehérvári út túloldalán volt a Fővárosi Művelődési Ház. Mentem is hamar Bergendykoncertre! Ez már persze a demjénes felállás volt, a Radar Love című Golden Earring-számra emlékszem.

Egyik nap egy közeli OTP-bankfiókba küldtek ki, nyilván valami kisebb összeget befizetni. Odaérve csalódottan tapasztaltam, hogy fél egytől egyig ebédidő van, nem tudok bemenni. Világéletemben türelmetlen típus voltam, a várakozás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Tovább fokozta a feszültséget, hogy egy órára sem érkeztek meg a bankfiók dolgozói. Jó néhány perces késéssel futottak be, kinyitották az ajtót, én meg be akartam menni utánuk. Az utolsó hölgy (hárman voltak) érzékelte ezt, és az ajtóval visszalökött. Ezen úgy felháborodtam, hogy belerúgtam az üvegajtóba, amely ettől ripityára tört. Fordult a kocka: ekkor már „marasztaltak” a banki alkalmazottak, és hívták a rendőrséget. Meg voltam ijedve. Érdekes módon a munkahelyemen nem lett különösebb következménye az incidensnek, viszont rendőrségi eljárás indult ellenem garázdaság miatt. Tekintve, hogy büntetlen előéletű voltam és megbánást tanúsítottam, az eljárást megszüntették azzal a kitétellel, hogy az okozott kárt meg kell térítenem. Ahhoz túl zöldfülű voltam, hogy szóvá tegyem: a rúgást a banki dolgozó minősíthetetlen gesztusa váltotta ki. Apukám évekig őrizte a 3000 Ft-os kárösszeget, majd miután az OTP soha többé nem jelentkezett, elköltöttük.

Elváltak a szüleim. Ez akkor megváltást jelentett, mert a sok veszekedés már nagyon a terhemre volt. Elég nagy voltam ahhoz, hogy megkérdezzék: melyikükkel szeretnék élni, és én apukámat választottam. Ám a lakást úgy cseréltük kettőbe, hogy anyukám a közvetlenül mellettünk lévő lakásba költözött, kifejezetten azért, hogy a közelemben lehessen.

Nyár elején – 1974-ben járunk – a Magyar Rádió először játszotta le a Sparks együttes brit slágerlistás dalát. Első hallásra is nagyon különös, érdekes hangvételű szám volt, totálisan eredeti, semmilyen addig hallott zenére nem hasonlító. Bizonyos pillanatokban olyan érzése támadt az embernek, hogy németül énekelnek, holott erről szó sem volt, csak a kiejtés volt „hegyes”. Nagyon megtetszett, és amikor a komplett nagylemezt lejátszották (én meg felvettem kazettára), kiderült, hogy egyik szám jobb, mint a másik. Teljesen a rabjává váltam a Sparks zenéjének, kb. két évig úgy gondoltam, hogy ők a világ legjobb zenekara, még a Beatlesnél is jobbak abban az értelemben, hogy eredetibb, újszerűbb a zenéjük. A gitárórákon szerzett tudásomat hasznosítva lekottáztam a számaikat, és a gondolataim nagy része a Sparks körül forgott. Lényegileg két Los Angeles-i fivér alkotta a zenekart: Ron Mael írta a számokat és zongorázott, az öccse, Russell pedig énekelt. Illetve itt a jelen idő indokolt, hiszen még mindig – negyvenkét év elteltével – együtt vannak, ami testvérek esetében is nagy szó. Ronnak a fazonja is különleges volt: rövid hajat, Chaplin-bajuszt viselt, és rezignáltan, blazírt viselkedéssel zongorázott. Abszurd figura! John Lennonnak is feltűnt, kikiabált a feleségének, Yokónak a szobából: „Odanézz, Hitler zongizik a tévében!” De ez még semmi: Paul McCartney 1980-as, Coming Up című számának videoklipjében Paul beöltözött Ron Maelnek, és utánozta őt!

Talán azt várná a kedves olvasó, hogy ilyesmiket írjak: „És akkor randevút beszéltünk meg Marikával...” – csakhogy nem volt ilyen. Engem kizárólag a zene érdekelt. A Sparkson kívül a l0cc-t, a Supertrampet, a Sailort és a Deep Purple-t hallgattam legtöbbet. Leendő sógornőmtől, Zsuzsitól zongorát kaptam ajándékba (már nem volt rá szüksége), és a gitáron megtanult akkordokat áthelyeztem a billentyűkre.

Borza Attilával rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Rengeteg telefonbeszélgetés és személyes találkozó zajlott közöttünk. Gyakori vendég volt nálunk, én még gyakoribb náluk. Terveket szövögettünk, amelyek középpontjában mindig a zene állt.

Azon a nyáron úgy volt, hogy apukámmal és a bátyámmal hármasban kimegyünk Anni nagynénémhez Londonba. Csakhogy az ajtóberúgás miatt eljárás folyt ellenem, így nem kaphattam útlevelet. Pedig már nagyon vágytam a brit fővárosba, hogy folyékony angol nyelvtudásomat a helyszínen kamatoztathassam. Így apukámék nélkülem utaztak el. A hirtelen rám szakadt szabadságot gyorsan kihasználtam: immár önállóan részt vettem a Zuglóban található Rózsavölgyi kertmoziban rendezett Fonográf-koncerten. Már délután

odamentem, hogy feltétlenül kapjak jegyet, így tanúja lehettem a hangbeállásnak. Levente Levi’s feliratú pólóban érkezett; értettem a poént. Gyönyörű, csillagfényes augusztusi este volt, és totális telt ház. Még nem jelent meg az első Fonográf-nagylemez, de már játszották a dalait. Másnap a Damjanich utcában énekeltem az Oszkár bluest.

Mami nagymamám az utóbbi két évben sokat betegeskedett; ez a combnyaktöréssel kezdődött, később pedig egy olyan kór támadta meg, amelytől állandó viszketés gyötörte. Gyakran volt kórházban, és az egyik ilyen alkalommal apukám azzal jött haza a látogatásból, hogy: „Mami meghalt.” Elejtettem a kezemben lévő tárgyat, apukám pedig tehetetlenül tárta szét a karjait: „Nincs anyám.” Az esős temetésen hárman – apukám, Gabi bátyám és én – kísértük utolsó útjára a nagymamámat.

Egy alkalommal, amikor Komjáthy György – ő mutatta be a rádióban a külföldi felvételeket – Sparksot játszott le, megemlítette, hogy a számok hangulata Brecht és Weill világát idézi. Hát ha azt idézi, akkor biztos az is érdekes! Apukám kiderítette, hogy az Állami Déryné Színház éppen műsoron tartja Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperáját, és elvitt az előadásra. Újabb, egész életemre kiható zenei találkozás történt. Valóban van rokonság Kurt Weill és a sparksos Ron Mael zenéje között. Ma már elmondhatom, hogy a világon egyedülálló gyűjteményem van Kurt Weill zenéjéből vinil- és CD-lemezeken. Ma is hallgatom csodálatos dalait. Az ő művészete bizonyítja, hogy az is létjogosult kombináció, ha valaki a veleszületett őstehetséget párosítja a mindenre kiterjedő, klasszikus zenei képzettséggel. Egyszer még előadást is tartottam róla leendő zenei szerkesztőknek. Hol máshol? A Zeneakadémián!

Na de térjünk vissza 1974-re. A szüleim rájöttek, hogy egy esélyem mégis van a gimnáziumra: ha felekezeti iskolába jelentkezem. Volt is némi kapcsolatuk az Anna Frank Gimnáziumhoz, így ott elnézték gyatra tanulmányi eredményeimet, és felvettek. A BHG-nak és a kézbesítősködésnek augusztusban búcsút intettem, és mentem a gimibe. Összesen hárman voltunk az osztályban: Kriszta, Ági és én. Ez bizonyos Hitler, Himmler, Eichmann nevű és egyéb hasonszőrű urak ténykedésének volt köszönhető, no meg annak, hogy a kádári Magyarországon kétszer, sőt tízszer is meggondolta valaki, hogy merje-e felekezeti iskolába íratni a gyerekét. Rossz hírem van: itt sem tanultam jól. Egész egyszerűen nem érdekelt sem a biológia, sem a földrajz, pláne nem a kémia. Ahhoz pedig túl önző voltam, hogy azért megtanuljak valamit, mert másvalaki ezt szeretné. Gondolom, rengeteg keserűséget és aggódást okoztam a szüleimnek azzal, hogy semmit nem tanultam. Vajon mit gondolhattak,

hogy így mi lesz velem felnőttkoromban? Diákként itt követtem el életem legnagyobb szemtelenségét. Osztályfőnökünk, Anikó néni volt benn, én nyilván szemtelenkedtem valamit, mire vádlón fodrozni kezdett. Mereven szemezett velem, én pedig nem tudtam kihagyni a poént, és a jobb kezemmel, kis mozdulatokkal integettem neki, mintha azt akarnám kideríteni, hogy magánál van-e. Döbbenetes módon még intő sem lett belőle, pedig ezért akár ki is csaphattak volna az iskolából. Ezek után hajmeresztő fordulat következett be. Három tárgyból bukásra álltam, ami osztályismétlést jelentett volna. Anikó néni válságtanácsot tartott apukámmal. Kifejtette neki, hogy valószínűleg azért tanulok annyira rosszul, mert rettenetesen vágyom Angliába. Azt az ajánlatot tette neki, hogy a nyáron engedjen el Londonba, cserébe ő elintézi, hogy „csak” két tárgyból bukjak meg, ami augusztusi pótvizsgával jár. Szegény apukám mi mást tehetett – elfogadta a felajánlást.

Ám az angliai utazás előtt, májusban örömteli családi esemény történt: Gabi bátyám megnősült. Már hosszú ideje jártak Zsuzsival, akivel a Vendéglátóipari Főiskolán ismerkedtek meg, és valóban úgy látszott, hogy a sors egymásnak teremtette őket. A menyasszony, majd feleség szüleinek lakásában sok jó hangulatú vasárnapi ebéden vettem részt. Eszti mama burgonyakrokettje felséges volt. A bátyámék immár negyven éve boldog házasok. A gyerekekről majd később, amikor jönnek.

NEGYEDIK FEJEZET

Fehér izzás van a színpadon

Hosszú előkészítést igényelt az egy hónapos angliai utazás. A magyar hatóságoktól útlevelet kellett kérni és valutát igényelni. Tekintve, hogy az ajtóberúgás miatti eljárás régen lezárult, minden nehézség nélkül kaptam útlevelet. Vízumot, azaz belépési engedélyt pedig az Egyesült Királyságtól, Belgiumtól, Nyugat-Németországtól és Ausztriától kellett kérni. Mégpedig ebben a sorrendben, mert minden ország biztos akart lenni abban, hogy elhagyom a területét. (A szigetország pedig azért volt nyugodt, mert volt hol laknom a nagynéném jóvoltából.) És akkor még nem beszéltünk a vonatjegyről. A rengeteg sorban álláshoz a cél adott erőt, hogy megláthatom álmaim városát, Londont. Bár csak három év telt el a Tanzániából való hazatérésem óta, az fel sem merült, hogy repülővel menjek. Féltem. Lehet, hogy anyai örökség. Mondták anyukámnak, hogy: „De Ágnes, ahogy a repülő lezuhanhat, ugyanúgy a hajó is elsüllyedhet.” Mire anyukám: „Úszni tudok, repülni nem.” Eljött a nagy nap, vonatra szálltam a Keleti pályaudvaron. Fiatal voltam, nem aggasztott a tény, hogy másfél napig vasúti kupékban fogok ülni. A nyugati határon, Hegyeshalomnál az általam indokoltnak tartottnál tovább időzött a vonat (nyilván alaposan átnézték, hogy nincs-e rajta disszidálni szándékozó potyautas), majd végre elindult. Döbbenetes élmény volt meglátni az első német nyelvű táblát. Úgy éreztem, hogy a szürke egyhangúságból kiszabadultam a szabad világba. Az átszállásokat sikeresen lebonyolítottam, beleértve a kompot is, és másnap délután megérkeztem a Victoria pályaudvarra. Természetesen Anni nagynéném és Roy unokaöcsém vártak. Ahogy kiléptünk a pályaudvarról, és szétnéztem, egy pillanatig sem gondoltam, hogy: „Jé, de érdekes, idegen világ!”, hanem azt, hogy: „Igen, pontosan ilyennek képzeltem, hazaérkeztem.” Nagynénémnek pompás, háromszintes lakása volt, amelyben külön kis szobácskát kaptam. Nem messze laktunk a heathrow-i repülőtértől. (A „nem messze” Londonban azt jelenti, hogy messze.) Bármikor felnézett az ember az égre, repülőt látott.

Az első naptól kezdve önállóan közlekedtem, persze utca- és metrótérképpel a kezemben. Mindenhová odataláltam, és egyszer sem tévedtem el. Hogy is tévedtem volna el, hiszen

otthon voltam, értettem a nyelvüket, és magamat is meg tudtam velük értetni. Az első útjaim persze a lemezboltokba vezettek. Dúskáltam a látványban, és böngésztem a lemezek között. Néhányat vettem is. Az újságosoknál konstatáltam, hogy még léteznek a képregényújságok, de úgy éreztem, kinőttem belőlük; minden érdeklődésemet a zene kötötte le. Megvettem a Sparks együttes hivatalos kottáskönyvét, és megállapítottam, hogy én pontosabban írtam le a számaikat, mint ahogy ki vannak nyomtatva. (A könnyűzenében ugyanis nem a zeneszerzők kottázzák le a dalaikat, hanem külön erre szakosodott leíróemberek.) Szemrebbenés nélkül bementem a Sparks londoni lemezkiadójába, amely az imádott Oxford Streeten működött, és közöltem, hogy magyar zeneszerző vagyok, jöttem befutni. Tizenhat évesen, hosszú hajjal, nádszálvékonyan elég fura benyomást tehettem rájuk. Elirányítottak egy stúdióba, ahol hat dalomat felvettük oly módon, hogy először gitárral előadtam a kíséretet, majd ugyanazzal a hangszerrel rájátszottam a dallamot. Vittem a szalagot a lemezcéghez, ahol fanyalogtak, hogy ez a Shadowsra emlékeztet. A két, kissé visszhangos gitár miatt ez érthető volt, én próbáltam a magam módján érvelni, hogy rendes zenekarral eljátszva egész más lesz, csak az akkordokra és a dallamra figyeljenek, de hiába. Nem szerződtettek. Életem egyik legnagyobb baklövése, hogy a szalagot később, itthon letöröltem, és nem is emlékszem azokra a számokra. Pedig milyen remek lenyomata lehetne annak a pillanatnak! A lemezcéges kaland utóirata, hogy ősszel, amikor az új Sparks-nagylemez megjelent, postán elküldték nekem Magyarországra.

Egyszer csak mondogatni kezdtem a nagynénémnek, hogy én innen nem akarok visszamenni Magyarországra. Úgy éreztem, hogy szeret, és naivan azt gondoltam, hogy ő ennek örülni fog. Pedig szegénynek úgy kellettem, mint egy púp a hátára. Egyébként nem hirtelen ötlet volt, már itthon elterveztem, de látva Londont, még jobban megerősödött bennem a vágy, hogy itt éljek. Budapest szürkének és egyhangúnak tűnt, míg London színesnek, izgalmasnak és vibrálónak. Eljutottam az ottani belügyminisztériumba, amelyet Home Office-nak hívnak, és fogadott egy szimpatikus fiatalember. Beszélgetésünk lényege az volt, hogy akkor kaphatnék politikai menedékjogot, ha Magyarországon börtön vagy kivégzés várna rám. Illetve befogadnának, ha állatorvos, atomfizikus vagy olajipari mérnök lennék. Tizenhat éves leendő popzenészekből nélkülem is el vannak látva. Telefonon apukám felszólított, hogy a tervezett időben térjek vissza Magyarországra. így is tettem, de előtte történt egy varázslatos esemény. Az utolsó londoni napomon még két nagylemezt mindenképpen szerettem volna megvenni. Ám a nálam lévő összeg három fonttal kevesebb volt, mint amennyibe a két album összesen került. Azt terveztem, hogy a boltban eljátszom, hogy akkor veszem észre a hiányt, és könyörögni kezdek, hogy mivel magyar turista vagyok, adják oda olcsóbban a lemezeket.

Kértem az árut, az eladó levette a polcról, és mondta az árat. Majd ugyanő odalépett a kasszához, és immáron három fonttal kevesebbet mondott, mint az imént. Hű, de gyorsan fizettem! És nem is nagyon időztem tovább a lemezboltban.

A pótvizsgákat valahogy letettem, és mentem második gimibe. A londoni utazást úgy háláltam meg a szüleimnek és a tanároknak, hogy továbbra sem tanultam semmit. Egy pszichológusnő, akihez a nemtanulás miatt jártam, azt a megoldást javasolta, hogy menjek a dolgozók esti gimnáziumába (ahol nincs orosz nyelv és tornaóra), viszont nappal ne dolgozzak. Adott egy erre feljogosító papírt. Ez már tetszett! Felszabadultak a napjaim. Kitaláltam, hogy akkor most újságíró leszek. Átjártam anyukámhoz a szomszéd lakásba, mert neki volt írógépe. És persze segített is nekem, hiszen újságíró volt. Azt hiszem, ebben az időben a közös cél és szakma miatt közelebb kerültünk egymáshoz. Az ő révén eljutottam a Pest Megyei Hírlaphoz, ahol kulturális témájú cikkek írásával bíztak meg. Küldözgettek ideoda, hogy eseményekről tudósítsak. Legmaradandóbb emlékem a szentendrei járási Ki mit tud?-elődöntő volt, amelyen a Vujicsics együttes fergeteges produkciót nyújtott. Meg is nyerték az országos vetélkedőt. Egyszer egy KISZ-táborba kellett mennem, és a táborvezető, aki láthatóan és egyértelműen évekkel idősebb volt nálam, megkérdezte, hogy tegezhet-e. Az újságírás hatalma... Tizenhét éves koromban hirtelen elkezdett a nevem nyomtatásban megjelenni. Az első, kis lépés a hírnév felé vezető úton.

1976 júniusában örömteli családi esemény történt Zsuzsi sógornőmnél és Gabi bátyámnál: megszületett Gergely nevű unokaöcsém. Már kicsi korában is szeretetre méltó és érzékeny egyéniség volt. Szerettem hozzájuk járni.

Valahogy kiderült, hogy a Lövölde téren van a Magyar Postának egy kis, eldugott irodája, ahol nyugati lapokra lehetett előfizetni. Meg is rendeltük a Melody Maker című popzenei hetilapot. Ha már nem maradhattam Angliában, legalább egy kis szelete jöjjön el hozzám minden héten. Ez adta az ötletet, hogy az ott szereplő érdekes híreket írjam meg a Magyar Ifjúság című hetilapba. Így született meg A rockvilág hírei nevű rovat.

Eközben apukám egy Bubóka nevű hölgynek kezdett udvarolni. Vészjósló incidens: egy napon büszkén kitettem az aznap megjelent cikkemet apukám asztalára, hogy amikor megjön, találja meg. Együtt érkeztek meg, elolvasták, majd nem sokkal később Bubóka veszekedést provokált. Teljesen egyértelmű volt, hogy bántja a megjelent cikk, mivel az ő hasonló korú

gyerekei nem dicsekedhettek ilyesmivel. A baljóslat ellenére összeházasodtak, és össze is költöztünk. Bubóka, az ő egyik lánya, apukám és én laktunk egy lakásban. A hölgy sajnos havi rendszerességgel alkoholizált, amitől veszekedős üzemmódba került. Napirenden voltak a zajos szóváltások; apukámnak a munkahelyén könyörögtem, hogy vessen véget az áldatlan állapotnak. Azzal vigasztalt, hogy ez be fog következni: „...lehet, hogy hamarabb, mint gondolnád.”

Anyukámnak köszönhetően lett egy nagyon fura állásom: a körúti Művész mozit átkeresztelték Új Tükör klubmozivá, és nekem az előcsarnokban a Lapkiadó Vállalat által megjelentetett újságokat, magazinokat ki kellett tennem egy asztalra, hogy a várakozó nézők olvashassák őket. Aztán meg össze kellett szednem mindet, és elzárni egy szekrénybe. Hát nem szakadtam meg a munkától. A mozi üzemvezetője a humorista Selmeczi Tibor volt, akivel jókat beszélgettünk. A tizedik fejezetben majd ismét találkozunk vele; akkor egy színházat fog igazgatni, és befogad.

Közben a humor felé is elkezdtem orientálódni. Bementem a Ludas Matyi című vicclap szerkesztőségébe, néhány humoreszkkel a kezemben. 1976 novemberében, tizenhét éves koromban megjelent az első. Ez nagy előrelépés volt a kulturális tudósításokhoz képest, hiszen a humoreszk önálló, kreatív műfaj. Radványi Barna volt az olvasószerkesztő, neki kellett vinni a kéziratokat. Ha ő szignálta, akkor Mikes György főszerkesztő-helyetteshez került. Amennyiben neki is tetszett, akkor Árkus József főszerkesztő íróasztalán landolt a mű, és ha ő is jóváhagyta, akkor megjelent.

Ma már sajnos egyikük sincs közöttünk, de abban az időben mindenki ismerte őket a rádióból, a tévéből. A következő egy évben jó néhány írásom megjelent a lapban, sőt publikáltam humorosat a Rádióújságban is, amely akkor az egyetlen műsorközlő hetilap volt. Kiderült, hogy a sokéves nemtanulás ellenére mégis van valami, amit jól tudok csinálni, és amit a külvilág is elfogad. Sőt, valamicskét fizetnek is érte.

Így hát – gondolom – optimista hangulatban vártam az 1977-es évet, amely azonkívül, hogy nagykorú lettem, három igen jelentős, egész életre szóló mérföldkövet tartogatott számomra. A Magyar Ifjúságnál kezdtem kevésnek érezni, hogy külföldi hírecskéket körmölök név nélkül. A magyar popzenéről szerettem volna cikkeket írni. Jókor voltam jó helyen, mert épp akkor határozták el, hogy kéthetenként két oldal terjedelemben foglalkozni kívánnak ezzel a

témával. A rovatot gyakorlatilag én szerkesztettem. Érdekes, hogy bár a lap a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) központi lapja volt, soha senki nem kérdezte meg, hogy KISZ-tag vagyok-e. Nem voltam. Aznap, amikor megkaptam az írásra feljogosító céges papírt, már mentem is Székesfehérvárra, amelynek szabadtéri színpadán Fonográf-koncert volt esedékes. Délután érkeztem, s minden különösebb teketória nélkül, a színpad mögött meginterjúvoltam Szörényi Leventét és Bródy Jánost. Este pedig leesett az állam az Edison Magyarországon című dal hallatán. Megjelent a cikk Edison Fonográf Album címmel, mivel ez volt a készülő nagylemezük címe is. Utólag visszagondolva törvényszerűnek érzem, hogy erre vitt az utam: Borza Attilán kívül nem volt más művész barátom, ám ösztönösen vágytam az énekesek, zeneszerzők és szövegírók világába. Ehhez nagyszerű eszköz volt a popzenei újságíróskodás, hiszen ennek révén mindenkivel könnyedén megismerkedhettem. Úgy is mondhatjuk: hazaérkeztem. Sajnálatos tény, hogy a lemezekről írott kritikáim egy részét durván megrövidítették, „húztak belőlük”, így sok esetben a lényegi mondanivalójuk elveszett, s az írásnak csak a „csontváza” maradt meg. De apellálni nem volt lehetőség.

Az Ifjúsági Magazin című havilapnál is feltűntem. Megjelent hazánkban a Queen együttes A Night at the Opera című nagylemeze, és azzal bíztak meg, hogy írjak róla ismertetőt, valamint hogy menjek el a Hanglemezgyárba az album borítójáért, hogy mellé tehessék illusztráció gyanánt. Fontosságom teljes tudatában megjelentem a lemezkiadó cég negyedik emeleti irodájában, ahol három hölgy ült, és előadtam nekik, mi járatban vagyok. Egyikük elmondta, hogy a borítóért le kell mennünk az alagsorba. így is tettünk. Én valamiért visszamentem vele a negyedikre, ő lépett be először a szobába, és akkor az egyik kolléganője megkérdezte: „Elment már az a hülyegyerek?” E pillanatban megjelentem az ajtóban. Nem én vörösödtem el...

Mivel nagykorú lettem, kötelezően a katonai sorozóbizottság elé kellett járulnom. Akkoriban minden fiút elvittek két évre katonának. A pszichológus nénitől kaptam egy piros viaszpecséttel lezárt borítékot. Amikor ezt meglátta a kezemben a katonaorvos, így szólt: „Mi az, maga nem akar katona lenni?” A szellemes válasz az lett volna, hogy „Én szeretnék, de sajnos...”, ehelyett poén nélkül átadtam a borítékot. Rögvest „AN” besorolást kaptam, ami alkalmatlant jelentett. Mint később megtudtam, „serdülőkori skizofrénia” volt a borítékban, ami jótékony túlzás volt a cél érdekében. Egy életre megúsztam a katonaságot.

Nyáron rendezték a Metronóm '77 nevű modernizált táncdalfesztivált. A kamerapróbákon ott fontoskodtam a Nemzeti Színház nézőterén mint popzenei újságíró. Megismerkedtem a Generál együttessel, amelyből Várkonyi Mátyás és Novai Gábor nagyjából egyetértettek a Zenegép című lemezükről írott cikkemmel. Lehet, hogy ha ma elolvasnám, én nem értenék vele egyet. Zöldfülű voltam. Novai szinte azonnal megkérdezte, hogy nincs-e kedvem angol szöveget írni a számaikra. Mi az, hogy volt! Lám-lám, hat évvel apukám afrikai jóslata után már egy profi zenekarnak írok angol szövegeket. Nagyon felnéztem Várkonyira és Novaira, mivel mindketten zeneszerzők voltak, nem is akármilyenek, és ezt felettébb tiszteltem. Tanítottak, de nem didaktikusan – egyszerűen csak beszélgettünk. Novaival különösen jó barátságba kerültünk, ami a mai napig tart. Nyitottságot tanultam tőle, meg azt, hogy mindenben a jót, a pozitívumot kell keresni. Azonnal vevő volt a humoromra, én is az övére. Gyakran vicceltünk azzal, hogy a feleségét, Nusit én is elveszem feleségül. Munkafronton arról volt szó, hogy Lengyelországban angol nyelvű lemezt vesznek fel, s emiatt kellenek a szövegek. Szép sorban készültek is a számok, olyan is volt, hogy vidékre elvittek magukkal, hogy megnézzem a koncertet. Világszínvonalon játszottak; Matyi volt a billentyűs, Gabi a basszusgitáros, Tátrai Tibor a szólógitáros, Charlie az énekes és Póta András a dobos. Szupergrupp.

Jó haverságba kerültem az „új” Illés együttessel is, és a későbbiekben nekik is írtam angol szövegeket.

A Magyar Ifjúságnál valaki mondani kezdte, hogy a Budai Ifjúsági Parkban játszik egy baromi jó együttes, a P. Mobil, menjek ki megnézni őket. Az első, belső reakcióm az volt, hogy ha nincsenek a rádióban, a tévében és lemezük sincs, akkor nem lehetnek olyan jók. Meg hát, van az úgy, hogy az ember ösztönösen ódzkodik az újdonságtól. Az illető tovább győzködött, hogy menjek ki. Szerencsére kimentem. Az én életem szempontjából történelmi, óriási horderejű volt a találkozás. Szembetűnő volt, hogy komoly rajongótáborral rendelkeznek, amely már jóval a koncert előtt hömpölygő tömeget alkotott. A zene kezdetekor rögtön evidens volt, hogy fajsúlyos, karakteres dolgot hallok-látok. Gyakorlatilag három frontemberük volt: Schuster Lóránt vezette a műsort, kommunikált a közönséggel és show-t csinált, Vikidál Gyula világszínvonalon énekelt, Bencsik Sándor pedig olyan rockgitáros volt, akihez hasonlót csak az angolszász mezőnyben hallottam addig. A koncert után azonnal megismerkedtem velük. A dialógust főleg Schusterrel folytattam, mivel ő volt a zenekarvezető. Kaptam tőle egy kazettát, amelyen próbahelyen felvett, de jó minőségű

felvételek voltak. Otthon elkezdtem hallgatni, és szép sorban, minden számról megállapítottam, hogy jó. Ettől kezdve az összes budapesti koncertjükre elmentem. Minden második kedden a Budai Ifjúsági Parkban, minden második csütörtökön pedig a Lőrinci Ifjúsági Parkban játszottak. Számomra magától értetődő volt, hogy mindegyiken ott vagyok. Bár bejáratos voltam az öltözőbe, a koncertek idejére mindig kimentem a nézőtérre, hogy azt lássam és halljam, amit a közönség. Olyan hamar olyan közel kerültem a zenekarhoz, hogy nem is írtam róluk az újságba. Egy ismerősömet kivittem a Budai Ifjúsági Parkba, aki nem annyira a rockzene, mint inkább a country kedvelője volt. Két perc után mégis ezt súgta a fülembe: „Fehér izzás van a színpadon!” Bencsikről gyorsan kiderült, hogy nemcsak virtuóz szólógitáros, hanem a számok zeneszerzője is. Eljött az ősz, bezártak az ifjúsági parkok; az új helyszín minden vasárnap a Metró Klub volt. A három frontembernek a lakásán is jártam, szinte kizárólag a zenéről volt szó, és tizennégy dalukra megírtam az angol szöveget. Bencsiket, vagy ahogy mindenki hívta, Samut frappírozta az angolnyelv-tudásom (tanult is angolul), és Novaihoz hasonlóan ő is vevő volt a humoromra. Én pedig őrületesen tiszteltem a gitártudása miatt, s csak remélni tudom, hogy ezt érezte ő is. Rendkívül ápolt, jól öltözött ember volt, aki szüntelenül azzal foglalkozott, hogyan fejlessze önmagát. Ez abban mutatkozott meg, hogy egyre kifinomultabb, fifikásabb számokat írt.

Közben jártam a dolgozók esti gimnáziumába, de valamikor menet közben onnan is kikoptam, és végül levelezőn fejeztem be a középiskolát. Az érettségin két tárgyból megbuktam, így pótérettségire kellett volna menni. Csakhogy kiderült, hogy az Országos Rendező Irodától az úgynevezett gimnáziumi végbizonyítvány megléte esetén is kaphatok működési engedélyt; érettségi kizárólag abban az esetben kell, ha tovább akarok tanulni. Mivel tudtam, hogy ez utóbbi kizárt dolog, nem mentem el a pótérettségire.

1978. április 30-ra P. Mobil–Piramis-koncertet hirdettek meg a Budai Ifjúsági Parkba. Ilyen még sosem volt, azaz a két népszerű zenekar nem lépett fel közös műsorban. Olyan irtózatos tömeget addig nem láttam a Parkban, szinte félelmetesnek tűnt. Bent tartózkodtam a P. Mobil öltözőjében, és egyszer csak szállingózni kezdtek olyan hírek, hogy valami technikai probléma van. Húzódott, csúszott a kezdés. Az igazgató – tekintettel az óriási tömegre – kiadta a parancsot: „Játszik a Piramis!” Schuster ezzel jött be az öltözőbe: „Gyerekek, egy olyan meccset vesztettünk el, amit megnyerhettünk volna.” Gyorsan elhagytam a helyszínt, mert ilyen körülmények között végképp nem voltam kíváncsi a Piramis zenéjére. Utólag tudtam meg, hogy Vikidál Gyula rosszul lett, orvost kellett hozzá hívni. Nem csodálom,

hiszen egy ekkora fellépés előtt az ember adrenalinszintje az egekbe szökik, aztán ha nem engedik színpadra lépni, abból baj lehet. Később dalt írt az esetről Egy elmaradt koncert emlékére címmel. Távozásom előtt megbeszéltem Schusterrel, hogy másnap lemegyek velük Miskolcra. Így reagáltam le az elmaradt koncertet. Egyedül az járt a fejemben, hogy hallanom kell a zenekart játszani. Május elsején be is ültünk a mikrobuszba, és útnak indultunk. Úgy adódott, hogy Bencsikkel szemben jutott nekem hely. Egyszer csak – utalva az aznapi ifjúsági parki és egyéb fővárosi koncertekre – ezt mondta: „Mikikém, fönn is maradhattál volna Pesten, de te lejöttél velünk vidékre.” Egy érzékeny művészember szívbemarkolóan lényeglátó észrevétele. Nyilván a többiek is érezték, hogy szolidaritásból vagyok velük, de Bencsik volt az, aki ezt meg is tudta fogalmazni, és ki is tudta fejezni. Már ezért az egy mondatért érdemes volt velük mennem. Amikor elkezdődött a koncert, megszólalt a zene, nálam egy kicsit eltörött a mécses...

Egyébként máskor is előfordult, hogy lementem velük vidékre. Agárdon játszottak, koncert után jöttünk visszafelé a mikrobusszal. Velünk volt egy hozzám hasonló korú újságíró is, aki az öltözőben és környékén különböző, össze nem illő szeszes italokat fogyasztott. Robogtunk a nagy, sötét, magyar éjszakában, egyszer csak hirtelen Schuster Lóránt rákiáltott a sofőrre: „Állj meg!” Megálltunk, Schuster kirántotta az újságírót a mikrobuszból, és a jármű mögé vitte. A fiú abban a pillanatban őrületes rókázásba kezdett. Micsoda tapasztalt rocker volt Lóri, hogy előre tudta, a srác hányni fog.

Ebben az időben a Magyar Televízió vasárnap délutánonként sugározta Kabos Gyula filmjeit. Teljesen mindegy volt, hogy Schneider Mátyásnak, Halmos Aladárnak vagy Virág úrnak hívják, mindegyik Kabos-film volt. Csodálatos zseni volt ő, minden filmjének minden kockája aranyat ér. Már életében nagy sztár volt, miatta tódultak az emberek a moziba. Nagy bánatom, hogy ekkoriban nem jutott eszébe egy producernek, hogy filminterjút készítsen Kabossal: hogyan kezdte a színészi pályát, hogyan folytatta stb. Micsoda kincs lenne! És nem kellett volna hozzá más, csak két kamera és két mikrofon.

ÖTÖDIK FEJEZET

„Ráz a mikrofon!” –„Rázd vissza!”

1978-ban bekövetkezett az, ami régóta esedékes volt: Borza Attilával zenekart alapítottunk. A gitártanár ajánlására Horváth Csaba lett a basszusgitáros, én énekeltem és gitároztam, Attila pedig dobolt. Egy szappangyárban volt a próbahelyünk. Felemásra sikeredett a produkció: Attila profin dobolt, Csaba tűrhetően basszusgitározott, én viszont kívánnivalókat hagytam magam után mind az éneklés, mind a gitározás terén. Már ekkor megvolt bennem az a képesség, hogy ne másokat vagy a külső körülményeket, netán a rendszert hibáztassam, hanem tudtam, hogy velem van gond. Ugyanakkor voltak saját számaim. A nevünk – természetesen – Gallaxis volt.

Szeptemberben megszületett a bátyámék második kisfia, Péter. Az ő érkezése is boldogsággal töltötte el az egész családot, Gergő pedig játszótársat kapott. Később, amikor apukám vigyázott rájuk, azt a szabályt hozta, hogy másfél méternél jobban nem közelíthetik meg egymást. Ugyanis verekedősek voltak. Két hat-nyolc éves fiú hogy is lehetne más? De olyan is volt ám, hogy én vigyáztam rájuk. Például felhívott Zsuzsi sógornőm, hogy este ráérek-e, mert nekik a bátyámmal színház- vagy koncertjegyük van. Amikor ráértem, mentem. A szülők meghatározták, hogy mikor kell lefeküdniük, én az órámra néztem, és mondtam nekik, hogy: „Gyerekek, feküdjetek le!” Jelentem, a bébiszitterkedés jól sikerült, mert megvannak, nincs semmi bajuk, és mind a ketten dolgos felnőttek.

Vissza 1978-ba: novemberben a Gödöllői Agrártudományi Egyetem aulájában Generál–P. Mobil-koncert volt. Tudtommal ez volt az egyetlen alkalom, hogy a két zenekar együtt lépett fel. Mivel mindkettő tagjaival baráti kapcsolatokat ápoltam, elértem, hogy a Gallaxis lehessen az előzenekar. A fent említett okok miatt nem lehetett igazán acélos a színvonal, ráadásul a mikrofonom áram alatt volt. Bemondtam, hogy: „Ráz a mikrofon!” A Generál technikusa visszaszólt: „Rázd vissza!” Nem váltottuk meg a világot.

Örömömre apukám elvált Bubókától. 1979 februárjában a Generál együttessel kimentünk Varsóba felvenni az angol nyelvű nagylemezt. Én azért tartottam velük (vonattal), hogy a számok éneklésekor felügyeljek a helyes angol kiejtésre. A lengyel állami lemezcég kérése az volt, hogy női hangok is szerepeljenek az albumon, így jött velünk Cserháti Zsuzsa és Szánti Judit is. Jó hangulatban folytak a felvételek, nem különösebben zavart minket a másfél-két méteres lengyel hó. Láttuk a magas havat, és nem lehetett tudni, hogy van-e alatta parkoló autó vagy nincs. Az emberek utat vájtak a járda havába, hogy lehessen közlekedni. A szálloda bárjában táncoltam Cserháti Zsuzsával, szerintem zavarban lehettem. Isteni érzés volt, hogy befogadott ez a felnőtt társaság. Olyasmi érzésem támadt, mintha Várkonyi Matyi és Novai Gabi a bátyáim lennének. Néhány hónapra rá megjelent a Heart of Rock című lemez; még évekkel később is kaptam utána jogdíjat.

Mire hazaérkeztem, apukám lebonyolította a lakáscserét, aminek köszönhetően saját, egyszobás, belvárosi lakást kaptam. Még nem voltam húszéves, és azóta is egyedül élek. Számomra ez az egyetlen lehetséges életforma. Nem tudom elképzelni, hogy valakihez alkalmazkodjak, és azt se várom el, hogy bárki hozzám alkalmazkodjon. Kiismerhető, de nagyon öntörvényű az időbeosztásom. A minap Bölöni Réka este fél hétkor felhívott. „Te kerestél?" kérdezte. „Nem – válaszoltam –, éjszaka nem szoktam telefonálni.” A barátaim bizony be vannak idomítva, hogy négy-fél öt után már ne nagyon keressenek.

Szakács Lacit a Hobo Blues Band dobosaként ismertem, hiszen játszottak a P. Mobil előtt. Kitették a zenekarból, és ő megkeresett, hogy nincs-e kedvem belépni a megalapítandó Ikarus együttesbe. Valahonnan tudta, hogy írok számokat, meg talán arra is gondolt, hogy újságírói mivoltom miatt lehetnek kapcsolataim. Ígéretesnek tűnt a meghívás, hiszen rajtam kívül volt még egy szólógitáros, Akantisz Sanyi, egy énekes-basszusgitáros, Márffy Zsolt és egy orgonista, Laki Zoli. így – a Gallaxissal ellentétben – nem rajtam állt vagy bukott a produkció sikere, csupán egyszerű ritmusgitáros-dalszerző volt a funkcióm. Nagyjából ebben az időben abbahagytam a popzenei újságírást, hiszen „átálltam a másik oldalra”. Bejelentkeztem dr. Erdős Péterhez, a Hanglemezgyár szinte teljhatalmú urához. Kiszólt a titkárnőjén keresztül, hogy mint újságíró jöttem vagy mint zenész. Üzentem, hogy mindkettő. Erre ő: „Na, ez az, ami nem megy.” Hiszen egész más a nexus egy neki hasznot hozó újságíróval, mint egy tőle pozitív döntéseket remélő zenésszel. Utóbbi mellett döntöttem. Szerettem vele beszélgetni, mert nagyon szellemesen fogalmazta meg a mondókáját, ugyanakkor borzalmas bűnt követett

el azzal, hogy a P. Mobilnak legkésőbb 1978-ban nem adta ki a nagylemezét. Emiatt összességében negatív figurának tartom, aki gátlástalanul visszaélt a hatalmával.

Áprilisban már próbáltunk az Ikarusszal. Sanyinak és Zsoltnak kiemelkedően jó humora volt, így jó hangulatban próbáltunk. A hangzás leginkább a Uriah Heepre hasonlított. Laci intézte a fellépéseket, volt is szép számmal. Az alapvető probléma az volt, hogy rockzenekar akartunk lenni, ám én mint szerző más habitusú vagyok. Hiába szerettem és szeretem most is a rockzenét, amit én írok, az kicsit bonyolultabb és kicsit játékosabb a kelleténél. Ennek ellenére a szűk egy év alatt, amíg együtt voltunk, készítettünk két rádiófelvételt, és megjelent egy fél kislemezünk, amelynek a másik oldalán a Rolls Frakció játszott. Márffy Zsolt távoli rokona Márffy Ödön festőművésznek, és meg is volt áldva művészi hajlamokkal. Nagyon jó hangja volt, és rendelkezett a kellő érzékenységgel. Nagyon sajnálom, hogy a sors azóta messzire repített minket egymástól. Az Ikarusban született sok olyan motívum, amelyet később a GM49-ben és a Pa-dö-dőben hasznosítottam.

Ezen a tavaszon (1979) bombaként robbant a hír, hogy Vikidál Gyulát a lemezgyár elcsábította a P. Mobilból a Dinamit együttesbe. A kedves dr. Erdős újabb merénylete a P. Mobil ellen. Zeneműkiadós ismerősömmel próbáltuk Gyulát maradásra bírni, de a beígért nagylemezek erősebbnek bizonyultak. Tunyogi Péter lépett a helyére. Innentől kezdve lazult a viszonyom a zenekarral, már közel sem voltam ott minden fővárosi koncertjükön. Egy évre rá, 1980-ban pedig Bencsik Sándor és Cserháti István orgonista is otthagyta a P. Mobilt, és megalapították a P. Boxot. Utóbbinak számos koncertjén ott voltam, és nem győztem álmélkodni Bencsik gitártudásán. A hátán vitte a zenekart. Annyira jól gitározott, hogy még azt is ellensúlyozni tudta, ha a dobos netán nem állt a helyzete magaslatán.

A másik, hozzám legközelebb álló zenekar, a Generál pedig fokozatosan megszűnt. Várkonyi Matyi Miklós Tibor szövegíróval megalapította a Rock Színházat, Novai Gabi pedig olyat lépett, aminek máig tartó kihatása van az egész magyar popzenére: beszállt a Hungária együttesbe. Jelentem, ott voltam a történelmi első koncerten, a Budapesti Műszaki Egyetem E-Klubjában. Még csak amerikai rock and roll számokat játszottak eredeti nyelven, de már akkor villogtak a neonok, és jampiruhát viseltek. Azonnal óriási volt a siker, érezni lehetett, hogy valami egészen új dolog született.

A Rock Színház indulásához volt némi közöm, amiről eddig szinte senki sem tudott. Miklós Tibor szövegíró nem beszélt angolul, így engem kért meg, hogy az Evita című rockopera nyersfordítását készítsem el. Ez úgy zajlott, hogy ő feljárt hozzám, nálam volt az angol példány, és diktáltam neki magyarul. Aztán ő megírta az énekelhető szöveget, és bemutatták a Margitszigeten.

Huszonegy éves voltam, nagyjából ekkor elvárható lett volna, hogy jogosítványt szerezzek. Valahogy sosem jutott rá időm. Az is elriasztott, hogy a KRESZ-t tankönyvből kellett volna megtanulni. De talán a leglényegesebb, hogy alapvetően türelmetlen típus vagyok, így valószínűleg mindenki jól jár azzal, hogy nem vezetek autót.

Nyáron ismét vonatra szálltam, a célállomás öt év után újra: London! Apukám javaslatára ezúttal Párizson át utaztam, hogy a francia fővárosban időzhessek pár órát. Voltam a Louvreban megnézni a Mona Lisát, az Eiffel-toronynál, a Pompidou Központban, majd a ChampsÉlysées-n megláttam, hogy egy moziban a Dr. No című James Bond-filmet játsszák. A jegypénztáros hölgyet megkérdeztem, hogy franciára van szinkronizálva a film vagy feliratos. Mivel angolul beszéltem, tudta, hogy miért kérdezem. Mintha a fogát húzták volna, úgy válaszolt: „Feliratos.” Így bementem. A párizsi időmből majdnem két órát azzal töltöttem, hogy egy James Bondot megnézzek. Jól tettem, mert remek volt a film. Taxiban is ültem, és angol nyelvű kommunikációmra a sofőr nem reagált. Ámde amikor kiderült, hogy magyar vagyok, rögtön tudott angolul. Más szóval, nem az zavarja őket, ha valaki angolul beszél, hanem az, ha angol nemzetiségű. Kisebbségi komplexusuk van velük kapcsolatban. A Beatles, Roger Moore, Peter Sellers, Elton John, a Pink Floyd és a Monty Python árnyékában némiképp jogosan. Persze nekik ott volt Louis de Funès, aki ízig-vérig franciának számít, ám származását tekintve spanyol, hiszen a szülei Sevillából települtek át Franciaországba. Az érem másik oldala: Renoir, Cézanne, Degas, Manet, Monet, Matisse, Braque, Delaunay és Léger.

Érdekes, hogy erre a londoni érkezésemre nem emlékszem, miközben az öt évvel korábbira teljesen tisztán. Ekkor is megpróbáltam kinn maradni, ugyanolyan eredménnyel. A fő attrakció a Whitesnake együttessel való találkozás volt. Még az elutazásom előtt, itthonról leleveleztem a lemezcégükkel, hogy magyar újságíróként találkozom velük. Mert igaz, hogy akkor már nem írtam rendszeresen, na de egy ilyen alkalom kedvéért persze visszavedlettem újságíróvá. Londonban azt az utasítást kaptam, hogy délután háromra legyek Ascotban

(London melletti kisváros), a lemezstúdióban. Egy kastélyszerű villánál találtam magam, amelynek alsó szintje hangstúdiónak volt berendezve, a felsőn pedig hálószobák voltak. Bentlakásos lemezfelvétel. A kulipintyó egyébként Ringo Starr tulajdonában állt. Nyitva volt az ajtó, beléptem. Jobbra egy kisebb szobában megláttam egy komplett dobfelszerelést és egy konténert ezzel a felirattal: „Ian Paice, Deep Purple”. Hűha! Paice dobolását különösen szerettem a Deep Purple zenéjén belül. A fiúk akkor kezdtek reggelizni, ugyanis éjszaka dolgoztak és délután három körül keltek. Nyilván ezért voltam én is háromra diszponálva. Elsőként David Coverdale-t interjúvoltam meg, aki 1973-1976 között volt a Deep Purple szólóénekese; a Whitesnake akkor már kb. két éve létezett. Nem gondoltam, hogy érzékeny témára tapintok, amikor azt hoztam szóba, hogy az első két Deep Purple-lemezen, amelyen szerepelt, a számok nagy részét Glenn Hughes basszusgitáros-énekessel felváltva énekelték, a harmadikon viszont nem. Elmondta, hogy a harmadik előtt az asztalra csapott: „Vagy te énekled a számot, vagy én!” Így azon kettőt énekel Glenn, hatot David, egyet pedig együtt két szólamban és kicsit felváltva, de azt együtt is írták. Én naivan azt hittem, hogy öt évvel eme események után ez már szinte elfeledett téma, ám láthatóan elevenen élő problematikába gyalogoltam. Kazettáról lejátszott egy zenei alapot, amelyet előző éjszaka vettek fel, és dünnyögött hozzá, mert még nem volt szövege. Ebből lett a Don’t Break My Heart Again című slágerlistás daluk. Ian Paice a játéktermekben használatos Space Invaders játékot játszott (mi mindenre gondolt a gondos tulajdonos!), s amikor interjút kértem tőle, ezt mondta: „Jó, de csak öt percig.” Közismert kompromisszumkészségem segítségével ebbe gyorsan belementem. Leültünk, aztán a beszélgetés tovább tartott öt percnél. Meglepő módon a zenéről és a lemezekről volt szó. Mire végeztünk, megérkezett Jon Lord, a Deep Purple egykori és a Whitesnake akkori orgonistája. Ő láthatóan nem ott aludt, hanem valószínűleg Londonból jött. Talán még a kocsikulcs is a kezében volt. A reggelizőasztalnál mind a hat taggal aláírattam a hogy, hogy nem nálam lévő nagylemezüket (azért én is tudok szervezni, igaz?), majd kértem, hogy hívjanak taxit, amely kivisz a vasútállomásra. Jon Lord: „Nem kell taxi, elviszlek.” Köszönettel elfogadtam a kedves felajánlást. Úgyse ültem még Porschéban, pláne nem úgy, hogy egy világhírű orgonistalegenda a sofőr. Meghívott egy fesztiválos koncertjükre, de mondtam, hogy sajnos nekem már előtte vissza kell térnem Kelet-Európába.

Mire hazajöttem, Szakács Laci már kivándorolt Ausztráliába, ezért vendégdobossal tartottunk egy utolsó, felejthető Ikarus-koncertet. Ezt követően Márffy Zsolt Svájcba, Akantisz Sanyi pedig szintén Ausztráliába tette át székhelyét.

Valamihez kezdenem kellett, így életemben másodszor kézbesítő lettem, ezúttal a Kavicsbánya Vállalatnál, amelynek két, belvárosi részlege között ingáztam villamossal. Egy nagy, barna táskában cipeltem a leveleket. Mivel az egyik részleg közel volt a lakásomhoz, előfordult, hogy hazaugrottam egy kicsit ledőlni. Hű, de fincsiket lehet szundikálni munkaidőben!

Közben a lemezgyáron keresztül megismerkedtem Laár Andrással, akivel rögtön megtaláltuk a közös hangot. Jókat beszélgettünk éttermekben, majd számokat kezdtünk írni oly módon, hogy én adtam neki a zenét kazettán, és ő szöveget írt rá. Életemben először volt igazi szerzőtársam. Teljes mértékben megértettük egymást, sőt a feleségével is jókat tudtam beszélgetni. Rendszeresen feljártam hozzájuk, hároméves, Manó nevű fiuk is szórakoztató figura volt. Andrással nagy terveink voltak, de érdekes módon az nem került szóba, hogy közös zenekart alapítsunk, hanem mind a ketten a sajátunkat kívántuk létrehozni. Borza Attila ekkor kötelező sorkatonai szolgálatát töltötte, így nem volt dobosom. Laár mondta, hogy neki van (Márton András), de nem adja. Megalakult a KFT és a GM49, és közös próbahelyünk lett a Józsefvárosi Ifjúsági Klubban. Újra énekes-gitáros lettem, ismét Horváth Csaba lett a basszusgitáros, míg Deák Gábor a szaxofonos. Bírta Géza dobolt, akinek el kellett volna mondanom, hogy csak addig van rá szükség, amíg Attila le nem szerel jövő augusztusban – azonban nem tettem. Nem tudom, miért nem. Talán attól féltem, hogy akkor kilép. Baklövés, amit nem tudok időgéppel visszamenve jóvátenni.

Eredetileg azt szerettem volna, ha Csontbrigád lesz a zenekar neve, mert mindannyian vékony fiúk voltunk. Ám behívatott az Országos Rendező Iroda (ŐRI) egyik vezetője, és közölte: akármilyen jól muzsikálunk, ilyen névre nem adnak működési engedélyt, mert a haláltáborokra emlékeztet. Azzal érveltem, hogy de hiszen Rejtő Jenőnek van egy ilyen című könyve. Válasz: „Könyvespolcon lehet, zenekarnévként nem.” Mire én: „És GM49?” „Az nem jelent semmit, mehet!” A GM ugyebár a monogramom, a 49-et pedig gyerekkorom kedvenc filmjéből, a Hétszer hétből szedtem. Tardos Péter azt feltételezte Rocklexikon című könyvében, hogy talán a cipőm mérete. Az ŐRI illetékesei (két úr a hatóságtól) eljöttek a próbahelyünkre. Játszottunk egy számot, s ők így szóltak: „Gratulálunk!” Naivan azt hittem, a dalban előforduló, szofisztikáit zenei fordulatokra reagálnak így. Ám folytatták: „Gratulálunk, hogy nem az aluljárókban lézengenek, az utcán csavarognak, hanem itt, a próbahelyen gyakorolnak.” Akkor még nem kaptuk meg a működési engedélyt, de amatőrként felléphettünk itt-ott.

Ekkoriban jelent meg a magyar rocktörténelem egyik legnagyszerűbb lemeze: Szörényi Levente Hazatérés című önálló albuma. A magyar népzene által ihletett, egységes, határozott koncepciójú dalgyűjtemény, s egyik szám jobb, mint a másik. Levente visszatért ahhoz az illésbeli szokásához, hogy egyszerre több szólamban énekelt. A népzenei hangszerek mesésen illeszkednek a rockzeneiekhez. Móricz Misi talán élete legízesebb gitárszólóit játssza e korongon. Remekmű!

1980. december 9-én, kedd reggel szokás szerint bementem a Kavicsbánya Vállalathoz. Három hölggyel ültem egy szobában. Az egyik, nyugdíjhoz közel járó asszonyság megjegyezte: „Na, egy énekessel kevesebb.” Első gondolatom ez volt: „Mi az, valaki diszszidált?” Kiderült, hogy John Lennon meghalt, valamelyik nő azt mondta, hogy öngyilkos lett. Forgott velem a világ. Ezt gondoltam: „Nem volt elég sikeres a nemrég megjelent lemeze?” A munkám a Magyar Nemzeti Bankba szólított. Egy irodában megkértem a számomra

teljesen

ismeretlen

dolgozókat,

hogy

az

asztalon

lévő

zsebrádión

meghallgathassam a tízórai híreket. Nos, ekkor már nem az volt a hír, hogy Lennont New Yorkban lelőtték, hanem hogy a feltételezett elkövetőt elfogták. Pótolhatatlan veszteség a halála, amit a mai napig nem tudok kiheverni. Az az énekhang! Az az előadói szuggesztivitás! Az a szerzői véna! Az a humorérzék! Az a könnyed bölcsesség! Milyen számokat írt volna még, hiszen csak negyvenéves volt! Micsoda további albumok készülhettek volna! Talán a Thriller elképesztő sikerét a maga módján lereagálta volna, már csak azért is, mert az albumon Michael Jackson duettet énekel Paul McCartney-val. Talán az 1985-ös Live Aid koncertre újra összeállt volna a Beatles. Talán a nagyobbik fiával, Juliannel, akinek hasonlít a hangja az övére, duettet énekeltek volna. Brutálisan félbemaradt az életmű. Ha egy filmben pisztolyt látok, összerezzenek, és Johnra gondolok. Ha New Yorkot megemlítik, akkor is. Önkínzó módon foglalkozom a merénylettel, és azt próbálom megfejteni, hogyan lehetett volna megelőzni, elkerülni. Tragikus, hogy amikor kiszálltak a limuzinból, előbb Yoko, majd John is szembenézett a gyilkossal, az elképzelhető legnegatívabb energia leselkedett rájuk, mégsem volt semmiféle rossz előérzetük. Számos „Mi lett volna, ha...” kérdéssel gyötrődöm. John felvételeivel próbálom vigasztalni magam. Legalább kilencven olyan dala van, amelyet teljes szívemből imádok. Ez egy embertől nagyon sok! És mégis kevés...

Egyik kedvenc John-sztorim: 1968-ban, a White Album felvételekor az egyik számát fekve énekelte fel. Hanyatt feküdt a stúdióban, és bemikrofonoztatta magát. Azt remélte, hogy ettől más lesz a hangja, de persze nem lett. Ez is annyira mókás, annyira emberi, annyira John!

A GM49-cel csak saját számokat játszottunk. Már az első koncertprogramban, amely tíz számból állt, szerepelt a Kötöde című szám. Váratlanul jól sikerült az első koncert 1981 februárjában. Ekkor már nem zárt szájjal énekeltem, mint a Gallaxisban, így lehetett érteni a dalszöveget, amely többnyire ironikusra, tréfásra, helyenként poénosra sikerült. A tízből két szöveget Laár András írt, kettőt Miklós Tibor, a többit én, ami ahhoz képest, hogy akkor még nem voltam (jó) szövegíró, elég nagy szám. Újszerű, érdekes színfoltot jelentettünk, ezért szívesen léptettek fel bennünket egyetemi és egyéb fővárosi klubokban. Még a P. Box előzenekaraként is játszottunk a Kertészeti Egyetem Klubjában (a KEK-en)! Bencsik Sándor megemlítette az öltözőben, hogy bár a dalt korábban is hallotta, csak most vette észre, hogy a Kötöde refrénjében van egy kifinomult akkordváltás. Fontos mondat egy fontos embertől.

1981 márciusában még a GM49 bemutatkozásánál is nagyobb horderejű dolog történt: hihetetlen módon, nyolc év szünet után újra összeállt a legendás Illés együttes. Ott voltam a bulin, kiélveztem az első hangtól az utolsóig. Szó sem volt búcsúkoncertről; ezt az újságírók találták ki, hogy aztán gúnyolhassák a zenekart, amikor majd – hála istennek – újra fellép.

Amint lehetett szabadtéren koncertezni, felléptünk a Budai Ifjúsági Parkban. Koncert után odajött hozzám két, tökéletes magyarsággal beszélő fiatalember. Előadták, hogy a Stern nevű nyugatnémet magazintól jöttek, és szeretnének velem beszélgetni. Naiv srác voltam, de itt annyira kilógott a lóláb, hogy rögtön tudtam, honnan fúj a szél. A kedves Belügyminisztérium érdeklődik irántam. Kíváncsi voltam, hogy mire kíváncsiak, így felmentünk a lakásomra. Nem volt náluk se notesz, se fényképezőgép, szóval nem sok energiát fektettek abba, hogy hihető legyen a Stern-mese. Rövid, semmitmondó beszélgetés után a lényegre tértek: „Tervezi-e, hogy a dalszövegeiben a fennálló rendszert támadja?” Mondtam, hogy nem tervezem, ami teljesen igaz volt. Röviddel ezután távoztak.

Nyáron négy év szünet után ismét tévés dalfesztivált rendeztek. Megpróbáltam benevezni a Kötödét, sikertelenül. Laár igyekezett közvetíteni, azonban ilyen válaszok jöttek vissza: „Nem kaptuk meg a kazettát.” El lett sumákolva. Sok mindent elárul, hogy amikor a lemezgyár jogutódja, a Hungaroton a kétezres években új hullámos válogatás-CD-t jelentetett meg,

Wilpert Imre szerkesztő a Kötödét választotta első számnak, mint a korra legjellemzőbb felvételt.

1981. augusztus 14-én Kraftwerk-koncert volt a Kisstadionban. Érdeklődőként érkeztem, rajongóként távoztam. Tíz évvel az első weboldal létrehozása előtt Computer World volt az aktuális lemezük címe. Megjósolták, hogy hamarosan az életünk központi szereplője lesz a számítógép. Fölséges volt az elektronikus zene kristálytiszta megszólalása. A négy tag szinte mozdulatlanul, mérnökként kezelte a hangszereket és a műszaki berendezéseket. Ralf Hütter, a szellemi vezér a félkör bal oldalán állt; a koreográfia annyi volt, hogy a zene ritmusára ismétlődően, enyhén megrogyasztotta a térdeit. És amikor énekelt, a szájához emelte a jobb kezét, mint egy szelíd kikiáltó. Ez a blazírt attitűd nagyon megfogott. Persze ismertem már őket az 1974-es Autobahn (a mai napig az egyetlen német nyelvű szám, amely felkerült a brit slágerlistára) óta, de akkor a Sparks-őrületem erősebb volt. Most viszont egy életre belehabarodtam a zenéjükbe. Ma is elmélyülten hallgatom. Mérhetetlen intelligencia árad a lemezeikből. Hütter annyira okos, mint egy atomfizikus.

Szintén 1981 augusztusában apukám megismerkedett Zsuzsával, aki hét évvel később a negyedik felesége lett. Összesen huszonhét boldog évet töltöttek együtt, ami szerintem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy apukám viszonylag magas életkort ért meg. Ennek a frigynek egy új családot is köszönhetek, hiszen Zsuzsa első házasságából született lánya, Juditka nálam egy évvel fiatalabb, ezért tréfásan huginak hívom, ő meg engem bátyusnak. Igazi empatikus szellemi partner, azaz nagyon jól lehet vele beszélgetni. A férjével, Gáborral is jóban vagyunk, és két remek gyerekük van: Fruzsina ragyogó humorú, talpraesett fiatal teremtés, Fricit pedig elsősorban a sport érdekli, és ő is helyes gyerek.

Borza Attila augusztusban leszerelt, így a kislemezünket az Omega-stúdióban már vele vettük fel. Jól is szól! Nem volt stúdióképes gitárom, így Bencsik Sándortól kértem kölcsön az övét. Ma már hajmeresztőnek tartom, hogy egy gitárostól képes voltam elkérni a hangszerét. Az ugyanúgy hozzátartozik, mint például a ruhája, de ezt akkor még nem tudtam. Úgy látszik, az ember az évek során érzékenyebbé válik. Talán későn érző típus vagyok. Játszogattunk különböző klubokban, itt-ott. Attilával való barátságomat megterhelte, hogy nem voltunk eléggé sikeresek. Erről nagyrészt én tehettem, mert a közönséggel való kapcsolattartásom nem volt kielégítő. Attila felettébb vágyott a sikerre, és bosszantotta annak hiánya.

Ez idő tájt a GM49 zenekar „meg lett figyelve”. A III/III-as aktába persze csak a közelmúltban kukkanthattam bele. A jelentés lényege, hogy mivel az együttes tagjai képzett zenészek, nem kell attól tartani, hogy rendszerellenes megnyilvánulásokkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. Az is benne van, hogy tatabányai zenekar vagyunk, mely tévedés abból fakadhatott, hogy – talán egyszer – felléptünk Tatabányán.

1981 szilveszterén búcsút intettem a Kavicsbánya Vállalatnak. Hogy az ezt követő időszakban miből éltem, arról még találgatni is csak nehezen tudok. Talán néha jött egy-egy fordítanivaló, számokat kottáztam le a Zeneműkiadónak, ilyesmik.

Eleddig amatőr zenekarként funkcionáltunk; eljött az ideje, hogy papíron is profikká váljunk. Ehhez vizsgát kellett tenni az ORI székházában. Amikor beléptünk a terembe, gitárral a nyakamban

összemosolyogtam

Gonda

Jánossal,

az

egyik

leghíresebb

magyar

dzsesszzongoristával, aki természetesen a zsűri tagja volt. Talán mindketten éreztük, hogy sikerülni fog. Az Anyuka vár című szerzeményemet játszottuk, hál’ istennek remekül. Hivatásos előadóművészi engedélyt kaptam, amely feljogosított, hogy művelődési házakban és a Magyar Állami Operaházban gitározzak. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy a szürke könyvecskével a kezemben megjelenek az Operaház művészbejárójánál, és közlöm a portással, hogy: „Jöttem gitározni.” Egyébként korábban, 1980-ban jártam az Operaház színpadán. Egy kazettát kellett odaadnom Novai Gábor barátomnak, és azt kérte, vigyem el a dalszínházba, mert a Hungária együttessel részt vesznek Sándor Pál Ripacsok című filmjének forgatásán; ott tudunk találkozni. Mentem, vittem, adtam.

Laárral nagyon jóban voltam; éjszakákat beszélgettünk és röhögtünk végig. Ekkoriban születtek a Bőrönd és A mennyország csak rád vár című közös szerzeményeink, valamint a Bár lennék súlylökő, amelynek a szövege annyira rám illett, hogy szinte egy elolvasás után tudtam kívülről. Viccből az is szóba került, hogy András kilép a KFT-ből, én a GM49-ből, és megalapítjuk a Bugyievők együttest. A valóság azonban az volt, hogy 1982 februárjában a Budapesti Műszaki Egyetem Szkéné Színházában Elmúltak az ünnepek címmel színházi jellegű KFT-koncertet tartottak, amelyre meghívtak, hogy egy gyilkost alakítsak. Kétszer vagy háromszor be kellett szaladnom a játéktérbe késsel a kezemben. Egy fiatal, törékeny lányt üldöztem. Talán ekkor került a bogár a fülembe, hogy egyszer jó lenne színházat csinálni...

Egy napon Laár felhívott, hogy van egy Torma nevű zeneszerző ismerőse, akinek kéne segíteni. A KFT nem akar, nekem lenne-e kedvem hozzá? Volt. Torma (valódi nevén Molnár János) személyében egészen különleges stílusú, öntörvényű zeneszerzőt ismertem meg. Azt találtuk ki, hogy előre felvett zenei alapokra fog élőben énekelni, és a GM49 állandó „előzenekara” lesz. A zenéket ő és én írtuk, a szövegeket Laár. Torma szerzeményei közül a Tulipános Fanfan a kedvencem, egy bartóki magaslatokat ostromló zenedarab. Megtalálható a Magyar Rádió és a Hungaroton archívumában is. Ugyanakkor sokat korholtam amiatt, hogy csukott szemmel énekel és nem kommunikál rendesen a közönséggel.

Egyszer Laár, Borza Attila és én azt tervezgettük, hogy emigrálunk Ausztráliába, és ott alapítunk zenekart. Felvetettem, hogy jöjjön Deák Gabi, a GM49 szaxofonosa is. Laár: „Jó, de ha belefúj a szaxofonjába, kilépek.”

Nyár vége felé Gay Tamás billentyűs jelentkezett, hogy addigi együttesének, a bajai Fórumnak a másik három tagja ezzel kopogtatott be hozzá: „Kilépünk, de a név marad.” Bevettem a zenekarba, egyúttal Horváth Csabától megváltam. Sem Attila, sem én nem voltunk megelégedve a basszusgitározásával, ezért előfordult, hogy helyette Attila játszotta fel a stúdióban a basszust. Attilával ritmikailag nagyon egy húron pendültünk. A billentyűs hangszerek megjelenése gyökeresen megváltoztatta a hangzásunkat. Szeptemberben vettük fel –szintén az Omega-stúdióban –Tormával a Dalolj!, a GM49-cel a Bélát itt ne keressék, valamint A nő kövér című számokat. Utóbbit szerzőként és előadóként is jómagam és Laár András jegyeztük. Ez volt az első közös szereplésünk a nagy nyilvánosság előtt. A barátság manifesztálódott a külvilág felé. Ennek a számnak a zenei kíséretét egy szupergrupp vette fel: Laár és Lengyelfi Miklós a KFT-ből, Borza Attila, Gay Tamás és én a GM49-ből. Egy ifjúsági tévéadásban is elénekeltük, amelynek a műsorvezetője Bródy János volt.

A lemezgyár azt találta ki, hogy ne egyben rögzítsük a GM49 nagylemezét, hanem kettesével, a Magyar Rádióban. Ily módon hét felvétel készült el, a legjobb indulattal is csonka nagylemez. Amikor híre ment, hogy esetleg lesz nagylemezünk, jelentkezett Tardos Péter újságíró-humorista-dalszerző, hogy írna dalszöveget, és majd a rádió Komjáthy-műsoraiban, amelyeket ő szerkeszt, fogják játszani a számainkat. Vonakodva bár, de belementem, és adtam neki egy zenét kazettán. Ezt írta rá: „Moll hercegnő, / bús hercegnő, / taft ruhába jár bálba, / hercegét hívja táncba.” Az első probléma: sejtelmem se volt róla, hogy mi az a „taft”. Kínomban azt mondtam neki, hogy a számban eggyel több versszak van, mint ahányra ő

szöveget írt. Félóra múlva csöngött a telefon. Ő: „Kész a szöveg.” Én: „Te aztán gyors vagy!” Ő: „A tehetséget valamivel pótolni kell.” Sajnos a szöveg stílusa egyáltalán nem illett hozzám-hozzánk. Erre ezt reagálta: „Akkor írjatok rá ti szöveget, csak menjen az én nevemen.” Erre olyasmit válaszoltam, hogy azt szeretem, ha egy dal azoknak a nevén jelenik meg, akik ténylegesen írták. „Jó, akkor menjen a ti neveteken, csak a jogdíjat adjátok ide.” A nagylemez – akkor még – meghiúsult, így Tardos tőlünk nem jutott egy fillérhez sem. A számra végül Laár írt jó szöveget, és Líra címmel fel is vettük a rádióban.

Van egy jó sztorim Tardosról: kisebb társasággal Santana-koncerten vettek részt a Budapest Sportcsarnokban. Sajnos a műsor unalmas volt, így a koncert felénél távoztak. Beültek az autóba, a sofőr pedig ösztönös mozdulattal elindította a beépített kazettás magnót. Mit ad isten, Santana zenéje szólalt meg. Tardos összecsapta a kezét: „Istenem, ha én ezt egyszer élőben hallhatnám!”

Nem sokkal később Attilát elcsábította az Universal együttes, amely Kovács Kati kísérőzenekara volt. Fel sem merült bennem, hogy másik dobost hívjak a helyére. Úgy gondoltam, hogy ő és Solti János az LGT-ből messze-messze a két legjobb magyar dobos. Kazettára felvett dobgéppel pótoltuk. Azt hiszem, az a tény, hogy megszakadt a munkakapcsolatunk, hozzájárult ahhoz, hogy a mai napig egymás legjobb barátai vagyunk. Megszűntek a konfliktusok okai, súrlódások és feszültségek nélkül tudtunk-tudunk barátkozni. A kapcsolatot e-mailben tartjuk, mivel Attila évtizedek óta Norvégiában él. Ha néha hazajön, és találkozunk: örömünnep.

1982 őszén KFT-GM49-klub indult a Lágymányosi Közösségi Házban. 1983 februárjában ugyanott tartottuk a Kétéves a GM49 című koncertet, amelyre számomra is váratlan módon dugig megtelt a nagyterem. Végre saját közönségünk lett, amely kb. ezerhatszázas létszámban képviseltette magát a Budai Ifjúsági Parkban májustól kezdődően havonta tartott GM-esteken, amelyeknek Torma, a Satöbbi együttes és Laár András voltak a vendégei. Ez a nézőszám óriási sikernek számított, nem tántorított el azonban attól, hogy ismét megpróbáljak Angliában letelepedni. A leghosszabb kintlétem következett...

HATODIK FEJEZET

A hasonló ízlésű emberek tartsanak össze!

Az eddigi két angliai utam végén időben hazajöttem, azaz nem léptem túl az engedélyezett harminc napot. 1983-ban azonban minden addiginál eltökéltebb voltam, hogy kint maradok. Torma mintájára felvettünk jó néhány zenei alapot, hogy majd azokra énekelek és ugrándozom, plusz vetítem Laár rajzait, amelyeket a dalok szövegeihez illeszkedve készített. Ugyanolyan abszurd stílusúak voltak a rajzolt-festett figurák, mint a dalszövegek.

Ismét vonattal utaztam, és szinte azonnal jelentkeztem a Home Office-nál, hogy most aztán tényleg tessék szíves lenni befogadni, így született egy aktám, és elkezdődött a jogi procedúra. Nagyon izgalmas érzés volt, amikor lejárt a harminc nap, és ott sétáltam Londonban. Disszidens lettem! Anni nagynénémnek a terhére voltam, így egy hostelbe költöztem, és feketén munkát vállaltam egy jótékonysági szervezetnél heti nyolcvan fontért. A változatosság kedvéért kézbesítő lettem. Anni élettársa egy Graham Harris nevű filmvágó volt, aki ismerte Simon Napier-Bellt, a híres-neves popmenedzsert. Korábban dolgozott a Yardbirds együttessel és a T. Rex-ből ismert Marc Bolannal, akkoriban pedig George Michael duóját, a Wham!-et menedzselte. London belvárosában lévő luxuslakásában fogadott. Beszélgettünk, majd valakit felhívott telefonon. Ennek az egy hívásnak köszönhetően kb. három-négy fellépésem lett „előzenekarként” különböző londoni klubokban. Ugráltam, énekeltem, vetítettem. Nagy volt a siker, így visszahívtak, és lett egy néhány fős rajongótáborom, akik minden klubba utánam jöttek. Számomra ekkor derült ki, hogy Roy unokaöcsém mennyire okos: volt olyan fellépés, amelyen őt kértem meg, hogy a rajzokat tartalmazó diákat váltogassa egy kapcsolóval a zene előre megbeszélt pillanataiban. Tökéletesen csinálta. Graham noszogatta Simont, hogy menjen el már az egyik fellépésemet megnézni. Eljött. Később telefonon közölte, hogy nem elég egyedi és jellegzetes a produkció. Elapadtak a fellépések, viszont az újsághirdetésemre jelentkezett egy induló lemezcég, hogy kislemezt csinálna velem. Három számot vettünk fel, az Ambulance (Mentők) lett volna a sláger. Szegény Laárral még a borítót is megrajzoltattam, amit kiküldött Londonba. Csakhogy

a „cég” szélhámosnak bizonyult, nem adott ki semmit, örültem, hogy a felvételeket ki tudtam menteni.

Graham egyszer dolgozott Paul McCartney-val. Egy vágóstúdióban kellett lennie reggel kilencre. Arról volt szó, hogy a Wings együttes amerikai turnéjának koncertfilmjét fogják vágni. Mivel McCartney még tizenegykor sem érkezett meg, Graham telefonált Paul irodájába. A válasz: „Paul elment Skóciába horgászni, várjon türelemmel!” Este nyolckor aztán megérkezett a világhírű zenész. Így szólt az egyik dalra vonatkozóan: „A verzét Seattleből, a refrént Philadelphiából, a gitárszólót pedig Kansasból kérem.” Graham: „De Paul, a turné különböző állomásain nem egyforma tempóban játszottátok a számokat, ilyen módon nem lehet összevágni. Egy dalt kompletten egy városból kell használni.” És így is lett.

Még egy jó kis Paul-sztori. Az irodája munkatársai zúgolódtak, hogy kevés a fizetésük. Paul: „Mennyi is a béretek?” Megmondták. Paul: „Szór kettő!” - és sarkon fordult.

Egyfelől magányos volt a londoni lét, a nagynénémmel csupán ebédeken találkoztam a munkahelyén, ezt azonban kompenzálta, hogy egy csodálatos városban járhatok-kelhetek. Unokaöcsém, Roy egyszer csak így szólt: „Van egy új film, tetszeni fog neked, menjünk el együtt megnézni!” Ez volt a Monty Python csoporttól Az élet értelme című film. Nagyon megragadott, hogy nem összefüggő történetet mesélt el, hanem jelenetekből állt, amelyeket ugyanazok a színészek adtak elő, mindig az adott szkeccshez öltözve-maszkírozva. Addig sosem láttam ilyet. Az iskolai szextanóra és A világ legkövérebb embere voltak a kedvenceim, de végig nagyon egyenletes színvonalúnak éreztem a filmet. Szédületesen eredeti, friss és képtelen, azaz abszurd volt. Annyira tetszett, hogy kb. egy héttel később újra megnéztem, immár egyedül. Így kezdődött a love storym a Monty Python társulattal.

Volt színházi élményem is: Topol főszereplésével láttam a Hegedűs a háztetőn című musicalt. Remekbe szabott előadás volt, sok humorral. A zenét már a hatvanas években ismertem, mert anyukám látta az eredeti londoni verziót, és hazahozta a nagylemezt. Abban hasonlít a Koldusoperára és a My Fair Ladyre, hogy minden dala jó; nincs benne „töltelékszám”. 1970ben bizonyos amerikai producerek elhatározták, hogy megfilmesítik az akkor már sok éve sikerrel játszott színdarabot. A kiszemelt rendezőjük Norman Jewison volt. (A vezetékneve olyan, mintha magyarul azt mondanánk, hogy „Zsidófi”.) A megbeszélésen Jewison így szólt: „Uraim, nagyon megtisztelő a felkérés, boldogan elvállalom, de van egy kis probléma.” –

„Mi az?” – kérdezték. – „Nem vagyok zsidó.” – Döbbent csend. Végül az egyik producer: „Nem baj, majd beletanul!” És így is lett.

Epizód: Jártam Izrael londoni képviseletén, ahol egy fiatal tiszt fogadott. Tájékoztatott, hogyha igent mondok, másnap repülhetek Izraelbe a kormány költségén. Be fognak sorozni, és nem tudja garantálni, hogy nem kerülök a csatatérre. Saját magával példálódzott: ő DJ volt a hadsereg rádiójánál, tehát lehet, hogy, mondjuk, egy könyvtárba kerülök, ám ezt nem tudja megígérni. Bölcsen nemet mondtam. Döntésemben az is szerepet játszott, hogy hallottam egy izraeli poplemezt, és olyan volt, mintha bolgár táncdalokat hallgatnék 1965-ből.

Ahogy a hetvenes évek közepén a Sparksért és társaiért rajongtam, úgy 1980-tól a New Musik (direkt van k-val írva), a The Korgis és a Buggles volt rám óriási hatással. Az első kettő énekes-szerzőjével találkoztam is interjú céljából.

Kb. hét hónap elteltével a brit hatóságok tájékoztattak, hogy elutasították a kérelmemet, szíveskedjek elhagyni az Egyesült Királyság területét, és egy nagyon közeli határidőt írtak elő. Emiatt repülővel kellett hazajönnöm, hiszen a brit belügyi szervekkel végképp nem akartam ujjat húzni. Miután felszálltunk, London fölött irtózatos vihar támadt. Azt hittem, lezuhanunk, de megúsztuk.

1984. márciusi hazatérésem után csodák csodájára visszakaptam a belvárosi, tanácsi bérlakásomat. Abban az időben ugyanis fennállt a veszélye, hogy a disszidenstől elveszik a lakását. Deák Gábor szaxofonos a kintlétem alatt a Satöbbi együttesbe igazolt, így Gay Tamással ketten maradtunk. A Pulzus című tévéműsorban előadtuk az odakint felvett Ambulance-t. Májusban már felléptünk a Budai Ifjúsági Parkban, ahol debütált egy különleges műsor: Laár Andrással félórás, abszurd jelenetsort állítottunk össze, amelyben nem voltak párbeszédek, hanem kazettáról jött a hangkulissza, amely zenéből és a BBC által megjelentetett zajokból, zörejekből állt. Mi pedig mozogtunk rá, egyfajta sajátos pantomimet adtunk elő. Ironikus címe az volt, hogy Vidám percek. Mindenképpen ez tekinthető a L’art pour L’art ősének. Ekkor mertünk először elszakadni a zenéléstől, és helyette színházat csinálni. Karácsonykor újra előadtuk a műsort a Fővárosi Művelődési Házban.

Valaki szólt, hogy aznap estére van négy jegy a Nemzeti Színház Volpone című előadására. Úgy alakult, hogy Gay Tamás, valamint Bencsik Sándor és az élettársa jöttek velem. Őze

Lajost odáig is szerettem, de amit azon az estén művelt... Corbacciót, az uzsorást alakította zöldre festett arccal. Járókerettel közlekedett: az egyik lábát élettelenül vonszolta maga után. Úgy beszélt, mintha nem lenne foga. Eljátszotta. Hörgött, zihált, forgatta a szemeit. Komikus főszerepet kreált egy eredetileg epizódszínésznek szánt figurából. Tombolt a szerepben. Azt is eljátszotta, hogy egy legyet követ a szemével, majd megette. Nyílt színi taps. Az előadás végén a közönség földrengést keltve ünnepelte őt, miközben a többi színész csak udvarias tapsot kapott. Sok évvel később Koltai Robit is meg tudtam rendíteni Őze Himnuszhangfelvételével. A háború utáni magyar színjátszás legnagyobb zsenije volt ő.

Felhívtam régi barátomat, Novai Gábort: „Gabikám, megjöttem, és hoztam egy vadonatúj szintetizátort Angliából.” Rögtön így felelt: „Nem jössz el velünk turnézni?” Tudni kell, hogy mialatt kint voltam, a Hungária együttes feloszlott, és megalakult a Dolly Roll. 1983 szilveszterén egy tévéshow-val robbantak be. A fő sláger az Arrivederci amore volt. Habozás nélkül igent mondtam. Gay Tamással – mint GM49 – ketten voltunk az előzenekar, majd a szintetizátorainkkal végig közreműködtünk a Dolly Roll koncertjén. Nagyon élveztem. Siófokon laktunk, körbejártuk a balatoni szabadtéri színpadokat, és egyéb dunántúli városokba is ellátogattunk. Fantasztikus volt a színpad perspektívájából átélni az őrületes telt házakat, a hisztérikus sikert. Meg közelről látni, hogyan készül fel egy profi zenekar a fellépésre. Flipper Öcsi hihetetlen természetességgel kezelte a sztárságát. Semmi allűr, még álszerény se volt, pusztán egy energikus, jókedvű srác, aki élvezi a helyzetet. Az egyik koncerten a dal kellős közepén Kékes Zoli gitáros széles vigyorral az arcán hátrasasszézott hozzánk, és – utalva arra, hogy „csak” vendégzenészek vagyunk – ezt kérdezte: „Milyen lehet tét nélkül zenélni?” És ugyanazzal a vigyorral visszament előre. Persze nem tét nélkül zenéltünk, hiszen nem engedhettük meg magunknak, hogy melléütéssel elrontsuk a Dolly Roll produkcióját. A sikerük megtapasztalása sarkallt arra, hogy végre kezdjek valamit az életemmel.

Már a turné közben elkezdtük tervezni Novai barátommal a GM49 nagylemezét. Az ő ötlete volt, hogy technikai újdonságokról, komputerekről, robotokról stb. szóljon az egész album. Az Elektromos gyalogos dalcím például tőle származik. A Dolly Rollból nem mindenki nézte jó szemmel, hogy Gabi velem konspirál, de a barátságunk szerencsére erősnek bizonyult. A szövegeket Laár Andrással írtuk meg; kilenc zene az enyém volt, három Gay Tamásé, egy Laáré, egy pedig Laár-Galla közös.

Ősszel kimentünk a sopoti dalfesztiválra a Dolly Roll együttessel. Másodszor jártam Lengyelországban, és ismét Novainak köszönhetően. A magyar bürokrácia olyan lassú volt, hogy MÉG nem volt bevonva az útlevelem a disszidálási kísérlet miatt. A lengyel tévések nem tudták pontosan, hogy ki tagja a zenekarnak és ki vendégzenész, így a vicces mozgásom miatt főleg engem mutattak. Hazafelé valami miatt repülővel kellett jönnünk. Nálam jobban csak szegény Flipper Öcsi félt; hófehér volt az arca, és reszketett. 1984 decemberében tripla Fonográf-koncertet tartottak a Budapest Sportcsarnokban. Ott voltam. Az erről megjelent dupla nagylemeznek A búcsú a címe, s ezt keverik össze oktondi újságírók az Illés együttessel. Koncert közben nem gondoltam, hogy a húsz év múlva megjelenő CD-változatot én fogom szerkeszteni.

Behívattak a Belügyminisztériumba. Egy sötét, pici irodában fogadott a tiszt elvtárs. „Megpróbálták magát odakint beszervezni?” Mondtam, hogy nem, ám abban egyetértettünk, hogy ha beszerveztek volna, akkor is nyilván ezt mondanám. Az igazság az, hogy tényleg nem próbáltak kémnek kiképezni a britek. „Most elengedjük, viszont ha megtudunk magáról valamit, nagyon megüti a bokáját!” Nem volt mit megtudni, de bevonták az útlevelemet. Ez nem érintett hátrányosan, hiszen a következő hét évben nem is lett volna pénzem utazni.

Novai Gábor vállalta, hogy ő lesz a GM49 nagylemezének a producere, így a lemezgyár zöld utat adott nekünk. Ha úgy tetszik, profitáltunk a Dolly Roll hatalmas sikeréből. Találtunk egy jóképű színészt Gérard (Bardóczy Attila) személyében, s ő lett a frontember. 1985 januárjában kezdődtek a felvételek Törökbálinton. Egy hatalmas házban hiper-szuper hangstúdió működött. A műszakok éjjel kettőtől reggel kilencig tartottak. Minden éjjel Novai Gabi

vitt

ki.

Szinte

teljesen

komputerizált

technikával

dolgoztunk,

de

voltak

vendégzenészeink. Egy-egy számban Borza Attila dobolt, Fekete Gyula a Dolly Rollból tangóharmonikázott, Lippényi Gábor klarinétozott, illetve szaxofonozott, Pleszkán Frigyes zongorázott és Bencsik Sándor gitározott. Sosem felejtem el, ahogy Samu az éjszaka közepén megérkezett a Skodájával, és szolgálatkészen hozta a gitárját.

A Digitális majális című nagylemez 1985 májusában jelent meg. Futurisztikus jelmezek és díszletek készültek a nagy lemezbemutatóra. Én például színaranyban pompáztam tetőtől talpig. Volt diavetítés is, apait-anyait beleadtunk. A vendégzenészeink Zsámár Kati és Dunai Sándor voltak. Kati Gay Tamás felesége ma is, Sanyi pedig a Szeptember együttesből volt ismert. A grandiózus show-t összesen háromszor adtuk elő. A lemezgyár nem propagálta

kellőképpen a lemezt, így a GM49 – ha úgy tetszik, teendők hiányában – fokozatosan megszűnt létezni.

Nem emlékszem, hogy Dolák-Saly Róberttel hol és milyen körülmények között ismerkedtem meg, de az biztos, hogy amikor Angliából hazajöttem, már ismertem. A szintetizátorom révén szerettem volna bekerülni formálódó, DSR Band nevű zenekarába. Ebből annyi valósult meg, hogy a Petőfi Csarnokban tartott koncertjükön női estélyi ruhában konferáltam. (Hát, férfiestélyiruha nincs is, mert azt frakknak hívják.) A dobnál: Borza Attila. Robival mély és nagyon bizalmas barátság alakult ki köztünk; volt, hogy órákig beszéltünk telefonon. Az élet szinte minden kérdésében tökéletesen egyetértettünk. Ezek közé tartozik a tudomány tisztelete. Jómagam azért nézek fel a tudósokra, mert ki merik jelenteni, hogy: „Ezt még nem tudjuk.” Csak akkor állítanak valamit teljes bizonyossággal, ha sok ezer kísérlet egyazon irányba mutat.

Megszűnt a GM49, sebaj, popmenedzser leszek, az még úgyse voltam. Auguszt Bárió, a későbbi AD Stúdió énekese – kaposvári lévén – egy ideig nálam lakott, és zenei alapokat vettünk fel neki, hogy Torma mintájára önállóan tudjon fellépni. Rajta kívül még három produkciót „szerződtettem”: A Cég együttest, a Reggel együttest és Kőnigh Pétert. A Zebra Beat nevű klubnak az volt a lényege, hogy a négy előadó, illetve zenekar mindig más sorrendben lépett fel. A Cég együttes énekese az akkor tizenöt éves Novák Péter volt, aki később bekerült a Holló Színházba, és ma különböző produkciókból ismert. Azt hiszem, kéthetenként voltak klubnapok, előbb a Fővárosi Művelődési Házban, majd a VSZM Közösségi Házban. A Céggel stúdiófelvételt is készítettünk, és mivel a dobosuk nem volt elég jó, Borza Attilát kértem meg, hogy játsszon abban a két számban. Ez is azt bizonyítja, hogy bár nem dolgoztunk együtt, aktívan tartottuk a kapcsolatot. A Zebra Beatből kifogyott a szufla, és én nagyon más vizekre eveztem...

A P. Box már a harmadik albumánál tartott, és Bencsik Sándortól dedikált lemezt kaptam 1985 decemberében. (Lásd a képmellékletet!)

Valamikor ez idő tájt ellátogattam a Pesti Vigadó kamaratermébe, ami a ma már nem létező épületrészben, a Vörösmarty tér felőli oldalon volt. Méretében és jellegében a Mikroszkóp Színpadra hasonlított. Ott és akkor nyilallt belém az ötlet, hogy egy ilyen kis kamaraszínházban kéne konferálnom. Nem hangszerekkel, húrokkal, erősítőkkel bajlódni,

hanem egyszerűen kijönni a színpadra: „Kedves közönség...” Laár Andrásnak rengeteg abszurd versikéje volt, amelyeket a KFT és a Kamara Rock Trió koncertjein a számok között, konferansz helyett mondott, mindig nagy kacagást kiváltva a közönség soraiban. Nekem is nagyon bejöttek a poénjai, mert rendkívül szellemesek voltak. Néha ötölt-hatolt, hogy most éppen melyiket is mondja el. Arra gondoltam: miért nem írja le előre egy lapra a versek sorrendjét? A két gondolatot összeraktam, és elmentem Andráshoz azzal az ötlettel, hogy csináljuk meg az önálló estjét, amely a verseire fog épülni, ő lesz a Költő, én meg konferálok. Némi győzködés után belement. Talán amiatt lehetett benne kétely, hogy a zenekari csinnadrattához szokott közönség hogyan fog fogadni egy prózára épülő estet? Hamar kitaláltuk, hogy ha Költő van, akkor ellenpont céljából Lektornak is lennie kell, és egyéb jelenetötleteink is voltak. Kezdett kirajzolódni, hogy ebből egy nagyon színes, változatos abszurd színházi est lesz. Ugyanakkor a zenétől sem akartunk teljesen elszakadni. Úgy terveztük, hogy András lírai dalaiból lesz benne egy blokk. Megkerestem Dolák-Saly Róbertet, mert úgy gondoltam, hogy a két magas hangú zenész jól fog tudni két szólamban énekelni. Az előkészületek során azonban világossá vált, hogy az abszurd, agymenéses estbe nem illenek bele a komoly, filozofikus, érzelmes dalok. Igen ám, de addigra Robit már a társulat tagjának tekintettük. Kapóra jött, hogy tudta utánozni Kádár Jánost, meg vicces parasztlegényhangja is volt. Akkor majd ezekből gazdálkodunk! András határozottan kiállt amellett, hogy egy lány is kell a csapatba, és volt is kiszemeltje Bálint Bea személyében. Így alakult meg a társulat. Laár pour Laár (Jelenetek a Költő életéből) volt az első est címe. Viszonylag könnyen találtam helyszínt: a Kálvin tér mögötti Pinceszínház, személy szerint Mezei Éva igazgatónő fogadott be minket. Azt hiszem, András naivan azt gondolta, hogy ezt csak egyszer-kétszer fogjuk előadni, de én éreztem, hogy ebben több van. Vagy úgy is lehet mondani, vágytam rá, hogy több legyen.

Április 26-án történt a csernobili atomkatasztrófa, és én ahelyett, hogy a pokoli nukleáris szennyeződés miatt aggódtam volna, azért mérgelődtem, hogy akkor ez most el fogja vonni a figyelmet az estünkről. Nem így lett. Kevés szabad nap volt a Pinceszínházban, így adódott, hogy egy este kétszer játsszunk. 1986. május 21-én fél hétkor és kilenckor kezdtünk. Rá egy hétre megint, majd még egyszer, és jött a nyári szünet. Rögtön nagyon sikeres lett az est. Jó volt a felépítése, ültek a poénok, minden smakkolt. Változatos volt, és sok meglepetéssel szolgált. A vicces versek mellett groteszk grimaszok és gesztikulálás is akadt bőven. A verbális poénokon túl szép számban vonultattunk fel vizuálisakat is. Például diavetítést tartottunk András gyerekkori képeiből, koholt narrációval. A barátaimat igyekeztem

meghívni, például Bencsik Sándor is ott volt az egyik előadáson. Szintén eljött Bródy János, aki innentől kezdve minden előadásra ellátogatott, amelyikre meghívtuk. Szakavatott véleményt nyilvánítani tudó, lényeglátó híve lett a műfajnak. Remek humorérzéke van, és rendkívül gyorsan vág az esze. Erre jó példa, hogy egyszer az ELTE Múzeum körúti épületének udvarán lépett fel önálló, egy szál gitáros műsorral. Két szám között egy lány besivította vékony hangon: „Ha én zászló volnék!” Bródy azonnal: „De nem vagy az!” Volt nagy nevetés. Sok-sok évvel később a Bánfai Ernő című tévés Holló Színházjelenetben szerepelt is velünk. Egy olyan – természetesen fiktív – szaxofonosról szólt, aki előbb a Beatles, majd az Illés tagja volt.

Az egyik Laár pour Laár-előadás után hármasban mentünk el beszélgetni egy presszóba: András, Hermann Zsolt és én. Zsolt afféle rajongónak indult, de életre szóló barát, szellemi társ lett belőle. Az előadások műsorfüzeteit együtt terveztük, tördeltük. 2008-ban lett először laptopom (hála a bátyámnak), és azóta intenzív e-mail-kapcsolatban vagyunk. Volt idő, amikor naponta váltottunk levelet. Mi ketten vagyunk a Yes együttes Talk című albumának első számú rajongói.

Egyszer csak teljesen váratlanul telefonon jelentkezett egy fiatalember, azt állítva, hogy a rajongóm. Gyanúsan pontos adatokat tudott a GM49-ről (mintha könyvből olvasta volna), és előadta, hogy videokamerával szeretné felvenni a Laár pour Laárt. Rögtön kapcsoltam, hogy ismét a Belügyminisztérium lett kíváncsi, talán amiatt is, hogy az estben parodizáltuk Kádár Jánost. Azt mondtam neki: felveheti azzal a feltétellel, hogy én is kapok egy példányt belőle. Így is történt. Aztán a fickó úgy eltűnt, ahogy jött, soha többet nem hallottam a nagy „rajongómról”.

Erika nővéremet borzalmas csapás érte: meghalt imádott apukája, aki nekem Béla bácsi volt. Úgy látszik, ez egy apás család, hiszen anyukám is az apját szerette jobban, Erika is, és én is.

A nyár azzal telt, hogy készültem az őszre. Megingathatatlan volt a hitem, hogy folytatnunk kell. Folytattuk is ugyanott. Egy alkalommal Bornai Tibor, a KFT billentyűse ott volt az öltözőben. Rávettem, hogy amikor András a nevét említi (mert elmondja az egyik versét), oldalról hajoljon be, és integessen a közönségnek. Örültem, hogy megtette. Aznap ötszereplős volt az est, és gazdagabb lett egy látomással.

Óriási változás volt az életemben, hogy humorral álltam a színpadra. Odáig csak csodáltam a nagy elődöket: a már említett Kabos Gyulát, valamint Latabár Kálmánt, Alfonzót, Benedek Tibort, Kazal Lászlót, Kibédi Ervint és Hofi Gézát... Most meg ott állok a színpadon, és nevetnek azon, amit csinálok és mondok. Például nagyon szerettem azt a poénomat, amikor konferálás közben irtózatos erővel adtam magamnak egy pofont. Nem kíméltem magamat, azt hiszem, még soha senki nem csinált ilyet.

Októberben váratlanul meghalt Mezei Éva néni. A Pinceszínház új igazgatója Bodansky György lett. Harcolni kellett, hogy megtartsa az előadást, és ehhez feltételeket támasztott. Változtatásokat akart, amelyekhez nem nagyon fűllött a fogunk. Stílusidegen ötletekkel hozakodott elő. Szerencsére hozta magával Puskás Tamás színész-rendezőt (ma a Centrál Színház igazgatója), aki empatikusabb volt a társulattal. Az ő segítségével sikerült elérni, hogy csak olyan módosítások maradtak benn az előadásban, amelyek tényleg a hasznára váltak.

Meglepetésünkre a miskolci Ifjúsági Ház jelentkezett, hogy kéri az előadást. Addig nem gondoltunk rá, hogy vidéken is lehetne játszani. Mentünk. Odaérve megkérdeztem a szervezőt, honnan tudott a dologról, mire elárulta, hogy a Pesti műsor című lapban olvasta. Ugyanolyan siker volt, mint Budapesten. Ettől vérszemet kaptam, és aktívan elkezdtem vidékre szervezni az estet. Mindent én intéztem, a telefonálgatástól kezdve a szerződés postázásán át, a plakátok elküldéséig. 1987 tavaszán már számtalan előadásunk volt országszerte, ugyanakkor a Pinceszínházban elkezdett apadni a nézőszám olyannyira, hogy egy előadás el is maradt. Úgy tűnt, hogy akit érdekelt, az már megnézte. Akárhogy is, a Pinceszínházat bezárták átépítés céljából, így mindenképpen új helyszín után kellett néznem. Tekintve, hogy a Pinceszínház tíz perc sétára volt a lakásomtól, olyan fellépőhelyre vágytam, ami még közelebb – mondjuk hárompercnyire – van. Megtaláltam! A Közgazdasági Egyetem lett az új otthonunk. Csodálatos időszak – három év – következett. A lelkes egyetemisták hétvégenként ideiglenes színpadot építettek a háromszáz fős nagyelőadóban, ahol szombatvasárnap két-két előadást játszottunk, végig őrült telt házakkal. Tehát nem volt igaz, hogy kifújt az előadás. Attól a ténytől, hogy átmentünk az egyetemre, mintegy varázsütésre megsokszorozódott a közönség létszáma. A tévébeli utcai játékai hatására teljesen ismeretlenül felhívtam Sándor Györgyöt. Anélkül, hogy bármit tudott volna rólunk, ez volt az első mondata: „A hasonló ízlésű emberek tartsanak össze!” Meghívtam a Közgázra, és el is jött. Ezzel lépett be előadás után a molinó mögé: „Ünnep!” Szép cikket írt rólunk a Film,

Színház, Muzsika című hetilapba. Részlet: „Heroikus, példaadó az a küzdelem, harc, következetesség,

precizitás

és

ugyanakkor

görcsmentes

könnyedség,

amelynek

eredményeképpen percről percre oldottabban reagál a közönség, feloldódva végre teljesen már az előadás első negyedére. Annak ellenére, hogy nem korábbi »elvárásainknak« tesznek eleget, nem ők »ereszkednek le« a közönséghez, hanem »emelik fel« magukhoz a zömében tizenhét éves kortól huszonöt éves korig terjedő közönségüket.” Ezt követően előfordult, hogy három órát beszéltünk Gyurival telefonon. Egyszer feljött Robi lakására, és megadólag, a tisztelet jeléül lefeküdt a szoba közepére. Ekkor –tehát 1987 őszén – éreztem, hogy megtaláltam a hivatásomat. Kétségtelenné vált, hogy a küldetésem: a közönség nevettetése. Tapintani lehetett, hogy nemcsak András, hanem én is nagy sikert aratok. Volt egy mágikus előadás a Közgázon, amelyen minden bejövetelemkor egyre jobban nevettek. Én pedig egyre jobban nem csináltam semmit, csak bejöttem, és mégis folyamatosan fokozódott a hatás. Se a közönség, se én nem tudtuk, hogy tulajdonképpen min nevetnek, csak nevettek. Varázslat. A beszédhangom, amely a furcsasága miatt korábban hátrány volt, hirtelen előnnyé változott. Szokták kérdezni, hogy a magánéletben is így beszélek-e. Igen, csak halkabban. A színpadon az ember ösztönösen hangosabb. Érdekes, hogy az interjúimat nem szeretem visszahallgatni, viszont ha előadok valamit, annak a felvételével gond nélkül szembesülök.

Híre ment, hogy valami jó újdonság született, ezért olyan egyetemi klubokba is meghívtak bennünket, ahol a körülmények nem tették lehetővé, hogy előadjuk a Laár pour Laárt. Ezért Andrással kétszemélyes műsort állítottunk össze VLÉG, azaz Válogatott Laárogások és Gallantások címmel. A címet Nagy Gergely, A Cég együttes (majd később a Kimnowak) basszusgitárosa találta ki. A műsort úgy vezettem be, hogy „Önök Magyarország két legkiválóbb előadóművészének műsorát látják...” – és akkor ezt így is gondoltam. Valószínűleg a szüleim ekkor már nyugodtabbak lehettek a jövőmmel kapcsolatban. Olyan elfoglaltságot találtam, amely kitöltötte a napjaimat, visszaigazoltan sikeres volt, és pénzt is lehetett vele keresni.

Sajnos azonban a diadalokkal teli 1987 őszét számomra rettenetes tragédia árnyékolta be. Szeptember 23-án egy ausztriai menekülttáborban öngyilkos lett Bencsik Sándor. Mindössze harmincöt évet élt a legnagyobb magyar rockgitáros és zeneszerző. Feleségével és egyéves kislányával ki akartak vándorolni Svédországba, de ez nem sikerült, és Samu nem bírta tovább a kialakult helyzetet. Előzőleg megszűnt a P. Box, és új zenekar jött létre. Samu önhibáján kívül a tehetségéhez méltatlan helyzetbe került. Utoljára akkor beszéltem vele,

amikor 1986 tavaszán eljött a Pinceszínházba. Utána kikerült a látóteremből. Részt vett a Petőfi Csarnokban rendezett Gitárpárbajokon, ezeken viszont én nem voltam ott. Néhányszor eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom: „Samukám, miben tudok segíteni?”, de nem tettem meg. Amíg élek, vádolni fogom magamat emiatt.

Sándor Gyuri meghívott minket a Fészek Klubban tartott önálló estjére. Azt kérte, hogy az első sorba üljünk, mert intelligens arcokat akar látni. Valójában azért mondta ezt, hogy műsor közben felhívhasson engem a pódiumra. Teljesen váratlanul ért, de újdonsült színpadi magabiztosságomnak köszönhetően megoldottam a helyzetet. Jól sült el; volt, aki azt hitte, hogy meg volt beszélve.

A Közgázon valósítottuk meg azt az ötletünket, amelyre egész pályafutásomból szinte a legbüszkébb vagyok. Ugyebár a kétórás estet végig négyen játszottuk, ezen belül változatos konfigurációkban. Vége, jött a tapsrend, azaz a meghajlások. Elkezdük a megszokott módon, majd váratlanul bejött tíz, tarkabarka jelmezbe öltözött, teljesen ismeretlen ember, és hajlongtak, mintha bármi közük lett volna az előadáshoz. Meghajoltak együtt, aztán egyenként, aztán megint együtt. Frenetikus volt a hatás, egy amúgy is sziporkázó est méltó betetőzése. Kimentek a színpadról, a közönség azt hitte, mi jövünk, aztán újra ők jöttek be. Addig húztuk, amíg lehetett. Amikor már lábdobogással „hívott” minket a közönség, bementünk. Két alkalommal is megcsináltuk, s mindkettő meg van örökítve videón.

1987 novemberében huszonöt előadásos turnét bonyolítottunk úgy, hogy Andrást a KFT-vel, Robit pedig Koncz Zsuzsa kísérőzenekarával kellett egyeztetni. Ekkoriban már mindannyian azt éreztük, hogy folytatnunk kell, és a vidéki utazások jó alkalomnak bizonyultak az új ötletek formálására. Tulajdonképpen úgy is lehet mondani, hogy a következő estünk a mikrobuszban született.

HETEDIK FEJEZET

A napra lehet nézni, de már nem

Bálint Beának magánéleti problémái voltak; felmerült, hogy esetleg elhagyja a társulatot. 1988 januárjában meghívásra részt vettem egy gimnáziumi Karinthy-esten. A szereplők közül messze kimagaslott egy magabiztos, bátor, jó hangú és szemrevaló lány. Nagy Natáliának hívták. Őt akkor megjegyeztem magamnak, de az új előadást tavasszal még Bálint Beával mutattuk be. Jelezni akartuk, hogy ez már nem önálló, hanem kollektív est, ezért a műsor címe Farkas a mezőn (Jelenetek a társulat életéből) lett. S valóban: a műsorszámok nagy részében – persze koholt módon – arról volt szó, hogy a társulat hol járt, tagjainak milyen betegségei voltak, mik a kedvenc ételeink stb. Ugyanakkor András versei továbbra is hangsúlyos szerepet kaptak. A siker hasonlatos volt az első estéhez. Az Esti Hírlap újságírója, Barabás Tamás így vélekedett: „Sok természetes báj szövi át a váratlan poénokban és szellemesen eredeti ötletekben bővelkedő előadást, amelynek csúcspontja A vérnarancs című krimiparódia, amely szövegében, szerkezetében és előadásában olyan kitűnő, hogy Leacocktól Karinthy Frigyesig világszínvonalú humoristák is nyugodtan vállalhatnák a magukénak.”

Előttem van a kép, amint a turné során, egy vidéki kollégiumi szobában Andrással és Robival hárman írjuk A vérnarancsot. A négy szereplőt gyufaszálakkal modelleztük, hogy követni tudjuk, ki mi-kor van benn a játéktérben. A hátteret (szó szerint) egy András által rajzolt farkas felnagyított változata szolgáltatta. Ugyanakkor őszintén meg kell mondanom, hogy én magam nem tartok állatot. Túl nagy felelősségnek érzem, és időm se lenne etetni. Viszont tévénézőként rajongok a macskákért. Azt szeretem a legjobban, ha három baba oroszlán, baba gepárd vagy baba tigris játszik egymással. Amikor vendégségben vagyok valahol, és tartanak cicát, le nem tudom venni a szemem róla, annyira szórakoztat a viselkedése.

A tavaszi szezon után Bálint Bea kilépett a társulatból. Rögvest megkerestük Nagy Natáliát (mintha szabály lett volna, hogy csak alliteráló nevű hölgytagja lehet a csoportnak), akiről ekkor derült ki, hogy Nagy Bandó András lánya. 1988 szeptemberében úgy mutatkozott be a

jókora változtatásokon átesett Farkas a mezőn szereplőjeként, hogy még gimnáziumba járt. Igazán ekkor lett kész a műsor. Mert bár sikeresek voltak a tavaszi előadások, a videofelvételeket visszanézve azt éreztük, hogy lehet még rajta javítani. Például ekkor került bele a Mai történet című „realista dráma”, amelyben forradalmi újításként végig háttal ültem a közönségnek. Ugyanakkor műsoron tartottuk az első estet is, és felváltva játszottuk a kettőt. Dúskáltunk a sikerekben.

A l0cc együttes két egykori tagja, Lol Creme és Kevin Godley a zenélés mellett videók készítésével is foglalkozott. 1988-ban még nagyobb fába vágták a fejszéjüket: The Day The Dream Died (A nap, amikor meghalt az álom) címmel dokumentumfilmet rendeztek a Kennedy-gyilkosság huszonötödik évfordulójára. Ebben azt bizonygatják hatásosan, hogy több irányból lőttek az elnökre, tehát összeesküvés áldozata lett. Megszámlálhatatlan mennyiségű dokumentumfilmet láttam e témában, némelyiket többször is, és könyveim is vannak a merényletről. Miért foglalkoztat ennyire? Egyrészt az elnök karizmája és a gyilkosság teatralitása miatt, másrészt pedig azért, mert az elnöknek és az öccsének, Robert Kennedynek, aki az elnökválasztásig a kampányfőnöke volt (és később szintén merénylet áldozata lett), egyik fő célkitűzése az volt, hogy ha hatalomra kerülnek, minden erejükkel harcolni fognak a rasszizmus ellen. Meg is tették. És ne feledjük, hogy John F. Kennedy lebilincselő szónok volt. Márpedig ez nem annak köszönhető, hogy egy ügyes PR-menedzser jól felkészítette, hanem annak, hogy a szívében és a lelkében rendben voltak a dolgok. A legnagyobb élő szónokok: Bill Clinton, Tony Blair és Barack Obama. Nagy adomány a sorstól, hogy a beszédeiket eredeti nyelven élvezhetem.

Még ebben az évben Gabi bátyám nyitás előtti igazgatója lett a Hotel Heliának. Ez azt jelentette, hogy már a tervezőasztalnál beleszólt, milyen legyen a szálloda. Ezenkívül a hotelt működtető részvénytársaság vezérigazgatója is volt. Zsuzsi sógornőm rendkívül szorgalmas és talpraesett, gyakorlatias teremtés. Ő is az idegenforgalomnak szentelte az életét. 1989-ben alapította meg a Gala Tours nevű utazási irodát, amellyel Japánból, az Egyesült Államokból és Indiából utaztatnak turistákat Magyarországra, konferenciákat és hangversenyeket szerveznek, illetve az utóbbi időben magyarokat is utaztatnak Indiába.

1989 első munkanapján csöngött a telefon. Farkasházy Tivadar volt az, aki felkért minket, hogy a Megengedett sebesség című kabaréba készítsünk önálló blokkot. A tizenkét perces, Káprázat című összeállítás mindhárom jelenete valamilyen formában a tömegközlekedésről

szólt, mert ez volt a műsor tematikája. Robi ekkor volt először öreg bácsi a kamera előtt. Hideg zuhany: a televízió illetékesei nem engedték adásba a művünket.

Kb. ugyanekkor a Magyar Televízió berkein belül működő Fiatal Művészek Stúdiója megkeresett minket, hogy készítsünk tévéfilmet. Árvái Jolán stúdióvezető megkérdezte, hogy ugye, van történet? Laárral azt hazudtuk, hogy van. „Akkor holnapra kérem.” Gyorsan beültünk Andrással egy eszpresszóba, és leskicceltük a Jön a medve! vázlatát. Bevittem, elfogadták. 1989 márciusában forgattuk le. Tolmár Tamás volt a rendező, akivel sajnos nem jöttünk ki jól. Számomra az volt a legérthetetlenebb, hogy nem akarta engedni, hogy menet közben változtassunk a forgatókönyvön. A saját művünket nem írhattuk át, görcsösen ragaszkodott az eredetihez. Én voltam a főszereplő, aki az elveszett buszbérletét keresi. András és Robi sok-sok kisebb szerepet játszottak különböző maszkokban, jelmezekben. Az epizódszerepek összeadódtak, így ők is főszereplővé váltak. Natáliát a férfihangon beszélő narrátor szerepére kárhoztattuk. Az utómunka, azaz a vágás során végképp elmérgesedett a viszony Tolmár és a társulat között. Laár rákiabált: „Visszaélsz a hatalmaddal!” – „Igen, mert van hatalmam.” Jeleztük a Stúdió felé, hogy így nem lehet bemutatni a filmet. Fiókba került. Két évvel később Bányai Gábor lett az MTV1 intendása, akit jól ismertünk a Magyar Rádióból, és tudtuk, hogy kedveli, amit csinálunk. Hamar lehetőség nyílt rá, hogy befejezzük a filmet, immár Tolmár nélkül. Egyrészt újravágtuk a mi ízlésünk szerint, másrészt hozzáforgattunk egy rövid jelenetet. Be is mutatták, s azóta kultikus mítosza van a rajongók körében.

Vissza 1989-be: Tímár Péter meghívott egy epizódszerepre a Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmjébe. Egy villanás erejéig látszom benne. Ez is valami, hiszen korábbi, Moziklip című filmjéhez leforgattuk a Bőrönd című dalhoz általa megálmodott klipet, de az Bacsó Péter stúdióvezető tiltása miatt nem kerülhetett be a végleges változatba. Pedig vicces volt, az okokat a mai napig nem lehet tudni. Valószínűleg nem volt szimpatikus neki a fazonom.

Fokozatosan felfedeztem a Monty Python csoport munkásságát, valamint megismertem Peter Cook és Dudley Moore jeleneteit. Megérett bennem az elhatározás, hogy ezeket meg kell ismertetnem a magyar közönséggel, amely érzékelhetően vevő az abszurd humorra. Vad műfordításba kezdtem, még Balatonszéplakra is lementem két hét alkotói szabadságra. András és Robi nem akartak az angol jelenetek interpretálásában részt venni, így alakult ki az a koncepció, hogy a L’art pour l’art megmarad a saját művei előadójának, én meg alapítok

egy másik társulatot az angol művek játszására. Natália jött velem. Pethő Zsoltot a Satöbbi együttesből ismertem, és úgy gondoltam, hogy ha zenekari frontembernek jó, akkor az abszurd színjátszás is menni fog neki. Kovalik Balázst még 1986-ban, a Pinceszínházban láttam, ahol Molière Gömböc úr című darabjában az orvost alakította parádésan. Attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel tartottuk a kapcsolatot. Logikus volt, hogy felkérem. így állt össze a csapat, amelynek akkor még nem volt neve, de elkezdtük próbálni a Tudnak-e a hollók a víz alatt repülni, vagy megfulladnak? című estet.

Közben változatlan hévvel játszottunk a L’art pour l’art-ral. Így jött el 1990 tavasza, amikor bemutattuk „a hollós” estet. Még ekkor sem volt nevünk; egyszerűen az előadás címével és a négy szereplő nevével hirdettük a produkciót. Abba a különleges helyzetbe kerültem, hogy egyszerre két társulatnak voltam a tagja (Natália is), és egyik nap ezzel léptem fel, másik nap azzal. Az új csoportnak nem a Közgáz lett a fővárosi törzshelye, hanem a Budapesti Műszaki Egyetem Szkéné Színháza. Itt is kettesével játszottuk az előadásokat; volt, hogy három napig folyamatosan. Apukám ott volt az egyiken, és azt mondta: „Soha ennyit ilyen rövid idő alatt nem nevettem.” Nem úgy gondolta, hogy nem volt elég hosszú a műsor, hanem az egy percre jutó nevetésszámot fejezte ki ily módon. Közgazdászként szeretett a statisztikák nyelvén fogalmazni. Jobbnál jobb jelenetek váltogatták egymást újszerű előadásban. Persze tudtunk miből válogatni; frissek voltunk, és aktuálisak.

Bedobtam a köztudatba az „angol humor” kifejezést, amellyel máig tartó félreértést okoztam. Én csak azt értettem rajta, hogy angol nemzetiségű szerzők műveit adjuk elő, sokan viszont azt hiszik, hogy ez műfaji meghatározás, utalás a stílusra. Erről szó sincs, hiszen az angol komikusok is sokfélék, gondoljunk csak a Monty Pythonra és a Peter Cook-Dudley Mooreduóra, illetve a Folytassa... sorozatra vagy Benny Hillre. Ha már mindenképp címkézni kell, helytállóbb abszurd humorról beszélni, ez pedig nem nemzetiségfüggő: művelik többek között magyarok, olaszok, dánok, angolok és amerikaiak.

Gyöngyösön játszottuk a Holló-estet, a műsornak kb. az egyharmadánál jártunk, épp egy dalt énekeltem, amikor a szemem sarkából láttam, hogy valaki oldalról bekukucskál a függönyön. „Kovalik hülyéskedik?” - gondoltam. A rövid szám után bejött egy helyi ember a színpadra, és bejelentette, hogy bombariadó van. Nagy nevetés volt, mindenki azt hitte, hogy poén. Aztán sikerült megértetni a közönséggel, hogy tényleg, és kiürítették a művelődési házat. Az eredménytelen bombakutatás harminc-negyven percig tartott, majd folytattuk az előadást,

mintha mi sem történt volna. Kollégáimat arra kértem, hogy az incidensre semmilyen formában ne utaljanak. Ösztönösen úgy éreztem, hogy ez a jó megoldás. Ha lehet, még forróbb volt a hangulat, mint a kényszerű szünet előtt.

Májusban bemutattuk a L’art pour l’art harmadik, Rengeteg parittya (Sok parittya) című estjét. A siker doppingolt bennünket, és szellemesebbnél szellemesebb ötletek jutottak az eszünkbe. Szertelenül sziporkázó, máskor kacagtatóan bárgyú volt az est, a fogadtatás pedig pont olyan, mint máskor. Szokásomhoz híven ekkor sem nevettem el magamat műsor közben. Amikor a színpadon állok, teljesítő, produkciós üzemmódban vagyok, fel sem merül, hogy nevessek. Ugyanakkor nem haragszom azokra, akik megteszik, hiszen ez alkati kérdés.

Tímár Péter következő filmjében, a Csapd le, csacsiban tarka.inget viselő amerikai turistát játszottam. Itt már szövegem is volt: „Ticket, please!” - mondtam Pap Verának, a Vígszínház művésznőjének.

1990. szeptember 15-én Illés-koncert volt a Népstadionban. Míg az 1981-es összeállásról vélhetően sokan kívül maradhattak a viszonylag kis méretű csarnok miatt, itt aztán mindenki elfért. Főleg, hogy előző nap nyilvános főpróbát is rendeztek. A Queen és a Genesis után egy magyar zenekar is megtöltötte a Népstadiont, ráadásul kétszer. Mind a kettőn ott voltam. A kivételes alkalomra visszavedlettem újságíróvá, és cikket írtam a koncertről a Reform című lapba.

A belvárosi lakásban egyre inkább zavart a forgalom okozta levegőszennyezés. Akkoriban még a Váci utcának ezen a szakaszán jártak az autók, buszok, teherautók. Sikerült egy ugyanolyan, egyszobás zuglói lakásra cserélni.

Megnyílt a Hotel Helia Gabi bátyám igazgatása alatt. Emellett megtartotta részvénytársaságvezérigazgatói státuszát is. Beteljesült a vágya, hiszen már a hetedik általánosban eldöntötte, hogy a vendéglátással szeretne foglalkozni, és attól kezdve jó tanuló lett.

Ősszel Laár András mondogatni kezdte, hogy pihenőre és meditációra van szüksége, és azt kérte, hogy függesszük fel a társulat működését. Talán ez lehetett az oka, hogy a Magyar Rádió III. Humorfesztiválján nem a L’art pour l’art-ral, hanem az „angol társulattal” indultunk el. Végig éreztem, hogy Farkasházy Tivadar szerkesztő és Verebes István

konferanszié drukkolnak nekünk. Az elődöntőn Pista „Galla Miklós és csapata”-ként konferált be minket. Ez nem tetszett. Rájöttem, hogy nevet kell adni a társulatnak, így lettünk Holló Színház, mint az a csoport, amely a hollókról (is) szóló műsort játssza. A középdöntőből is továbbjutottunk, majd jött a döntő, amelyet annak ellenére, hogy rádiós humorfesztiválról volt szó, a Magyar Televízió is rögzített. Három jelenetet játszottunk el, mind a hármat le is adták, mégpedig a két ünnep között egy olyan mágikus időpontban, hogy szó szerint mindenki látta. Ne feledjük, hogy ekkor még csupán egy tévécsatorna volt Magyarországon. Az egyik fődíjat nyertük meg a vetélkedőn. A többi fődíjas: Ayala-Brindisi, Éles István, Maksa Zoltán és Bach Szilvia. Őrületes módon befutottunk, megsokszorozódott az addig sem kevés fellépésünk. A tévés ajtók is kezdtek megnyílni előttünk, például szerepeltünk a Bongó című népszórakoztató műsorban is.

A Rádiókabaré és a Humorfesztivál szereplői 1991 tavaszán autóbusszal Londonba utaztak műsort adni a helyi magyaroknak, meg szétnézni a brit fővárosban. Közben ugyebár volt valami rendszerváltásféle Magyarországon, így akadálytalanul kaphattam útlevelet. Hét év szünet után láttam viszont imádott városomat. Az itthon frenetikus sikerrel játszott jeleneteken szinte el se mosolyodtak a kinti magyarok. Láthatóan fogalmuk se volt róla, mi az a Monty Python csoport. Farkasházy megfogalmazása szerint: „Hetvenéves hentesek ültek a nézőtéren.” Így másnap nem kellett fellépnünk, szabad estét kaptunk. Ekkor már fel sem merült bennem, hogy kint maradjak. Az 1986-os kezdés, de még inkább az 1987 őszén, a Közgázon megélt siker értésemre adta, hogy Magyarországon van a helyem. Pár hónappal korábban, taxiban ülve hallottam Elton John Sacrifice című slágerét. Azonnal beleszerettem a dalba. Londonban kerestem egy olyan lemezt, amelyen rajta van. Egy dupla, karrierösszefoglaló válogatást találtam. Azóta Elton John-rajongó is vagyok, jó néhányszor láttam őt élőben is. Négyszeresen tehetséges: zeneszerzőként, énekesként, zon-goristaként és színpadi előadóként. Érdekes, hogy a PinkFloyddal nagyon hasonló történet játszódott le egy évtizeddel később. A kilencedik fejezetben lesz róla szó.

Hazatérésünk után a Magyar Televízióban önálló műsor készítésére nyílt lehetőségem. Saját hatáskörömben úgy döntöttem, hogy ne a feldolgozásokat játszó Holló Színház, hanem a sajátokkal operáló L’art pour l’art Társulat éljen a lehetőséggel. Ehhez persze reaktiválnom kellett a pihenését töltő Laár Andrást, akinek szerencsére volt kedve a dologhoz.

A tévében Koós György rendezőt ajánlották nekünk. A Gerbeaud cukrászdában találkoztunk, ő, András és én. Elmondtuk neki, hogy Tolmár Tamással csúnyán megjártuk, pontosan tudjuk, hogy mit akarunk, nekünk csak egy technikai rendező kell. Gyuri kifejtette, hogy ő már a „technikai rendező” titulust meghaladta, rendező lesz, de mindenben helyt fog adni a kéréseinknek. Bizalomgerjesztő és szeretetre méltó egyéniség volt, így hittünk neki. ígéretét a következő években, minden közös munkánál ezer százalékig betartotta. Mondjuk úgy, hogy egy álom volt vele dolgozni. A forgatókönyvet ő és én együtt készítettük el, aminek az volt a lényege, hogy a már megírt, részben színpadon is játszott jelenetekből tévéforgatásra alkalmas, technikai instrukciókat is tartalmazó verziót alkottunk. Sok-sok órát dolgoztunk együtt jó hangulatban a Moszkva téri, három gyerekkel tarkított lakásban. Gyuri igazi integráló személyiség, így a forgatás is gördülékenyen ment. Nagyszerűen tudta harmóniába hozni a különc, öntörvényű humorcsapatot és a munkájukat tisztességgel végző stábtagokat. A megállapodásunk az volt, hogy ha bármi észrevételem van, nem én szólok az operatőrnek, a fővilágosítónak stb., hanem Gyurinak megsúgom, és ő szól, mert tőle elfogadják. A forgatás végeztével számomra frusztráló, több hónapos szünet következett. Jártam a tévések nyakára az utómunka miatt, de sokáig hiába.

Közben a Szkéné Színházban sajnálkozva közölték, hogy örülnek a Holló Színház sikerének, ám értsem meg, hogy ez az intézmény nem mozi, azaz nem arra van kitalálva, hogy futószalagon játsza ugyanazt az előadást. Így egy évad erejéig a Merlin Színházba kerültünk át. Kovalik Balázsnak egyre több tennivalója akadt az Operaházban mint rendezőasszisztens, ezért meghívtam Novák Pétert, hogy Balázzsal felváltva játsszanak az előadásban. Ezt színházi nyelven lekettőzésnek nevezik. Egy újabb zenész-frontember, akiből abszurd színészt faragtam!

A

vidéki

nagyvárosokban

Holló-klubok

működtek:

minden

hónapban

visszamentünk, és mindig más volt a műsor.

Aztán ősszel végre befejeztük az első Vastyúkot. Le is ment, majd olyan szelek fújtak a Magyar Televízióban, hogy kb. másfél éves szünet következett, falakba ütköztem. Ugyanakkor a Holló Színházat meghívták a Friderikusz-show-ba, ami nagy elismerésnek számított. Sándor szinte egyedül létrehozott egy Magyarországon addig ismeretlen televíziós műfajt, és sikerre vitte. A mai napig nagyon tisztelem emiatt. Mint kiderült, Békéscsabán látott egy őrülten telt házas előadást, ennek hatására hívott meg minket. Az volt a megállapodás, hogy beszélgetni csak velem fog, a többiekkel jeleneteket adunk elő. Minden

ígéretét maximális korrektséggel betartotta, beleértve az öltözőre vonatkozó szerény kérésünket (hogy legyen).

1992-ben kezdtem fordítani a Monty Python Repülő Cirkusza című tévésorozatot. Negyvenöt félórás epizód magyar feliratokkal, melyeket én kreáltam. A műsorok elé rövid bevezetőket vettünk fel, hogy a magyar fülnek idegenül csengő nevek birtokosainak kilétét s az egyéb tudnivalókat elmagyarázhassam.

Nyáron Londonba utaztam, s meginterjúvoltam Terry Jonest, Peter Cookot és Michael Palint. Jonest és Palint abból az alkalomból, hogy menni fog a sorozatuk Magyarországon. Mind a ketten nagyon kedvesek, nyitottak és szolgálatkészek voltak. Előbbi a házában fogadott és rámutatott egy ebédlőasztalra, hogy annak idején ott írták a műsorokat. Felmentünk a dolgozószobájába beszélgetni. Részlet az interjúból: „Az utolsó hat részben soványabbnak tűnsz, mint a korábbi harminckilencben.” - „Igen, mert lefogytam. Azt hiszem, akkoriban próbáltam a koleszterinszintemet lejjebb vinni, és a kúra súlyvesztéssel járt. Ezenkívül a feleségemmel szakítottunk két-három hétre, s így szüneteltek a közös, nagy evések.” Később felvetettem, hogy a negyvenkettedik epizódban a pilóták mondanak néhány mondatot, amit nem értek. Én: „Mit jelentenek?” Ő: „Én írtam, de én se tudom.” Kiderült, hogy halandzsa. Így már könnyű dolgom volt.

Palinnel egy mozi előcsarnokában készült az interjú. Benne volt minden poénban, például megkérdeztem: „Biciklid van?” – „Igen, de nincs nyergem hozzá.” – „És így tudod használni?” – „Csak nagy fájdalom árán.” – „Meg tudnád-e mondani, hogy az egész sorozatban hányszor fordul elő a »the« névelő?” „Sok ilyesmi adatot feljegyeztünk. Például a »ha« szó négyszázhuszonötször hangzik el a Ha-jelenetben. A »melange« ötezerháromszázhatszor, míg az »ingatag« körülbelül tizenkétezerszer szerepel. A »Cleese« kétszer bukkan fel, azonban a »the« ügyében nem adhatok felvilágosítást, mert ez egy olyan titok, amelybe engem sem avattak be.”

Peter Cookkal, az angol humor zabolázhatatlan zsenijével egy tévéforgatáson találkoztam. (Nem véletlenül: meg volt szervezve.) Tokaji aszút vittem neki ajándékba. Elárulta, hogy kedvenc párbeszéde az egyik jelenetéből ez: „Tanult a hibáiból?” – „Igen, tanultam a hibáimból, és biztos vagyok benne, hogy pontosan ugyanígy meg tudnám őket ismételni.” Felvillanyozta az a tény, hogy a jelenetei magyar nyelven szólalnak meg. Nemcsak hogy

aláírta a nálam lévő nagylemezét, de karikatúrát is rajzolt magáról, és a szóbuborékba azt írta, hogy „Hello Magyar mirth maker”, azaz: „Helló, magyar nevettető!” Valahonnan tudta, hogy a „magyar” az magyarul magyar. Két és fél évvel később sokkolt a hír, hogy meghalt. Dudley Moore-ral párban ugyanolyan tehetségesek, kreatívak és fenomenális előadók voltak, mint a Monty Python (és ugyanahhoz a generációhoz is tartoztak), csak az a fajta szervezettség, precizitás és összeszedettség hiányzott, ami a Python sikerében óriási szerepet játszott. Ennek, és nem a jelenetek színvonalának tudható be, hogy a Peter Cook-Dudley Moore-duó ma Angliában is sokkal kevésbé ismert, mint a Monty Python.

A Merlin Színházat kicsinek éreztük, így 1992 nyarán új játszóhely után kellett néznem. Szerencsénkre befogadott minket az Arany János Színház, így ősszel már ott mutattuk be a második Holló-darabot Az ember, akinek magnó van az orrában címmel. Ez is remekül sikerült, hiszen az angol jelenetek kimeríthetetlen kincsesbányának tűntek. Jól működött a lekettőzés: volt, hogy fél hétkor Kovalik játszott, kilenckor pedig Novák, vagy fordítva. Kovalik Balázzsal a kezdeti időkben sokat röhögtünk, ekkoriban azonban egyre több konfliktusom volt vele: több esetben tiszteletlenül viselkedett velem, és a játékstílusát is méltatlannak éreztem a nagy angol szerzőkhöz. Az évad végén közöltem vele, hogy úgy érzem, nem tudunk tovább együtt dolgozni. „Végre valamit kimondasz” – ez volt a válasza, és elváltak útjaink. Ismét négytagú lett a Holló Színház.

Megkeresett a pécsi Mecsek TV, hogy vezessek beszélgetőműsort nekik. Így néhány hónapig minden második hétfőn a baranyai fővárosba utaztam, és közönség előtt vettük fel az interjúkat. Egy-két riportalanyomon éreztem felvétel előtt, hogy tart tőlem, ezért megnyugtattam őket, hogy itt most nem humorista vagyok, hanem műsorvezető. Néhány név: Kovács Kati, Bergendy István, Bessenyei Ferenc, Pogány Judit, Balázs Péter, Laár András, Deutsch Tamás és... Szepesi György! Ő a felvétel előtt felhatalmazott, hogy tegezzem, de a tisztelet miatt ezt sorozatosan elfelejtettem, és korrigálnom kellett magamat. A két legjobban sikerült beszélgetés Verebes Istvánnal és Koltai Róberttel zajlott.

Számomra is váratlan módon 1993 elején a tévében szóltak, hogy most már végre tényleg kéne egy Holló Színház-tévéműsort csinálni. Nem volt kérdés, hogy a rendező Koós Gyuri lesz. Peter Cook és Dudley Moore jeleneteiből készült összeállítás, mert az ő műveik tévéjogait könnyen meg tudtuk szerezni, és mert ragyogók. Látogatják-e az emberek a Béka és Barack Vendéglőt, vagy elkerülik? lett a címe az egyik jelenet alapján. A négy Holló-tagon

kívül vendégként Dózsa Gergely szerepelt az egyik jelenetben, akit a debreceni Holló-klubból ismertünk. A hajdú-bihari megyeszékhelyen Nyilas Misi szerepét játszotta a Légy jó mindhalálig című musicalben. Ezúttal is azt a módszert alkalmaztuk, mint az első Vastyúknál, hogy készre vágtuk az adást, és utána vetítettük le közönségnek, hogy a nevetésüket felvegyük.

Nyáron Holló-tábort szerveztünk Miskolc mellett, melynek házigazdái Dolák-Saly Robi, Tóth-Szántai József és jómagam voltunk. Abszurd jeleneteket tanítottunk be diák színjátszóknak. Remek volt a hangulat, ahogy egy nyári táborban illik. Az utolsó estére meglepetéssel lehetett készülni. Én Dózsa Gergellyel a Méhészet című jelenetet adtam elő, amely John Cleese és barátainak szerzeménye még a Monty Python előtti időkből. Frenetikus sikere volt, Gergő remekül játszotta a sisegő, rikoltozó és puttyogó riporter szerepét. Fiatal kora ellenére hibátlan volt a ritmusérzéke. Ennek hatására gondoltam úgy, hogy szeretnék még vele együtt dolgozni.

A következő, 1993-1994-es színházi évadot is az Arany János Színházban töltöttük a Hollóval. Ősz elején szilveszteri műsorra kaptunk lehetőséget a L’art pour l’art-ral. Egy cédulára felírtam a sorrendet, és kopogtattam Laár Andrásnál, hogy: „Munka van!” Ismét sikerült kimozdítanom meditáló magányából. Ezúttal megfordítottuk a munkamódszert: az összes műsorszámot közönség előtt vettük fel a legendás négyes stúdióban, 1993. november 7-én. Olyan jól sikerült a műsor, hogy szinte azonnal lehetőséget kaptunk a folytatásra. Az már persze 1994-ben jött. Az egyik legsikeresebb műsorszám szilveszterkor a Mai történet volt. Robival azon tanakodtunk telefonon, hogy miként lehetne ezt folytatni. Éreztük, hogy van még lehetőség abban, hogy egy házaspár ül a nappali szobában, és elbeszélnek egymás mellett. Volt olyan verzió, hogy versben fognak beszélni, hibás rímekkel, de ezt elvetettük, mert a Volt, nincs róka című mesénél tapasztaltuk, hogy ez túl intellektuális a közönségnek. Robi elmondta, hogy az élettársa, Szászi Móni felvetette: legyen egy család. Magától értetődő volt, hogy az első Vastyúkból már ismert Besenyő Pista bácsi lesz a családfő, Robi pedig mindenképpen öreg bácsit, azaz nagypapát fog alakítani. Nekem volt egy vénkisasszony figurám (parókával, szemüveggel) a Holló Színház A brontoszaurusz-elmélet című jelenetéből, így én lettem Besenyő hitvese. Kizárásos alapon Natáliának jutott a gyerek szerepe. Ráparancsoltunk, hogy találjon ki magának egy vicces hangot, aminek fenséges, korszakos módon tett eleget. Előttem van András fellelkesült arca, amint azt javasolja, hogy mind a négyen üljenek a kanapén, mereven a tévét bámulva, és közben beszéljenek irtózatos

baromságokat. Ez a koncepció a gyakorlatban aztán finomodott. A furcsa, nyelvújító nyelvezetet együtt találtuk ki. András kezdett hablatyolni a biorobotról, majd Robi közölte, hogy: „Itt van a kutya elesve!” Én azzal rukkoltam elő, hogy: „A napra lehet nézni, de már nem.” Megszületett a stílus, innentől „csak” újabb és újabb ötletekkel kellett életben tartani.

Gyorsan kitaláltam, hogy hatékonyabb lesz, ha egyszerre két műsort veszünk fel. Így is történt. Már a forgatás előtt hetekkel stábértekezleteken vettem részt, amelyeken a díszlettől kezdve a függöny színén keresztül a kellékekig és a jelmezekig mindent alaposan átbeszéltünk. Mentem a tévé bútorraktárába bútort válogatni a Besenyő családnak. Gyuri nem tudott eljönni, úgyhogy itt nemcsak a társulatot, hanem őt is képviseltem. Ekkor dolgoztunk először úgy, hogy a jelenetek egy részét előre felvettük, s ezeket vetítve látta a stúdió közönsége, más műsorszámokat pedig a nézők jelenlétében rögzítettünk. Nagyon szerettem ezt a módszert. A Besenyő család színre lépésével új korszak vette kezdetét a társulat életében...

Valamikor 1994-ben ezt láttam a műsorújságban: „NBC Super Channel: Jay Leno Show”. „Mi lehet ez?” – gondoltam. Volt egy olyan érzésem, hogy talán valami humoros dolog. Amikor a számomra első adást elkezdtem nézni és kijött Jay Leno, azonnal láttam, hogy ő egy komikus. Amikor elkezdte az aznapi monológját, rögtön tudtam, hogy ő az én emberem. Aktuális eseményekhez, hírekhez fűzött humoros kommentárt. Minden poénját értettem, és tetszettek is. Az interjúkat is – merthogy beszélgetős műsorról volt szó – ragyogóan, empátiával csinálta. Húsz csodálatos év következett, bearanyozta az életemet Jay Leno. Hetenként öt műsort készített hétfőtől péntekig, és én mindet megnéztem, persze felvételről, a saját időbeosztásom szerint. Nemsokára megtudtam, hogy van egy riválisa, David Letterman, aki egy másik csatornán szerepel ugyanabban az időpontban, ugyanolyan jellegű műsorral. Kiderült, hogy ő is zseni, kolosszálisan jó a humora. Őt is nézem. Sajnos Jayt 2014-ben visszavonultatták, David pedig 2015-ben visszavonul. Újranézem a régi műsoraikat felvételről, számomra sosem vonulnak vissza. Ha egy tíz, tizenöt évvel ezelőtti adást nézek, semmire sem emlékszem belőle, olyan, mintha vadonatújat néznék. Úgy illik, hogy a harmadik fenomént is megemlítsem: Conan O’Brien. Az áldott angol nyelvtudásnak köszönhetően élvezhetem egy másik, távoli ország teljesen eltérő kultúrában gyökerező termékét.

A rengeteg fellépésnek megvolt az anyagi hozadéka: eljött az idő, hogy az egyszobás lakásból rendes házba költözzek. Dolák-Saly Robival azt találtuk ki, hogy veszünk egy ikerházat, és egymás mellett fogunk lakni. Ő és Szászi Móni találtak is egy kertes, zöld-övezeti ikerházat, amely felújításra szorult. Amikor ez zajlott, már jó néhány konfliktusom volt Robival, mert úgy érezte, nem veszek részt kellőképpen a renoválással járó ügyes-bajos dolgokban. Való igaz: ha van egy szakember, például egy kőműves, rábízom magam, nem szólok bele a munkájába. Azzal a jelszóval mentem fel magam, hogy: „Nem értek hozzá.” De Robiék az én házrészemre is odafigyeltek, így 1994-ben be tudtam költözni a minden igényt kielégítő fél házba. Egy vendégem az előszobában megkérdezte: „Miből van a burkolat?” Én: „A tavaly őszi Holló-turnéból.”

NYOLCADIK FEJEZET

Szerdán megnyitjuk

Az 1993-1994-es színházi évad végén Meczner János igazgató távozott az Arany János Színházból. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk utánamenni a Budapest Bábszínházba. Megnéztem a helyszínt, és rögtön igent mondtam. Úgy láttam, hogy a hangulata sokkal jobban illik a műfajunkhoz, mint a monstre, többemeletes Arany János Színházé. Ám oda nem a második Holló-estet vittük át, hanem az elsőt újítottuk fel, amelyet kb. két éve nem játszottunk. Tettünk bele sokszereplős krimijelenetet, és Novák Péter igazán elemében volt a Mosogatás című álinterjúban. András befejezte elvonulását, így röviddel a Holló bemutatkozása után a L’art pour l’art-ral ugyanott felújítottuk a Farkas a mezőn, majd pedig a Rengeteg parittya című estjeinket.

Közben adásba került a hármas és négyes Vastyúk, bennük az első két Besenyő-jelenettel. Mindenki érezte, hogy ez jó, így viszonylag könnyen elértem, hogy 1994 szilveszterén is legyen műsorunk. Grandiózus ötletünk támadt: A Besenyő család szilvesztere, azaz itt már nemcsak egy jelenet erejéig szerepelt a flúgos família, hanem az egész műsor rá épült. Eddigre Szászi Móni is egyenrangú szerzőtárssá vált. Míg az első két Besenyő alul volt világítva, azaz kissé sötét volt, ekkor már sikerült Gyurit rávennem, hogy ragyogjon a képernyő. Elárasztottuk a műsort poénokkal, olyannyira, hogy az ugyanakkor forgatott hatos Vastyúkra nem is maradt Besenyő-ötletünk, így abban néhány másodpercig csak alszik a négy szereplő. Nagyot durrant a szilveszteri Vastyúk; fogalommá vált a Besenyő család. Valószínűleg a teljesen képtelen, újszerű nyelvezet volt a siker oka: megmutattuk, hogy mi mindent lehet művelni a magyar nyelvvel, és persze eltaláltuk a figurákat is. A siker hatására Gyurival összeállítást készítettünk az első négy Vastyúk anyagából Vastyúk-parádé címmel. Az elején meg a végén benne volt az első két, kissé sötét Besenyő-jelenet.

Mi meg boldogan folytattuk az írást, amit jelentősen megkönnyített, hogy folyamatosan turnéztunk. Egyrészt a kollégiumi szobákban éjszakánként ideálisan tudtunk dolgozni,

másrészt az előadásokon ráadásként felolvastuk az éppen készülő Besenyő-jelenetet, felvettük kazettára, így pontos információnk volt róla, hogy min nevet a közönség és min nem. Ennek alapján változtattunk a művön, úgyhogy mire tévéfelvételre került sor, csak a jó poénok maradtak benne, illetve néhány, ami nem jött be annyira, de a mi szívünkhöz közel állt. Ezeket ezoterikus poénoknak neveztük.

A szilveszteri siker hatására CD-kiadásra nyílt lehetőségünk, amelynek frappánsan a Vastyúk is talál szeget címet adtuk.

Az 1994-1995-ös évad végén arra kértem Holló színházas kollégáimat, hogy tartsunk szünetet, mert Dózsa Gergellyel készülök új estre, és abban is főleg angol jelenetek lesznek.

1995 derekán jött a két újabb Vastyúk. Mindent elölről kellett kezdeni: stúdióegyeztetés, stábértekezletek, a jegyeladás megszervezése a közönség előtti felvételre stb. A hetes és nyolcas Vastyúkba két remekbe szabott Besenyőt írtunk, amelyek a fellépéseken kristályosodtak ki. Ideális körülmények között dolgozhattunk, gyakorlatilag tévéjátékot forgattunk Besenyő-módra. Gyuri rövid etapokra osztotta a művet (storyboard), és minden kis jelenetdarabkát visszanéztünk. Olajozottan működött, hogy amikor észrevételem volt, Gyurival diszkréten közöltem, és ha egyetértett vele, néhány perc múlva úgy közölte a stábbal, mintha a saját ötlete lett volna. No persze a közlendőjének a kilencvenkilenc százaléka tényleg az ő ötlete volt. A forgatás befejeztével számomra nem ért véget a munka, sőt. Gyurival hosszú éjszakákat töltöttünk az utómunka-stúdióban, hogy véglegesre csiszoljuk a műsort. Arra például nekem kellett figyelnem, hol kell nagyobb szünetet, ha úgy tetszik, „lukat” hagyni, mert majd nevetni fog a közönség. Ugyanaz a jelenetrész több szögből fel volt véve, el kellett dönteni, hogy melyiket használjuk. Ugyanarról a mondatkonglomerátumról több felvétel is volt, ekkor is döntést kellett hozni, hogy melyik kerüljön be az adásba. Hol Gyuri győzött meg engem, hol én őt. Teljesen egyenrangú partnerekként dolgoztunk; Gyuri nem felejtette el, hogy mit ígért négy évvel korábban a cukrászdában. A hátterek, a zenei szignálok és a betűtípusok dolgában szabadon garázdálkodhattam, és meg volt engedve, hogy a stáblistába is poénokat csempésszek. Úgy érzem, bőségesen rászolgáltam a „szerkesztőtársrendező” titulusra, amivel Gyuri is egyetért. Már-pedig ő csak tudja, hiszen vele végeztem a munkát.

Az utómunka elkészültével következett az adásba kerülés problematikája. Bár óriási siker volt a szilveszteri Vastyúk, a „rétegműfaj” stigmát nem sikerült levetkőznünk. A felső vezetés első, ösztönös reflexe az volt, hogy este tizenegykor kell vetíteni. Mentem a programigazgatóhoz és egyéb illetékesekhez harcolni, hogy talán este nyolc körül ésszerűbb volna. Némi taktikázás segítségével sikerült ezt elérnem. Ragyogó időszak volt ez a Magyar Televízió történetében: Székely Ferenc volt az alelnök, Hídvégi Ágnes a programigazgató, Fodor Imre a szórakoztató osztály vezetője és Bosnyák Miklós a szórakoztató osztály főgyártásvezetője. Mindig tudtam, hogy melyik problémával melyikükhöz kell fordulni. Amikor kiderült az adásidő, a lebonyolítási osztályra caplattam Szauder Péterhez. Itt kellett definiálni, mit mondjon be a bemondó az adás előtt és után, illetve hogy milyen aktuális információ jelenjen meg álló feliratként a műsor után. A Budapest bábszínházbéli előadásainkat propagáltuk, amit csodák csodájára megengedtek.

1995 nyarán Gyuri vezérletével jeleneteket forgattunk a készülő Csúcsforma című GallaDózsa színházi esthez, ugyanis azt találtuk ki, hogy most először mozgóképes vetítés is lesz a műsorban. Párhuzamosan készültem erre a bemutatóra, illetve a kilences (szilveszteri) és tízes Vastyúk forgatására. A tavalyi nagy siker után azt éreztük, hogy a mostani szilveszterinek, ha lehet, még nagyobbat kell szólnia.

Szenzációs módon, sokévnyi mosolyszünet után újra összeállt a Hungária együttes, mégpedig az 1980-as verzióban. Új lemezt csináltak (csodásat), és telt házas koncertet adtak a Népstadionban. Természetesen ott voltam. Nagy buli volt!

1995 szeptemberében bemutattuk a Csúcsformát. Ennek is a Budapest Bábszínház adott otthont. Maga az est jó volt, játszottuk is rendszeresen telt házakkal, az időzítését azonban ma már nem tartom szerencsésnek. Az őrült Besenyő-siker idején minden energiámat erre kellett volna összpontosítanom, nem pedig egy új felállású triót (merthogy Bor László volt a közreműködő) behozni a köztudatba. És Gergőt, aki ekkor még nem volt tizenhét éves, túl korán dobtam be a mély vízbe. Ugyanakkor az is igaz, hogy András teljes szívvel csinálta a társulat mellett a KFT-t is, Robinak pedig felnőtteknek és gyerekeknek szóló zenei műsorai is voltak. Talán joggal gondolhattam, hogy ha nekik lehet, akkor nekem is egyszerre két „ügyem”.

Bár porszem került a gépezetbe, a szilveszteri Vastyúk fenomenálisra sikerült. Tele volt jobbnál jobb dalokkal, nagyrészt András és Robi jóvoltából, a Besenyő család tombolt, Gyurinak pedig csodás vizuális ötletei voltak. Amikor összeraktuk vele, kiderült, hogy negyvenkét perces lett az adás. A tévé illetékesei azt találták ki, hogy vágjuk félbe: a fele lemegy éjfél előtt, a fele utána. Azonnal tudtam, hogy ez rossz ötlet, csak egyben üt akkorát, hogy az csak na. Kiharcoltam, hogy ne kelljen félbevágni, menjen egyben, de rögtön éjfél után. Jelentem: bejött. Minden addigi sikerünket túlszárnyaltuk.

Az első CD és a tévéműsorok sikere után nyilvánvaló volt, hogy kell egy második korong. Megszerveztem, hogy a két Besenyőjelenet hangjátékváltozatát még azelőtt vegyük fel közönség előtt, hogy a tévében lemennek, mert így teljesen újnak hatnak majd. Ugyanakkor a Lila liba című CD szerkesztésekor egy megmagyarázhatatlan hibát is elkövettem: bár rendelkezésre álltak a Szexológia és a James Bond-filmrendezés című monológjaim, valamint a Galla-Laár-szerzőpáros Mentők! című dalának hangfelvételei, mégsem tettem rá ezeket az albumra. Pedig az összideje csak hatvanhárom perc volt, tehát bőven ráfértek volna, anélkül hogy bármi egyebet le kellett volna hagyni róla. Érthetetlen baklövés.

Az új évben először megismételték a szilveszteri Vastyúkot, majd jött a vele egy időben filmre vett tízes adás. Valamilyen sugallatra gyorsan intézkedtem, hogy az az évi szilveszteri műsort még tavasszal (!) vegyük fel. Hosszú idő után először fordult elő, hogy csak egy műsort rögzítettünk. Az is újdonság volt, hogy a Besenyő-jelenetet közönség előtt vettük fel. Ez a műsor is jól sikerült.

Nem sokkal ezután erős fájdalmat kezdtem érezni, mondjuk úgy, hogy egy, az urológia hatáskörébe tartozó helyen. Kitartóan fájt, és én mint gyakorló hipochonder gyorsan orvoshoz szerettem volna fordulni. Három hétbe telt, mire megkaptam az utasítást, hogy hétfőn reggel az Uzsoki utcai kórházban keressem az osztályvezető főorvost. Mentem, vártam. Egy főorvos, aki nem az osztályvezető volt, megismert, és megkérdezte, hogy mi járatban vagyok itt. Elmondtam, a szobájába hívott, és megvizsgált. Azonnal azt mondta, hogy műteni kell. Megijedni se volt időm. „Azért kell megműteni, hogy kiderüljön, gyulladás-e vagy daganat.” Előkerült az osztályvezető, ő is megvizsgált, és ennyit mondott: „Szerdán megnyitjuk.” Kedd este lejátszottam egy Csúcsforma előadást Sopronban. Jó volt a közönség, a színfalak mögött mondtam is Bánki Tomi technikusnak, hogy: „Ha nem lenne rákom, egész jó kis előadás lenne.” Nem nevetett. Szerda reggel megműtötték, egykor ébredtem, jött a fődoki: „Van egy

rossz hírem, meg egy jó. Daganat volt, eltávolítottuk, és sugárkezeléssel minden rendben lesz.” Még a nyugtatók hatása alatt voltam, így nem teljesen fogtam fel, mit hallottam. De aztán szép lassan megértettem. Gyerekkoromban gyakori téma volt, hogy anyai nagyapám tüdőrákos lett, és meghalt. Most meg itt fekszem egy daganatos betegséggel. Egész addigi életem, a sikerek, minden átértékelődött. Hamar kiengedtek, pénteken már ismét játszottam, igaz, pokolian fájt a műtét helye. Egyetlen előadás sem maradt el miattam, ám a korábbi, örök optimista Galla Miki eltűnt, és egy szorongó, bizonytalan ember lépett a helyébe. Talán tudtomon kívül a kezdődő betegség indított arra, hogy felvegyük a szilveszteri műsort, hiszen akkor még nem voltak fájdalmaim. De a nagypapáról is mesélték, hogy már azelőtt rosszkedvűvé vált, hogy bármilyen tünete lett volna. Rákmegelőző állapot. Ez persze csak találgatás.

Szinte az enyémmel megegyező időpontban egy másik kórházban nyolcvanéves apukámnak is műtétje volt, mégpedig életmentő szív-bypassoperáció. Sikeres volt, aminek köszönhetően még tizenegy évet élt nagyrészt úgy, ahogy ő akarta. Eltitkoltam előle, hogy két látogatás között nekem is műtétem volt. Pár nappal később találkozót kértem Gabi bátyámtól, aki akkor már a Hotel Helia rendkívül sikeres és közkedvelt igazgatójaként dolgozott. Elmondtam neki, hogy mi történt velem, és megkérdeztem, egyetért-e azzal, hogy apukánknak ne mondjuk el. Egyetértett, és abban maradtunk, hogy csak a feleségével, Zsuzsival osztja meg a titkot.

Kaposváron, egy gimnáziumban Besenyő-fesztivált rendeztek. Az ország minden részéből összesereglett Besenyő családok versenyeztek egymással, és mi voltunk a zsűri. Vicces volt, hogy a folyosón tíz-tizenöt Besenyő Pista bácsi, Evettke stb. sétálgatott a jelenésére várva. A budapesti Eötvös József Gimnázium csapata nyerte meg, amelynek a tagjai hamarosan szerzőtársakká avanzsáltak, s egyikükkel ma is tartom a kapcsolatot.

Májusban – 1996-ban járunk – a Budapest Sportcsarnokban három Illés-koncertet rendeztek, és mindegyiken ott voltam. Ha valaki ezt túlzásnak érzi, annak így válaszolok: amikor az Illés zenekar fellép, hol máshol legyek, mint ott? Lehet, hogy azt is kompenzálni próbáltam ily módon, hogy gyerekként nem lehettem ott a koncerteken, a hőskorban.

Tímár Péter új filmjében, a Csinibabában a Ki mit tud? konferansziéjának szerepét kaptam. Testhezálló figura volt, nagyszerűen sikerült a jelenet, és az egész film óriási siker lett. Ha

Tímár a rendező, olyan érzése van az embernek, hogy rá külön odafigyel. De nyilván mindenki így érzi. Ezt hívják úgy, hogy „jó rendező”.

Pár hét szünet után kezdődött a sugárkezelés, amelyről tudni kell, hogy rendkívül levertté teszi az embert. Ugyanekkor egyre hevesebb viták kezdődtek a társulaton belül, amelyeket a levertségem és általános rosszkedvem miatt rosszul kezeltem. Eltűnt a régi nyugalmam és lazaságom, kedvetlen voltam, irritált és konfrontatív. Valójában pihenőre kellett volna menni, ehelyett élő zenekaros turnéra indultunk. A Feneketlen-tónál lévő Budai Park-színpad úgy telt meg két, egymást követő estén, hogy egyetlen plakát sem volt látható a városban.

A viták nagy része a Galla-Dózsa-ügy miatt volt, a tényekben igazuk is volt az „ellenfeleimnek”, csak azt nem láttuk be (se ők, se én), hogy a vitázásnak nem egy daganatos betegség és az amiatti sugárkezelés kellős közepén kellene zajlania. A rák alapjaiban változtatja meg az embert, módosítja a tudatát, akár évekre is. Olajat öntöttem a tűzre azzal, hogy a Galla-Dózsa-duónak tévéműsort is intéztem ugyanazzal a stábbal, amellyel a Vastyúkokat forgattuk. Lehet, hogy a műsor önmagában jó, de ugyanúgy, mint a színházi bemutatónál, nem ott és nem akkor kellett volna előjönni vele.

Októberben – még mindig 1996-ban vagyunk – apukám nyolcvanéves lett. Gabi bátyámék azt a remek ötletet találták ki és valósították meg, hogy egy álló hajón legyen az ünnepség. A fő meglepetés és attrakció apukám kedvenc zenekarának, a Benkó Dixieland Bandnek a fellépése volt. Apukám táncolt is, ami meg van örökítve videón.

Ősztől folytatódtak az előadások a Budapest Bábszínházban, és sűrűsödtek a viták. Piszlicsáré ügyeken is összekaptunk, amelyeken ma már valószínűleg nevetnénk. Gyakran a fejemhez vágták azt a vádat, hogy mindig észérvekkel operálok.

Támadt egy ötletem, amely eredetiségében ahhoz volt hasonlatos, amikor a Közgázon meghajolt a sok ismeretlen ember az előadás végén. Azt találtam ki, hogy csináljunk egy új estet, és hétköznap reggel hatkor mutassuk be a Budapest Bábszínházban, hangsúlyozva, hogy utána hónapokig nem lesz látható Budapesten. Annyira népszerűek voltunk, hogy megtehettük volna. Telefonon mondtam el Robinak, aki ujjongott az ötlet hallatán. Talán az utolsó örömteli, feszültségtől mentes párbeszédünk volt...

December elején két bábszínházi előadás után tartottunk egy társulati megbeszélést. Hiba volt részemről, hogy ebbe belementem, hiszen a fáradtságtól lépni sem tudtam. Nem szabad holtfáradtan társulati megbeszélést tartani. Akkor az volt a fő téma, hogy Robi szeretne velem jönni a tévébe ügyeket intézni. Nekem ez nem tetszett, és kötöttem az ebet a karóhoz. Ma már nevetségesnek tartom, hogy egy felnőtt embernek elő akartam írni, hogy hova menjen és hova ne. Így kellett volna reagálnom: „Ha jönni akar, hadd jöjjön!” De sajnos nem ezt tettem. Úgy emlékszem, Robi olyasmit mondott, hogy: „Akkor kilépsz?”, én meg ráhagytam: „Ki.” Túl akartam lenni a vitán, és hazamenni lefeküdni. Lehet, hogy ha másnap délelőtt, kipihenten tartjuk a taggyűlést, egész más lett volna a végkifejlet. Hiszen másnap mondtam valami olyasmit Robinak, hogy a barátságot tartsuk fenn, amibe szerintem bőven belefért volna, hogy visszacsináljuk a kilépésemet, de ebből nem lett semmi. Történelmi távlatból nézve nem lehet véletlen: április: műtét, nyár: sugárkezelés, december: kilépés. Hirtelen kívül találtam magam azon a társulaton, amely az én rábeszélésemre jött létre, amelyért szívvel-lélekkel dolgoztam, és amelynek a tagjaival barátok voltunk. A következő hetekben, hónapokban sem hívtak vissza. Pedig lehet, hogy mentem volna. Talán az exkollégáimnak újra el kellett volna olvasniuk, mit írt rólunk Sándor Gyuri a Film, Színház, Muzsikába. Robinak egy évvel a kilépésem előtt jelent meg az önálló, zenei CD-je Őskor címmel. Ez olvasható a füzetében: „Örök hálám Szászi Móninak és Galla Miklósnak.” Halkan, szelíden kérdezem: hol az örök hála? No persze, még hosszú az élet. Úgy érzem, az a sok jó, amit a társulatért tettem (estek, játszóhelyek, tévéműsorok stb.) többet kellett volna, hogy nyomjon a latban, mint az a néhány hiba, amit elkövettem. Azt hiszem, a Vastyúkok tévébeli készítését is zökkenőmentesen folytathattuk volna azzal a feltétellel, hogy az eredeti kvartett szerepel. És lehet, hogy még ma is együtt lennénk, ha nem jön közbe az átkozott betegség...

A kilépésem utáni kb. két évben volt kollégáim nehézségekbe ütköztek a tévéműsorok tekintetében. Ezt annak tulajdonították, hogy én „eláztattam” őket a tévések előtt. Az tény, hogy aki megkérdezett, annak elmondtam, hogy bizony voltak veszekedések, és részben ezek miatt jöttem el. Ám úgy vélem, a tévébeli nehézségek okai máshol keresendők. Az eredeti L’art pour l’art-ral létrehoztunk egy olyan, organikusnak tűnő négyes fogatot, amelynek a tagjairól úgy tűnt, az Isten is egymásnak teremtette őket. Őserő sugárzott belőlünk, s egymást is erősítettük. A mi esetünkben négyszer egy nem négy volt, hanem nyolc vagy tíz. Aztán amikor derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy személyi változás történt, elvesztettük az ártatlanságunkat és a hamvasságunkat. Az emberek (a tévések is) ilyesmiket gondolhattak: „Ja, itt is konfliktusok vannak? Hát akkor ez már nem olyan, mint régen.” Nekem és a volt

kollégáimnak is mindent meg kellett volna tennünk, hogy bármi áron együtt tartsuk a társulatot. Sajnos nem voltunk elég bölcsek. Ebben, és nem az „intrikában” érzem magamat hibásnak.

Ám az utóbbi tizenhat évben részemről semmiféle panaszkodás, pláne sárdobálás nem történt. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor e sorokat írom, Laár Andrással e-mail levelezés útján kibékültünk, és tizennyolc év szünet után újra találkozni fogunk. Happy end? Remélem...

KILENCEDIK FEJEZET

Cica, varázslók a lányaid!

1996 decemberének közepén önálló fellépésem volt egy cégnél az Ecseri úton. Műsor előtt felhívtam saját magamat, hogy a beérkezett üzeneteket meghallgassam. Nővérem, Erika síri hangon mondta: „Hívjál fel!” Felhívtam. „Anyánk meghalt.” Valamit válaszoltam, és már mentem is szerepelni. A közönség semmit nem vett észre, de aznap két Galla Miklós volt a színpadon: az egyik műsort adott a megszokott módon, a másiknak végig ez járt a fejében: „Meghalt az anyám.”

Teljesen váratlanul ért anyám halála, ugyanis gyakran volt kórházban, és ez önmagában nem adott okot különösebb aggodalomra. Altató- és nyugtatófüggőségben szenvedett. A koreográfia az volt, hogy az otthonában megtalálták a földön fekve, mozgásképtelenül, kórházba vitték, kikezelték, majd hazaengedték. Sokszor látogattam, amikor kórházban volt. Beszéltem az orvosával, aki elmondta: anyám követeli, hogy engedjék haza, és mivel tiszta a tudata, erőszakkal nem tarthatják bent. Ezúttal valahogy bevitt magával egy csomó gyógyszert, és vagy szándékosan, vagy véletlenül túl sokat vett be. Méltatlan befejezése egy elrontott életnek.

Apám ellen ugyan ő adta be a válópert, ő vesztett azonban többet. Sokkal többet. Úgy szoktam fogalmazni, hogy: „Kicsúszott alóla az élet.” Eljött egy idő, amikor már senkinek sem kellett, és persze munkája sem volt már rég. Csak szedte a nyugtatót meg az altatót. Azt mondta, ha nem venne be gyógyszert, sohasem aludna el. Én is bűnös vagyok, hiszen nem látogattam annyiszor, ahányszor illett volna, és ha felhívott, gyakran türelmetlen voltam vele. Ma már sokkal megértőbb lennék a problémái iránt. Szoktam vele álmodni, de ritkábban, mint apukámmal. És az álmaimban soha nincsenek együtt. Vagy az egyikükkel, vagy a másikukkal álmodom. Nagymama, anyukám anyja ezt mondta a halálhírre: „Szép kis születésnapi ajándék.” Mert az idő tájt volt Nagymama születésnapja.

Másnap találkoztam a Monty Python csoportból John Cleese-zel. Budapestre jött, hogy a Fészkes fenevadak című filmjét propagálja. Elintéztem, hogy a Magyar Televízió számára én interjúvolhassam meg. Délben volt a beszélgetés a Corvin moziban. Többek között megkérdeztem, mitől függ, hogy éppen van-e bajusza vagy nincs. „A feleségemen múlik. Feleségeim száma már a harminc fölött jár, s volt, aki bajusszal, volt, aki bajusz nélkül, és volt, aki szakállal szeretett. A jelenlegi nejem, hogy is hívják? A-val kezdődik a neve... Alyce! Nos, neki bajusszal tetszem. Jövőre ki tudja, mi lesz?” Az interjú készülésekor Cleese valójában a harmadik feleségével élt, azóta pedig már a negyedikkel. A hazai filmterjesztő cégnek köszönhetően este ismét találkoztunk, immár vacsora céljából. Ilyen magas embert még életemben nem láttam. Csak néztem fel, fel, egyre feljebb, és még mindig ő volt ott. Elmeséltem neki, hogy Jay Lenónak, az amerikai talkshow-műsorvezetőnek életében öt komoly nőkapcsolata volt, beleértve a feleségét, és mind az öt hölgy ugyanazon a napon született. Az évszámok különböztek, de a dátum egyezett. Mire Cleese: „Nekem háromezer nőm volt, és egyikük sem született ugyanazon a napon.” Ami a vacsorát illeti, ugyanazt rendeltük – valami kacsaszerűséget –, és amikor látta, hogy én hagyok az enyémből, habozás nélkül maga elé vette, és befejezte.

Ma már elképzelhetetlen, hogy bármiféle madarat egyek. Volt ugyanis egy időszak az életemben, amikor a szomszéd kertben élő csirkék szaladgáltak. (Döglött csirke nyilván nem szaladgál.) Ráborzadtam saját magamra: „Ezeket én tényleg megeszem?” És azóta a baromfievésnek még a gondolatától is irtózom.

Romhányi József rímeit a Flintstone családrajzfilmekből nagyon szeretem. Kedvenc idézetem, hogy Frédi kifog a tóból egy halat, és ezt mondja: „Itt egy kétezer kalóriás halóriás!” A nyolcvanas években a Pinceszínházban ismertem meg Philipp István és Bárány Ferenc A vérszipoly című zenés rímdrámáját, amelynek prózai része és a dalszövegek is csodálatos, zseniális rímek áradatát vonultatja fel. Philipp Romhányi tanítványa volt, és ebben az esetben a növendék felnőtt a mesteréhez: a rímei pontosan olyan sziporkázóan virtuózak, mint a tanáráéi. Bárány Feri zenéi pedig fülbemászó slágerek egytől egyig. De nemcsak a zenét szerezte ő, hanem a dalszövegeket együtt írták Philipp-pel, és a prózai részben is benne van a munkája. Két idézet következik a műből. A Fiatal gróf mondja a darab elején az Öreg grófnak: „Na és mi okozza neked azt a bánatot, ami téged így áthatott?” Később a Grófné a férjéről: „Higgyék el nyugodtan, e bukott kan kriminális máris. Kevesebbet tud a minimálisnál is.” A társulatból való kilépésem után a darabot hangjáték formájában felvettük

nagyrészt a leendő, új Holló Színház tagjainak közreműködésével. A lemezkiadó cég képviselői elkövették azt a hibát, hogy nem olvasták el előre a művet (pedig beadtam), így csak a hangfelvétel elkészülte után döbbentek rá, hogy jelentős része próza, márpedig ők alapvetően zenei CD-k és kazetták forgalmazására voltak beállva, így a felvétel, bár jól sikerült, fiókban maradt. A virtuóz színpadi művet ma is lehet látni itt-ott, interneten biztos meg lehet találni, hogy hol. Ajánlom!

1997. március 10-én önálló estet mutattam be a Szkéné Színházban Ami engem ihlet címmel. A műsor hőfoka és a nevetések mennyisége nem tért el lényegesen a megszokottól. Jó párszor előadtam, majd még egy Galla-Dózsa-tévéműsort készítettünk Hazugságvizsgáló gép, jókívánságkártya és egyéb kellemes meglepetések címmel, Koós Gyuri rendezésében. Újabb ügyintézési bravúrt hajtottam végre: hétfői napon került adásba a show, négy nappal a kereskedelmi tévék indulása előtt. Elcsíptem az utolsó nézett pillanatot!

Mivel sajnos Dolák-Saly Róberttel elmérgesedett a viszonyunk, elköltöztem a közös házból. Sikerült egy önálló, kertes családi házat találni zöldövezetben.

Ismét meghívott Friderikusz Sándor, ezúttal egyedül. Beszélgetés nem volt, hanem a nézők között ülve, egy szál gitárral elénekeltem a Dallas-dalomat. A mai napig minden fellépésemen elő kell adnom.

Ezután tüstént újjáalakítottuk a Holló Színházat Dózsa Gergellyel, Bor Lászlóval és Gerle Andreával. Az ősz már a kereskedelmi TV2-nél talált minket, ahol szilveszteri műsort készítettünk, meg szokás szerint még egyet. A szilveszteriben szerepelt a Csúcsforma című jelenet, amelyből szállóigévé vált a „karaj” bemondás. Olyannyira, hogy a CD-nknek is ez lett a címe. Nemsokára Gerle Andreának távoznia kellett egészségi okokból.

Gabi bátyám feljebb lépett a ranglétrán: a Danubius Hotels Group vezérigazgató-helyettese lett.

Ebben az évben, 1997-ben Andriska, Erika nővérem fia megnősült. Eleddig négy gyerekük született; az unokák jelentik Erika számára a boldogság forrását.

Tímár Péter ismét meghívott, ezúttal a Zimmer Feri című filmjébe. Ezt is nagyon élveztem: gyáva nyomozót játszottam, aki két golyóálló mellényt viselt. Járkálni nem volt benne könnyű, de megérte a látvány miatt. Ott voltam néhány centire Pétertől, amikor a szeme megsérült. Egy szobából lőttek kifelé a bűnözők (a film szerint felém), az egyik lövedék gellert kapott az ajtófélfán, és a takarásban álló rendező szemébe vágódott. Leállt a forgatás, Pétert vitték a szemklinikára. Később Reviczky Gábor és én főtt tojással pingpongoztunk, illetve volt tejbegrízdobálás is, úgyhogy a balesetet kivéve minden adott volt, hogy jól érezzem magam. Péter öniróniájára jellemző, hogy az ajtófélfán gellert kapó lövedék benne van a filmben.

Nézőként az izgalmas filmeket szeretem: A vád tanúja; Psycho; A kéz, amely a bölcsőt ringatja; A vér kötelez. Gyakran nézek sci- fi-horrort is: A dolog és Alien-sorozat, valamint nagy kedvencem Leslie Nielsen, főleg az Airplane! és a Csupasz pisztoly-trilógia. És persze Kabos Gyulának és Louis de Funèsnek külön polcai vannak a lakásomban.

Nagy Natáliától időközben megvált a L’art pour l’art Társulat, így ismét felvettük a kapcsolatot, sőt játszottunk is együtt a Zimmer Feriben. Éppen ez volt a főbűne, hogy szerepet vállalt egy olyan filmben, amelyben én is benne voltam. Egyszer csak szólt, hogy a Napszínház társulatában együtt játszik egy lánnyal, akinek pont olyan humora van, mint nekünk. Mivel nekünk meg épp lányhiányunk volt, megnéztük. Tetszett. „Tud-e énekelni?” – üzentem. Küldött egy kazettát, amelyen kíséret nélkül, egymagában erdélyi népdalt énekelt. Kiderült, hogy tud. Bevettük. Bölöni Réka azóta is az egyik legkedvesebb kollégám, a keresztlányaim anyukája.

1998. április 14-én meghalt Nagymama, anyukám anyja. Az utóbbi években már sokat betegeskedett, romlott a hallása is. Őrzök róla egy videót, amelyen imádott Anni lányával, azaz a nagynénémmel tesznek-vesznek Nagymama csillebérci nyaralójának a kertjében. Egy másik felvételen pedig a lakásában azt meséli el, hogyan mentette meg Anni életét a második világháborúban. Van ám apukámról is felvétel! Akkoriban Nagy Bandó Andrástól kaptam kölcsön néhányszor a kamerát, és volt annyi eszem, hogy a felmenőimet megörökítettem. Szomorúan jellemző tény, hogy anyukámról nem csináltam felvételt.

A rajongók mondani – és írni – kezdték, hogy jó ez az új Holló Színház, de hol van belőle a nyelvi humor? Bizony, nekem sok poénötletem maradt a füzetben a kilépésemkor. Így

találtam ki az Ügyes Lajos Irodáját, amelyben a szereplők a Besenyő családhoz nagyon hasonlatos nyelven beszélnek, csak éppen a helyszín nem egy lakás, hanem egy munkahely. Az írásban három fiatalember is részt vett. Albert Gáborral, Perger Istvánnal és Faragó Péterrel a kaposvári, középiskolás Besenyő-fesztiválon ismerkedtem meg, és kapcsolatban maradtunk. Jobbnál jobb ötleteik voltak. A Főnök, azaz Ügyes Lajos Bor Laci lett; a szertelen kifutófiú Dózsa Gergely; Ibiké, a szemrevaló titkárnő pedig Bölöni Réka. Én gyakorlatilag Margit figuráját vittem tovább, csak átkereszteltük Jolánra. Vicces volt, hogy egy rémnő, aki valójában férfi, verseng egy valódi nővel az imádott Főnök kegyeiért. A következő két tévéműsor már az irodajelenetekre épült. A rendező újra csak Koós Gyuri lett; mellette biztonságban éreztem magam, mert nagyon értette ezt a stílust. A közönség is kajolta, így az új CD-n három irodajelenet is helyet kapott. Még 1998-ban az IBS-ben (International Business School) bemutattuk a Mi történik, ha az örömapa is részt vesz a nászéjszakán? című estet. Ismétlem önmagam: jobbnál jobb jelenetek változatos konfigurációkban előadva, telt háznál. Két szép évadot töltöttünk ott. Friderikusz Sándor meghívott minket a Meglepő és mulatságos

című

műsorába.

Előzőleg

álinterjú

készült

velem

Beleznay

Endre

közreműködésével, amelyen csillagos ötösre vizsgáztam: a leghülyébb kérdések ellenére is megőriztem a nyugalmamat. A közönség előtti felvételen pedig kollégáimmal részletet adtunk elő a színházi estből. Ez volt a Meglepő és mulatságos utolsó, adásba került epizódja. Elnézést kérek!

1999-ben megkeresett az RTL Klub, hogy konferáljam a régi reklámfilmeket bemutató licencműsorukat. Külföldön már bebizonyosodott, hogy a hetvenes-nyolcvanas években készült reklámfilmek olyan idejétmúlt stílusban készültek, ami már önmagában nevettető. Továbbá

a

Trunkó

Bence-Huszár

Péter

szerzőpárossal

közösen

teljesen

új

konferanszszövegeket írtunk a műsorhoz, tele infantilis nyelvi poénokkal. A sorozatnak Galla-mappa lett a címe. Kifutotta magát, azaz az eredetileg tervezett negyven alkalommal került képernyőre.

Május végén hazánkba látogatott Roger Moore. Ismét elővettem újságírói mivoltomat, és meginterjúvoltam. Az Ivanhoe, Az Angyal, a Minden lében két kanál és a James Bond filmek legendája ott ült velem, és beszélgettünk. Pontosan olyan gentleman volt, mint amilyeneket játszik. Annyira nagyvonalú és közlékeny volt, hogy a felvett anyagból két külön cikk lett két különböző újságban. Megkérdeztem, hogy angolként szereti-e a Monty Pythont? „Igen,

bárcsak benne lettem volna.” E könyv Verbális függelékében bővebb leírásra lelnek a találkozónkról fincsi, abszurd nyelvezettel megírva.

Jeleztem a Hungarotonnak, hogy a Fonográf együttes hatodik, Jelenkor című nagylemeze még nem jelent meg CD-n. Bepótoltattam velük, és sikerült elérni, hogy az 1984-ben betiltott borító legyen a füzet címlapján, valamint az ugyanakkor felvett, de a szövege miatt kényszerűen lehagyott Olvadás című szám rákerüljön. Micsoda jóslat Bródytól: „Felnyílnak rejtett szobák, ha jő az olvadás.” Honnan tudta ezt ennyire pontosan hat évvel a rendszerváltás előtt?

Szintén 1999-ben csöngött a telefon. Bárdos András műsorvezető volt az, aki tudtomra adta, hogy egy könyvkiadónál is dolgozik, és szeretné, ha könyvet írnék. Mondtam, hogy nem vagyok se Krúdy Gyula, se Jókai Mór, viszont szívesen összeállítanék egy kötetet saját és angol művekből. Így jött létre a Nagy Holló-könyv, egy színes, képes, tarkabarka album. Benne van az összes Ügyes Lajos Irodája-jelenet (az egyik képregény formájában), meg a Lila liba-CD-ről hiányzó Szexológia és James Bond-filmrendezés.

Az RTL Klubbal ápolt jó viszonyomnak köszönhetően abban az évben nekik készítettünk szilveszteri tévéműsort a Holló Színházzal. Nagyrészt a Hangadó cigarettavég című Ügyes Lajos Irodája-jelenetre épült. Koós Gyuri ekkor a konkurens televíziónál dolgozott, így nem rendezhette a műsort. Maga helyett Kubinszky Pétert ajánlotta, akivel ragyogóan kijöttünk. Remek humorával, empátiájával és szakértelmével járult hozzá a sikerhez.

A csatornánál a műsorvezetőknek időnként banketteket rendeztek. Én a Galla-mappa, Koltai Róbert a Csíííz! miatt volt hivatalos.

Beszélgetni kezdtünk. Azonnal nyilvánvaló lett, hogy pontosan ugyanazt gondoljuk a közönség, a színpad és a hivatásunk tiszteletéről. Úgy társalogtunk, mintha évtizedek óta együtt játszanánk, és a diskurzus rögtön baráti, szinte testvéries jelleget öltött. Barátok lettünk, és csak idő kérdése volt, hogy mikor fogunk együtt dolgozni. Ettől kezdve rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, s gyakorivá váltak a hosszú telefonbeszélgetések is köztünk. Nem volt presztízskérdés, hogy melyikünk hívja melyiket, és ma sem az.

A Holló Színház 2000-ben volt tízéves, és ezt akkori törzshelyünkön, az IBS-ben ünnepeltük meg. Az estnek Holló-hepaj lett a címe. A régi tagok közül Nagy Natália vett részt benne, aki Bölöni Rékával Karinthy-jelenetet adott elő. A műsor meglepetésvendége Koltai Róbert volt. Olyan jól sikerült, hogy még kétszer meg kellett ismételnünk.

Ebben az évben két CD-t szerkesztettem a Hungaroton égisze alatt. Először a Fonográf kislemezeit és egyéb, az albumokon nem szereplő (részben betiltott) felvételeit gyűjtöttem csokorba Használat előtt felrázandó címmel. Majd jött az Illés utolsó, Ne sírjatok, lányok című nagylemeze, amelyen a bónuszfelvételeket az addig CD-n nem hozzáférhető számok szolgáltatták. Az eredetileg tizenkét számos albumra végül huszonkét dal került.

A következő, 2001-es év egy sztráda melletti panzióban talált bennünket Koltai Robival. Pont félúton volt a házaink között. Irtó jól lehetett beszélgetni, tervezni és jeleneteket próbálni ott, plusz jó volt a kaja is. Lehetőséget kaptunk az RTL Klubtól, hogy négy tévéműsort készítsünk Koltai-Galla-gála címmel. Vegyesen voltak benne saját és műfordított momentumok. Robitól nagyon sokat lehetett tanulni, hiszen évtizedes színházi és filmes tapasztalat volt már mögötte. Harminc év Kaposvár nem múlik el nyomtalanul! Egyik kedvenc kaposvári Robi-történetem, hogy volt egy színész, aki görcsösen ragaszkodott a leírt szöveghez, nem volt lélekjelenléte ahhoz, hogy rögtönözni tudjon. Egy másik színész már benn volt a színpadon, s bejött a félős. A másik így szólt: „Hazajöttél?” Félős: „Meg.”

Miközben készülődtünk a műsorokra, mondtam Robinak, hogy tulajdonképpen az apám lehetne. Rövid fejszámolást végzett, aztán így szólt: „Igen, akkoriban már udvarolgattam a házbeli lányoknak, de hogy abból milyen gyerek lett volna!”

Robi sokat magyarázott, ám az egész együttlétnek volt valami „egy gyékényen árulunk” jellege. Már javában tartottak az előkészületek, amikor Robi ezzel hívott fel: „Most jövök rá, hogy a címében kétszer van benne a neved!” Azt értette ezalatt, hogy a „gála” szó hasonlít a Gallára. Úgy megszerettük a panziót, hogy a jelenetek egy részét ott vettük fel. Kettőnkön kívül Molnár Piroska, Pogány Judit, Spindler Béla, Újréti László, Bölöni Réka, Bor László és Körösi Gábor szerepeltek a műsorokban. Nagyon jó volt tanult színészekkel játszani, úgy éreztem, engem is „felhúznak”. A rendezői székben ismét Kubinszky Péter ült, akivel megint csak remekül kijöttünk. Húzós volt, hogy egyszerre négy adást vettünk fel. Ilyet még nem csináltam, és bizony közben néha olyan érzésem támadt, hogy sokat markoltam. Na de a

végeredmény jó lett; színes, változatos, kacagtató és színészileg értékes produkció készült. Ismételték is sokszor.

Öt év telt el a műtétem óta. Gyógyultnak nyilvánítottak azzal a kitétellel, hogy most már valószínűbb, hogy más betegséget kapok, mint hogy a régi visszajön.

Erre az évre is két CD-szerkesztés jutott: Szörényi Levente harmadik, Végtelen úton című önálló lemezének CD-változata öt bónusszal és a füzetben interjúval, amelyben Levente mesél az 1986-ban felvett albumáról, illetve a Kőműves Kelemen négy bónusszal. A bónuszok között mindkét lemezen vannak olyan, egy szál gitáros szerzői demók, amelyek ekkor láttak először napvilágot. Csemege, kuriózum a rajongóknak.

Érdekesen alakult a viszonyom a Pink Floyd együttessel. Remélem, a kedves olvasó is így fogja érezni. The Dark Side of the Moon című lemezük már új korában (1973) is mitikus tiszteletnek örvendett hazánkban, pedig hivatalosan nem lehetett kapni. Ám jugoszláv kiadásban sok embernek megvolt. Sem ez, sem a következő, Wish You Were Here című album akkor nem fogott meg. Nem értettem, mit akarnak. 2001-ben a BBC egyik tévécsatornája dokumentumfilmet sugárzott a tragikus sorsú Syd Barrettről, aki mentális problémái miatt a zenekar első két lemeze után kikerült az együttesből. Attól még, hogy a zenéjüket nem hallgattam, a történet érdekelt. A műsorban elhangzott egy rövid részlet az Arnold Layne című számból. Többször is visszatekertem, mert valami megfogott benne. Kilengett a belső, zenei szeizmográfom. „Ezt meg kell hallgatnom egészben!” – gondoltam. Másnap egy Ferenc körúti CD-boltban érdeklődtem, van-e a Pink Floydtól valami. „Igen, két hete érkezett.” És kezembe került az Echoes című dupla CD. Rajta volt a keresett szám. A hátsó borítót látva azonnal felismertem, hogy egy karrier-összefoglaló válogatást tartok a kezemben, és úgy gondoltam, ez jó alkalom, hogy megismerjem a zenekar munkásságát. Hátha negyedszázad elteltével másképp hat rám. Bejött. Úgy emlékszem, hónapokig szinte csak ezt hallgattam a sötétben. Megértettem, megszerettem nyugodt, „nagy teret” alkotó, progresszív zenéjüket. Azóta a rajongójuknak tartom magam. A Pulse című két és fél órás koncertet (DVD és CD) David Gilmour gitáros-énekes olyan nyugalommal játssza végig, mintha a háza mögötti kertben újságot olvasna. Semmi erőlködés, izzadság, és közben fantasztikus, gigantikus a produkció.

2001. szeptember 11-én bejöttem a belvárosba, mert találkozót beszéltem meg egy amerikai fickóval. Előtte egy fénymásolóüzemben Elton John dalszövegeit szerkesztettem lapozható füzetbe, hogy együtt tudjak énekelni a lemezeivel. Amikor kijöttem az üzletből, Géza bácsi, a taxisofőr mondta, hogy a rádióban hallotta, New Yorkban lezuhant egy repülőgép. Benn ültem a kocsiban, amikor bemondták, hogy még egy szerencsétlenség történt. Ebből már nyilvánvaló volt, hogy nem balesetről van szó. Háromkor elkezdtünk beszélgetni az amerikai pasassal, aki tudott az eseményekről, bár érdekes módon én nyugtalanabb voltam, mint ő. Valami filmtervről volt szó. Egy óra elteltével megszakítottam a csevegést, és ezt mondtam neki: „Ne haragudj, de nekem haza kell mennem, hogy a CNN-ből megtudjam, mi történt.” Aznap éjjel nem aludtam...

Önálló est bemutatását határoztam el. Felfedeztem a legnagyobb amerikai stand-up komikus, George Carlin munkásságát, és úgy gondoltam, egypár monológja magyarul is működni fog. Próbaesteket tartottam, amelyeken még szerkesztés nélkül, „ömlesztve” adtam elő az anyagokat,

hogy

kiderüljön,

min

nevet

a

közönség.

Kiderült,

hogy mindenen.

Megszavaztattam őket, hogy a három címötlet közül melyiket válasszam: Utam a csúcsra, A helyzet maGallatán és Szépségem titkai. Mind a három alkalommal a harmadik cím volt a befutó. 2002 tavaszán a Merlin Színházban tárgyaltam az őszi bemutatóról. Jordán Tamás igazgató azzal kecsegtetett, hogy ha nyárra megtanulom az estet, bemutathatom a Pécsi Országos Színházi Találkozón, a POSZT-on. Megtanultam, bemutattam. Nagyon erős, ütős műsor volt, főleg Carlinnak köszönhetően. Ősszel a Vidám Színpad Kisszínpadán játszottam. Anni nagynéném épp itthon volt, így eljött megnézni. Ezt mondta előtte: „Jobban izgulok, mint ha nekem kellene fellépni.” Jó volt az est, Anni visszament Londonba, és pár napra rá meghalt. Roy unokaöcsém találta meg, küzdelemnek nem volt nyoma, valószínűleg álmában hunyt el. Mindenkit teljesen váratlanul ért a tragédia. Erika nővérem, aki lakott vele, határozottan állította, hogy semmilyen gyógyszert nem szedett, azaz semmi nem utalt rá, hogy baj lenne az egészségével. Ő szívproblémát gyanít.

Sok kedves emlékem van Anniról. A Budapesten élő anyja, azaz Nagymama miatt évente minimum kétszer hazarepült. Ilyenkor mindig lemezeket kunyeráltam tőle. Egy idő után kifejlesztettük azt a módszert, hogy a hanghordozókat a bőrönd vagy a táska tetejére tette, hogy a repülőtéren rögtön ide tudja adni.

A következő években nagyságrendileg hetvenszer-nyolcvanszor adtam elő az önálló estemet. Különleges élmény ilyen műsort megvalósítani: erőt ad, hogy minden felelősség az ember vállán nyugszik. Szentesen ezt mondtam Magyar Dóra öltöztetőnek, amikor véget ért az előadás: „Az elején megfogtuk egymás kezét a közönséggel, és nyolcvan percig nem engedtük el.” Az estről DVD is készült, amelyet a Merlin Színházban vettünk fel.

2002-ben Gabi bátyámat kinevezték a Magyar Turizmus Zrt. vezérigazgatójának. Megfelelő ember a megfelelő helyen. Sokéves fáradhatatlan és eredményes munkájának gyümölcse volt a magas beosztás.

2003 munkával kezdődött: januárban a Vidám Színpadon (ma: Centrál Színház) két estén két különböző műsort vettünk fel közvetítőkocsi segítségével (rendező: Koós György), amelyekből nyolc félórás tévéműsort vágtam össze Galla Miklós tündöklése és tündöklése címmel. Nagyrészt stand-up comedyből áll, de vannak benne jelenetek és dalok is. Nagyon jól sikerültek a felvételek, erőm teljében voltam. Plusz az RTL Klubtól megkaptuk a HollóSzilveszter és a Koltai-Galla-gála díszletét. Közreműködők: Csík Csaba, Bor László, Nagy Natália, Bölöni Réka, Szmatana Andrea, Körösi Gábor és a Pa-dö-dő. A felvételt Gabi bátyám finanszírozta; a kölcsönt akkor tudtam neki visszafizetni, amikor eladtam a sorozatot. A Humor 1, majd a Cool nevű csatornákon volt látható, minden epizód többször is. Bölöni Réka négy hónapos terhesen vett részt a felvételen, és május 20-án megszülte az egypetéjű iker keresztlányaimat: Kamillát és Boglárkát. Ez a két csodálatos kislány bearanyozza az életemet. Remek humoruk van, karatéznak, zongoráznak, úsznak, és színjeles tanulók. Imádják produkálni magukat; az iskolai Ki mit tud?-on elsők lettek egy abszurd jelenettel, legutóbbi látogatásomkor pedig bűvészmutatványokkal szórakoztattak. Oda is szóltam Rékának: „Cica, varázslók a lányaid!” Videón meg vannak örökítve óvodás korukból; verset, mesét mondanak, énekelnek. Tízéves korukban pedig rávettem az anyjukat, hogy videokamera jelenlétében interjúvolja meg őket. Két, egyenként félórás beszélgetés. Micsoda kincsek lesznek ezek, amikor majd megnőnek! Márpedig nőnek, nőnek... 2011-ben megszületett a kishúguk, Bübike. Ő is csuda pofa, főleg, amióta beszél.

Újabb két CD-szerkesztés: Kazal László és az „új” Illés együttes. Kazal számait már gyerekkoromban is hallgattam. Csodálatos, különleges komédiás volt, fantasztikusan egyéni orgánummal, amely énekléskor és prózai számoknál is elementárisán érvénysült. Specialitása volt a strófákból álló kabarédalok, illetve a nyelvtörő-gyorsaságú számok előadása.

Beszabadultam a Hungaroton archívumába, és olyan felvételeket is megismertem, amelyeket addig sohasem hallottam. A nevető ember című CD-n huszonhat dal hallható, a legkorábbi 1946-ból, a legkésőbbi 1982-ből. Nagyon büszke vagyok erre a munkámra. Az „új” Illés együttesnek, azaz Illés Lajos hetvenes évekbeli, fiatal tagokból álló zenekarának egy nagylemeze jelent meg Boldog város címmel. Annak köszönhetően adták ki, hogy a zenekar fődíjat nyert a Metronóm 77 című tévés dalfesztiválon a Hogyha egyszer című számával. A CD-verzión hét bónuszfelvétel szerepel, köztük olyan kitűnő Lajos-nóták, mint A tündér és a Városi csoda.

Elkészült a Monty Python Repülő Cirkusza című tévésorozat magyar nyelvű, kétkötetes könyvváltozata. Ez nagy munka volt, hiszen tíz évvel korábban csak azt kellett lefordítani, amit a szereplők mondanak, itt viszont a történéseket, képi elemeket is be kellett illeszteni. De minden nehézség leküzdéséhez az adott erőt, hogy „a fiúkért teszem”, azaz a csoport tagjaiért.

2004-ben megtörtént a csoda: húsz év szünet után ismét fellépett a Fonográf együttes. Korábban Rosta Mária, a Zikkurat Színpadi Ügynökség producere így tréfálkozott: „Ebben az országban egyvalaki tud Fonográf-koncertet rendezni: én, de én se tudok.” Ezúttal azonban összejött. Ebből az alkalomból a Hungaroton kiadta A búcsú című koncertlemez CDváltozatát, amelyre tíz bónuszfelvételt volt szerencsém szerkeszteni. A füzetkébe szívhez szóló (és szívből jövő!) méltatást írtam a Fonográfról. A koncert természetesen lenyűgöző volt. Jobbnál jobb számok világszínvonalú előadásban. A műsort Borza Attilával néztük végig, aki már réges-rég Norvégiában élt, de ekkor épp itthon volt. Egy magas emelvényen ültünk, szemben a színpaddal. A koncert után Szörényi Levente és Bródy János is megjegyezték – egymástól teljesen függetlenül –, hogy látták, amint a zenekarral együtt énekeltem.

Kibédi Ervint minden arra predesztinálta, hogy komikus legyen: az arca, a hangja, a habitusa és még a neve is. Az ő munkásságából olyan CD-t szerkesztettem, amelyen az énekszámok mellett (például az Én nem hiszem, hogy normális vagyok kétféle változatban) három prózai Hacsek és Sajó-jelenet is szerepel 1968-ból, 1970-ből és 1987-ből.

Boldogan játszottam az önálló estemet, egy idő után azonban hiányozni kezdett a csapatjáték. Lényegi különbség, hogy az önálló estben közvetlenül a közönséghez beszélek, míg ha jeleneteket adunk elő, a szereplők egymással kommunikálnak. Az a váratlan ötletem támadt,

hogy Monty Python-jeleneteket fogunk előadni. Odáig maximum négyszemélyes estjeink voltak, ezúttal viszont olyan műveket is előszedtünk, amelyek több színészt igényeltek, így a Stefánia úton lévő Honvéd Kulturális Központban hatan kezdtük meg a próbákat: Bölöni Réka, Bor László, Pável Miklós, Győri Péter, Molnár Csaba és én. A munka kezdetén Bor Lacit baleset érte: biciklizés közben elütötte egy autó. A sofőr látta, hogy Laci a földön fekszik, mégis továbbhajtott. Igen ám, csakhogy az ütközés közben Laci leverte a lábával a kocsi rendszámtábláját. Megérkeztek a mentők és a rendőrök, akik a rendszámtábla láttán így szóltak: „Na, itt a forró nyom.” Mire Laci kórházba került, már fülön is csípték a gazfickót. Lacinak a sarka törött el, begipszelt lábbal próbált, de a bemutató előtt néhány nappal levették róla a gipszet. A sok szereplőnek is köszönhetően sikerült változatos, fordulatos és sziporkázó estet összeállítani. Egy évadon keresztül játszottuk duplán, azaz egy estén kétszer. Szeretettel gondolok vissza erre az előadásra. Erről is készült DVD-felvétel, amely a mai napig hozzáférhető.

2005-re három CD-szerkesztés is jutott. A két legnagyobb magyar komikus, Kabos Gyula és Latabár Kálmán albuma szinte egy időben készült. Kabosnál a próza dominál (sok részlet hallható a filmjeiből), míg Latabárnál a dalok. Nagy dolog, hogy az ember hozzátehet azoknak a komédiásoknak az életművéhez, akiket gyerekkora óta bálványként imád.

Miután a Hungária együttes 1983-ban feloszlott, hátrahagyott felvételeikből állították össze a Finálé? című nagylemezt. Ennek CD-változatára hét bónuszt rittyentettem. Örülök, amikor a rajongókat olyan ritkaságokkal örvendeztethetem meg, amelyek az én ügyszeretetem nélkül fiókban maradnának. Fenyő Miklós és Novai Gábor külön-külön is jó szerzők, de amikor együtt írnak számot, annak különleges, egyedi varázsa van.

Ősszel Magyarországra érkezett a Monty Python csoportból Terry Gilliam, hogy hírverést csináljon Grimm című filmjének. A filmterjesztő cég jóvoltából vele vacsorázhattam. Én értem oda előbb az étterembe, kisvártatva megjött Terry. Akkor láttuk egymást életünkben először, azonban már az első percben röhögtünk, és ez így ment három órán keresztül! Életem egyik legjobb estéje volt. Másnap délben tolmácsoltam a sajtótájékoztatóján, miként este a filmvetítés bevezetőjénél is. A közönség nagy része tudott angolul, így volt, amikor szándékosan mást fordítottam, mint amit Terry mondott. Mindenki értette a tréfát, beleértve őt is. Puszival búcsúzkodtunk.

TIZEDIK FEJEZET

A krákogás kerülendő

Apukám 2006-ban volt kilencvenéves. A jeles dátumra nagyszabású ünnepséget szervezett Gabi bátyám és Zsuzsi sógornőm, s én is segítettem, amiben tudtam. Az Újságíróklubban nagy vacsora volt, a műsorban fellépett a Four Fathers énekegyüttes, Gabi szép beszédet tartott, Péter unokaöcsém vetítéses prezentációval nevettette meg a vendégeket, én pedig a So What’s New? című amerikai dalt énekeltem az alkalomra írott, új magyar szöveggel. Sajnos apukám még azon az éjjelen rosszul lett, és kórházba került. A születésnapi ünnepség másnapján az intenzív osztályon láttam viszont. Talán túl hosszú volt a műsor, és megterhelő számára a mozgalmas este. Innentől kezdve egyre gyakrabban kellett őt bevinni az Országos Kardiológiai Intézetbe. Hihetetlen élni akarásának is köszönhetően általában viszonylag hamar hazakerült.

A kertes ház, amelyben laktam, elkezdett nedvesedni, penészedtek a falak. Szakemberek megállapították, hogy nem lehet felújítani, bontani kell. Ugyanakkor a kert végében volt egy általam építtetett hatszor hatméteres raktár. Gabi bátyám és Zsuzsi sógornőm óriási anyagi segítségével a raktár lett lakhatóvá téve. A saját telkemen belül elköltöztem.

Valamelyik brit csatornán láttam A Napsugár fiúk című tévéfilmet Woody Allennel és Peter Falkkal a főszerepben. Ezt a verziót maga Neil Simon írta a saját színdarabjából. Két komikusról szól: az egyik impulzív, hirtelen haragú, a másik halvérű. Nyolc év mosolyszünet után egyikük unokaöccse rá szeretné venni őket, hogy egy tévéfellépés erejéig álljanak újra össze. Rögtön arra gondoltam, hogy ezt Koltai Robinak és nekem el kellene játszanunk színpadon. Egy étteremben adtam elő az ötletet Robinak. Azzal érveltem, hogy neki jutalomjáték, nekem pedig segít, hogy a számomra első összefüggő színdarabban szerep szerint is komédiás leszek. Könnyebb feladat, mint, mondjuk, állatorvost vagy gépészmérnököt alakítani. Tetszett neki a felvetés, és elkezdtünk dolgozni a darabon. A saját fazonunkra szabtuk, és sok-sok poént tettünk bele. Kb. egy évig jártunk össze, és csiszoltuk.

Gabi bátyámat 2007-ben minden ok nélkül menesztették a Magyar Turizmus Zrt. vezérigazgatói posztjáról. Az egyetlen hibája az volt, hogy jól végezte a munkáját.

Móricz Mihály, a Fonográf együttes szólógitárosa és egyik énekese 2008 márciusában volt hatvanéves. Az alkalomra dalt írtam Móricz Mihály címmel, és előadtam az Illés- és Fonográf-rajongók klubjában. Később Misi rátette bónuszfelvételként a saját szerzői lemezére. Nagy megtiszteltetés!

2008 tavaszán Robi beajánlotta A Napsugár fiúkat Karinthy Mártonnak, a Karinthy Színház alapító-igazgatójának. Marci befogadta, és örömünkre azt mondta, hogy ősszel ez lesz az új évad első bemutatója. Két rendező volt: Robi és Szőke István, aki Kaposvár fénykorához köthető. A próbák során jól megdolgoztattak, s megértették velem, hogy hiába játszom halk szavú, visszafogott figurát, minden jelenetnek van egy organikus hőfoka, és nem lehet azon kívül maradni. Nagyon sokat köszönhetek a két színházi „bölénynek”, olyan dolgokat hoztak ki belőlem, amelyekről én sem tudtam, hogy bennem vannak.

Nyár elején már folytak a próbák, apukám pedig sajnos kórházban volt. Meséltem neki, hogy Karinthy Marci jelenleg azon fáradozik, hogy a darab bemutatása körüli jogi ügyeket tisztázza. Sosem felejtem el, hogy a kórházi ágyán ezt mondta apukám: „Bárcsak sikerülne!” Viszonylag sűrűn látogattam, egy napon Gabi bátyám mégis külön felhívott, hogy menjek be hozzá. Az Andrássy úton próbáltunk, utána, kb. délután háromkor érkeztem a kórházba. Az intenzív osztályon feküdt apukám, a nővér arra kért, hogy ne beszéltessem, ne kérdezzek tőle, hanem én meséljek. Így tettem. Az egyoldalú beszélgetés közben többször elaludt, egyértelmű volt, hogy nyugtatók hatása alatt áll. Kecsegtettem, hogy majd hozok neki cseresznyét és keresztrejtvényt, amit szeretett fejteni. Hirtelen szóvicc jutott az eszembe: „Cseresztrejtvény.” Csukott szemmel biccentett, hogy érti a tréfát. Az utolsó poén... Próbáltam pozitív lenni. „Ha jobban leszel, az intenzívről visszakerülsz a normál osztályra.” Mindkét kezével hatalmasat legyintett. Utólag már tudom, hogy feladta.

Másnap, László-napon, délután egy óra körül csöngött a telefon. Gabi bátyám: „Apánk meghalt.” Én: „Úristen!” Kilencvenegy évet és nyolc hónapot élt. Annak ellenére, hogy közgazdász volt, főleg a humora miatt imádta mindenki. Társasági ember volt, és remekül írt. Az utolsó években megírta élete történetét, és a család összes tagja megkapta tőle bekötve. Közismert volt a precizitásáról is. Amikor nyugdíjba ment, a kollégái bekeretezett szőrszálat

adtak neki ajándékba, hogy „ezentúl is legyen mit hasogatni”. A temetésen Gabi bátyám mondott szép beszédet. Nagy bánatom, hogy A Napsugár fiúk bemutatóját (2008. október 3.) apukám nem érhette meg. Hogy élvezte volna!

Hiszen sikeres volt az előadás. Robi fantasztikus partner, nagyon érezzük egymást a színpadon, és persze a közönséget is. A Karinthy Színházban kb. két évig ment, azóta a Körúti Színház produkciójaként adjuk elő vidéken, és a határokon túli magyarlakta területeken is. Még mindig imádjuk játszani.

Az ötvenedik születésnapomat (2009) a bátyámék kertes házában ünnepeltük meg. Ott volt Erika nővérem is. Családi összejöveteleken általában csendes szoktam lenni, ekkor azonban sokat nevettünk, főleg azon, hogy össze akartak hozni egy középkorú asszonnyal házasság céljából, és eljátszottunk a gondolattal, hogy miként udvarolnék neki. Virág, randevú, mozi stb. Ajándékba londoni utazást kaptam Gabiéktól. Mentem is augusztusban. Korábban már léptem fel Budapesten angol nyelvű stand-up comedyvel, és sikerült elintézni, hogy a kintlétem alatt négyszer az angol ajkú közönséget is szórakoztathassam. A maidstone-i fellépés előtti napon elmentem a Victoria pályaudvarra, hogy megváltsam a vonatjegyemet. Megvettem, és elindultam a peronok felé megnézni a tájékoztató feliratokat. Hát ki jön velem szembe? Jimmy Page a Led Zeppelin együttesből. Egy nővel volt, és láthatóan sietett. Én ránéztem, ő nem nézett vissza, így szemkontaktusra nem került sor. Másnap, amikor beléptem a maidstone-i Diófa Pubba, a Pink Floyd zenéje szólt a hangszórókból. „Na – gondoltam –, itt már nagy baj nem lehet.” És nem is lett. Édes volt a közönség, a félórás műsor közben majdnem mindenen nevettek. Hecklinggel, azaz közbekiabálással egyáltalán nem zavartak, pedig Angliában ez nagy divat. A másik három fellépés is jól sikerült, de azok jóval rövidebbek voltak.

Bognár Évát televíziós szerkesztőként ismertem meg. Amikor történetünk játszódik (szintén 2009), a Pa-dö-dő közeli barátja volt. Megkeresett, hogy kéne egy olyan Pa-dö-dő-lemezt csinálni, amelynek az összes számát én írom, zenéstül-szövegestül. Ennek persze volt előzménye. 1994-ben felhívtak a lányok, hogy dalt kérnek az új lemezükre: „Nem kell újat írni, jó lesz régi is.” így az eredetileg Tormának írott Masiniszta című dalomnak néhány helyen korrigáltam a szövegét, és szépen felvettük. Öröm az örömben, hogy Novai Gábor barátom hangszerelte. Ezután néhány év szünet következett, majd egy tévéstúdió folyosóján találkoztam Györgyivel és Mariannal. Köszönés helyett ezt kérdeztem: „Mikorra kell a

szám?” Összenéztek, majd rám, és így feleltek: „Holnapra.” így született meg A kefir és társai című dal. Attól kezdve a Pa-dö-dő majdnem minden CD-jén volt egy-két dalom. Ezért jutott eszébe Évának az ötlet, amely természetesen tetszett nekem.

Hamar értésemre adták, hogy gyerekeknek (is) szóló lemezt szeretnének. Néhány dal már kifejezetten eme koncepció jegyében készült. Volt olyan szám, amelynek a zenéjét húszéves koromban komponáltam, viszont a szövegét ekkor írtam meg. Saját magam szerzőtársa lettem. A hangszerelő Zsoldos Béla és a hangmérnök Gyulai Zsolt részvételével jó hangulatban zajlottak a felvételek. Semmilyen feszültség, súrlódás nem volt az előadók és a szerző között. A lányoknak a Csomagot kaptam című számom volt a kedvencük, így ez lett a CD nyitó- és címadó szerzeménye. A munka során eszembe jutott egy kérdés, és úgy gondoltam, hogy Béla, aki magasan kvalifikált dzsesszzenész, a legalkalmasabb arra, hogy megválaszolja. „Hogy lehet, hogy a Sose halunk meg című filmből ismert Nagy utazás című dalnak az instrumentális változatában Tomsits Rudolf trombitája olyan puhán, kellemesen szól?” - „Úgy, hogy az nem trombita.” – „Hogyhogy?” – „Nem trombita, hanem flugelhorn, magyarul szárnykürt.” Utána gyorsan beszereztem Rudi bácsi flugelhornos felvételeit, és Mike Metheny személyében még amerikai zenészt is találtam, aki ezen a hangszeren játszik.

Gabi bátyám nem az a típus, aki tétlenkedik. Amikor menesztették vezérigazgatói állásából, azonnal vállalkozásba fogott. Kitalálta, hogy Budapesten működtetni kellene egy olyan kétéltű buszt, amely elindul a szárazföldön, megmutatva a főváros nevezetességeit a turistáknak, majd egy rámpa segítségével belehajt a Dunába, és vízibusszá változik. Az Európában szinte teljesen egyedi szolgáltatás a RiverRide nevet kapta, és 2009. szeptember 18. óta működik fényes sikerrel. Az egyik próbaúton részt vettem, és nagyon élveztem a csobbanást. Egyszer meg az idegenvezető mikrofonját használva angol nyelvű stand-up műsort adtam elő egy nemzetközi cég munkatársainak. Életemben akkor léptem fel először mozgó járművön.

Újra felfedeztem a brit képregényújságokat. Kiderült, hogy interneten lehet rendelni antikvár példányokat. Rendeltem is, elkezdődött a második gyerekkorom. Az egyik csomagra kívül ez volt ráírva: „Puskás, Czibor, Hidegkúti és a többiek... Anglia nem felejti 1953 hős magyarjait!” Kiderült, hogy a használt képregényekkel kereskedő bácsi nyolcéves volt a 6:3 (1953. november 25.) idején, és tévén látta a mérkőzést.

A Mikroszkóp Színpad igazgatója átmenetileg Selmeczi Tibor lett. Neki köszönhetően a legendás színházban bemutathattuk a Paprikás rumli című műsort, amely vegyesen vonultatott fel jeleneteket, stand-up comedyt és dalokat. Hárman játszottuk: Bölöni Réka, Varga Ferenc József és én. Varga tud utánozni engem, ezért úgy indult az előadás, hogy két Galla volt a színpadon. Jó érzés volt abban a játéktérben létezni, amelyben egykor Hofi Géza is szerepelt. Az ő személyisége nagyon hiányzik a humorszakmából és a közéletből egyaránt.

Novai Gábor buzdítására váratlanul kedvet kaptam az élő zenéléshez. Amikor megszűnt a GM49 és humorista lettem, azt hittem, számomra a színpadi zenélésnek örökre vége lett. De amikor 2009 vége felé elkezdtünk próbálni, tetszett. Létrejött a GM több, mint 49 együttes. Már az első koncerten kiderült, hogy a régi dalok mitikussá nemesedtek az évtizedek során. Velünk énekelték a Bélát itt ne keressék és a Brékó, brékó! című számokat. Gyorsan beláttam, hogy az Elektromos gyalogos sem hiányozhat a repertoárból (kiabálták a címét), így azt is megtanultuk. Soha ilyen jól nem szóltak a számok, hiszen virtuóz, világklasszis zenészek a fiúk: Pulius Tamás (billentyű, ének), Nagy Ádám (szólógitár), Barabás Tamás (basszusgitár) és Csányi Zolika (dob). Számos koncertet adtunk, volt, amikor őrjöngő közönségnek. Menedzser: Fehér Csilla.

2010-ben Koltai Robi felhívott, hogy a Karinthy Színház bemutatja a Hippolyt, a lakáj című zenés vígjátékot, és Voith Ági azt javasolja, hogy én legyek a címszereplő. Boldog pillanat! Rögtön éreztem, hogy a hűvös, távolságtartó lakáj ideális szerep lesz nekem. Robi lett Schneider Mátyás, a felesége és a lakáj rémuralma alatt görnyedő férj, Ági pedig a hitvese. Egész más koncentrációt igényelt, mint A Napsugár fiúk: míg az utóbbiban öt konkrét jelenetem van, a Hippolytban állandóan ki-be kellett mászkálnom. Ezt Szőke István egyedül rendezte, de Karinthy Mártonnak művészeti vezetőként volt beleszólása.

Már tartottak a próbák, amikor a Magyar Televízió megkeresett, hogy készítsek szilveszteri műsort számukra. Újra a régi módszert választottam: bizonyos jeleneteket leforgattunk előre, majd jött egy közönség előtti felvétel, amelyen ezeket vetítettük, plusz akkor is előadtunk műsorszámokat. Bölöni Réka mellett számos vendégművészünk volt: Koltai Róbert, Tordy Géza, Mikó István, Szilágyi Tibor, Vándor Éva, Hegyi Barbara és Pindroch Csaba. A műsornak Könnyű műhaj lett a címe, és igen jó időpontban került adásba.

A Hippolyt, a lakájt az új évben, 2011. január 28-án mutattuk be zajos sikerrel. Úgy éreztem, hogy Eisemann Mihály dalai és a történet bohózati jellege miatt populárisabb lesz, mint A Napsugár fiúk. Öröm volt játszani. A Makács Csabát alakító Szirtes Balázsnak óriási sikere volt, és össze is barátkoztunk. Ennek, mint majd látni fogjuk, később jelentősége lesz. A két színdarabról is írtam őrült nyelvezetű „ismertetőt” e könyv Verbális függelékébe.

Áprilisban ünnepeltük Bródy János hatvanötödik születésnapját. Egy egészen speciális dalt kreáltam: az ő dalcímeit illesztettem rá egy zenémre. Miként Móricz Misi születésnapi dalát, ezt is az Illés- és Fonográf-rajongók klubjában adtam elő. Az ünnepelt ezt mondta: „Ügyes!” Egyébként, amikor János ötvenéves volt, dalt írtunk az ünnepi CD-re Éljen Bródy János! címmel. Ez volt a régi L’art pour l’art Társulat utolsó ténykedése.

Egy nagyon helyes fiatal hölgy, akivel a budapesti angol nyelvű stand-upolás révén ismerkedtem meg, összehozott a Jaffa Kiadó tulajdonosával, Rados Richárddal. Hamar kiderült, hogy Galla-féle humorkönyv lesz a dologból, de Richárd kérése az volt, hogy semmilyen műfordítás ne legyen benne, kizárólag saját művek. Előszedtem sok, meglevő írásomat, jelenetemet, ugyanakkor a könyv ténye arra inspirált, hogy sok-sok újat is írjak hozzá. Nagyon változatos, szertelen szerkesztésű a könyv, amit az is erősít, hogy minden momentum más-más betűtípussal van szedve. Tele van képekkel, rajzokkal és még képregények is vannak benne. Már javában készült a kötet, amikor a homlokomra csaptam: „Festeni is kéne!” Gyorsan festettem három absztrakt, nonfiguratív képet, amelyek be is kerültek a könyvbe. A kötet jó összefoglalása annak, hogy mi mindent csináltam humorvonalon 2011-ig. A címe ennek is Könnyű műhaj lett, bár a tartalma nem azonos a szilveszteri tévéműsoréval.

A lakhatóvá tett kisház a mérete miatt egyre elviselhetetlenebb lett. Bölöni Réka és az élettársa, Csaba azt az ötletet adták, hogy a penészes házat adjam el telekáron, és vegyek egy normális méretű házat. Ez történt. Az új házat Gabi bátyám találta az interneten. Most itt lakom, van egy hálószoba tévével, DVD- és CD-lejátszókkal, plusz egy dolgozószoba számítógéppel, szintetizátorral, és itt festek. Ennyi nekem bőven elég. Apukám mondása: „Azért nem kell nekem huszonhat szobás kastély, mert egyszerre úgyis csak egy szobában tudok lenni.” A telefon be van vezetve a házba, ugyanakkor mobilt nem használok. Zsibbad tőle a fejem, még akkor is, ha valaki más mellettem használja egy autóban. Nem hiányzik,

eddig egy fellépésem sem maradt el a mobil hiánya miatt, más szóval, aki akar, el tud érni emailben, Facebookon és a vonalas telefonon.

2012 januárjában támadt az az ötletem, hogy komolyabban kéne foglalkoznom a festészettel. Elkezdtem rendszeresen és szenvedélyesen festeni. Geometrikus, illetve szabadkézi absztraktok kerülnek ki a kezem alól, és általában az új képek mindig jobbak a korábbiaknál. Jó a kompozíciós érzékem, meg a színekhez is konyítok. Nem lehet tudni, ez honnan jött, a családban nincs képzőművész. Imádom csinálni. Több jelszavam is van: 1. Amit látunk, az maga a megfejtés. (Azaz nincs semmilyen mögöttes tartalom, rejtett üzenet.) 2. Bármire szabad asszociálni, de semmire se kötelező. Ezt Picasso mondta, de rám is igaz: 3. „Nem azt festem, amit látok, hanem amit gondolok.” Olyasmi ez, mint férfiembernél a késői szerelem. A színpadi szereplés a feleségem, a festés a szeretőm. De mindkettejükbe szerelmes vagyok. A festészetről is találnak abszurd nyelven megírt ömlengést e könyv Verbális függelékében.

Ezzel egy időben a festészeti albumok gyűjtése is a szenvedélyemmé vált. A művészettörténeti elemzéseket nincs türelmem elolvasni, csak a képeket nézegetem. A külhoniak közül a holland Piet Mondrian, a magyarok közül pedig Mattis Teutsch János áll hozzám a legközelebb. És van még sok-sok-sok kedvenc. Az absztraktosok, a kubisták, a futuristák, és persze a szürrealisták. Azért vonzódom hozzájuk jobban, mint például az impresszionistákhoz, mert nem valamilyen létező dolgot akarnak ábrázolni, hanem teljesen új, önérvényes formákat, idomokat, kompozíciókat hoznak létre a fantáziájuk segítségével.

Amint említettem, Szirtes Balázs remekelt a Hippolyt, a lakájban. Briliáns volt az alakítása, és a közönség is zabálta. Az öltözői beszélgetések során pedig kiderült, hogy hasonló az ízlésünk, ugyanúgy gondolkodunk. Előfordul, hogy az ember találkozik valakivel, és rögtön vagy nagyon hamar kiderül, hogy azonos a hullámhossz. Egyszer Bán Jánossal, a Katona József Színház művészével beültünk egy presszóba, akkor találkoztunk életünkben először, és úgy diskuráltunk, mintha harminc éve együtt játszanánk. Totálisan egy nyelvet beszéltünk. Na szóval, megkérdeztem Balázstól: „Nincs kedved valamit együtt csinálni?” Volt neki. Kétszemélyes estet hoztunk létre, főleg olyan jelenetekből, amelyeket a Hollóval régen már játszottunk. Úgy gondoltam, hogy azóta új generációk nőttek fel, amelyeknek a tagjai életkoruknál fogva nem lehettek ott 1990-ben a Szkénében. Meg aztán Balázs színészete új dimenziókat nyitott meg az esetleg már ismert szkeccsekben. És persze voltak újdonságok is az előadásban, amelyet Színpadikus figurák címmel mutattunk be 2013 februárjában az

Eötvös 10 nevű kulturális intézményben. Az egyik nóvum, hogy kilenc festményemet kivetítettem vászonra, és szellemes magyarázatot fűztem hozzájuk. Nagyon jól sikerült a szerkesztés, nem is kellett hozzányúlni, korrigálni. A Népszava újságírójától, Bóta Gábortól értő kritikát kaptunk: „Tudnak fenemód pikírtek lenni. Pengeéles az agyuk. Metszően gunyorosak. Megmutatják, milyen gyakran adódik, hogy két ember reménytelenül nem érti egymást, csökönyösen elbeszél a másik mellett. És a faarc mellé képesek nagyon is pofákat vágni. [...] Vásott kölyökként randalíroznak a deszkákon. Inspirálják egymást. Versenyeznek, hogy ki tud több rossz fát tenni a tűzre.” Nagy élvezet ilyen profi színésszel játszani, mint Balázs. És persze én se lettem gyengébb az évek során. Most kicsit szándékosan szerényen fogalmaztam.

Péter unokaöcsém kezébe vette a dolgok intézését, s az ő menedzselése folytán a következő évadot már a Kino Caféban töltöttük, ami régen mozi volt. Koltai Robi javaslatára új címet adtunk a műsornak: Galla-gála, Szirt-est. Péter nemcsak szervezte az előadásokat, hanem ő kezelte a fényt, a hangot és a vetítést is. Sokat segít a Facebook-oldalam kezelésében is; amikor e sorokat írom, huszonhatezer rajongóm van.

A Jaffa Kiadó úgy döntött, hogy megjelenteti a festményeimet könyv alakban. Hatvan kép hatvan vicces magyarázattal. Szívügy, életem egyik főműve. Az Ábrakadabra című album 2014 áprilisában jelent meg. A könyvbemutató háziasszonya Soma Mamagésa volt, akivel az utóbbi időben nagyon jóban vagyunk. Sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, és szórakoztatjuk egymást a humorunkkal. Bóta Gábor a könyvről is szép cikket írt a Népszavába. : „Mindehhez még komoly tartalomjegyzék is dukál, kevésbé komoly címekkel, olyanokkal, mint például a Zutty!, A krákogás kerülendő, a Fityulát kéne venni, a Csobbanásra lettem figyelmes. És közben sehol egy csobbanás, hogy fityuláról vagy egy épkézláb zuttyról már ne is beszéljek. Helyettük veszettül színes vonalak, négyszögek, háromszögek, különböző formák, kajlán elhelyezett zongorabillentyűk láthatók.” A festészetről is írtam nyelvújító stílusban. Verbális függelék.

Az Origó nevű internetes hírportál szavazást rendezett a saját munkatársai körében, hogy melyik a magyar zenei új hullám legjobb ötven dala. Harmadik helyezett lett a Bélát itt ne keressék című számom. Nagy dicséret!

Májusban, a születésnapom előtt egy nappal Péter unokaöcsém megnősült. Emesét vette el, akivel összeillő párt alkotnak. Gabi bátyám szokásához híven poénokkal teletűzdelt beszédet tartott, én pedig a Hegedűs a háztetőn című musical egyik dalát énekeltem az alkalomra írott dalszöveggel. Számomra meglepő módon engem is felköszöntöttek, gyümölcstortával egybekötve.

Ha már torta: az önéletrajz nem lehet teljes a kedvenc ételeim nélkül. Megőrülök a sült gesztenyéért, pláne, ha másvalaki meghámozza nekem. Imádom a friss, érett, kemény, magyar paradicsomot, és a hegyes, erős zöldpaprikát. Apukám özvegye, Zsuzsa néni időről időre fincsi almás pitét készít nekem. Szintén nagy kedvencem az indiai zöldségcurry és a kínai csípős-savanyú leves, szigorúan tojás nélkül. Egyszer Jay Leno megkérdezte egy színésznőtől a műsorában: „Vegetáriánus vagy?” Válasz: „Semmi olyat nem eszem, aminek arca van.”

Apropó, műsor. Az évek során Hajdú Péter sokszor meghívott különböző műsoraiba, és mindig maximális korrektséggel bánt velem. Minden alkalommal jó érzésekkel távoztam a tévéstúdióból.

Júniusban Bükön játszottuk A Napsugár fiúkat. Lelkes volt a közönség, úgyhogy előadás után feldobottan ültem be a mikrobuszba. A nagy meleg miatt szürke atlétatrikó volt rajtam. Már a sztrádán robogtunk, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem az előttem ülő Udvarias Anna színésznő kollégámat, hogy tud-e a telefonjával fotózni. Tudott. így készült el a kitárulkozós kép, amely hamarosan felkerült a Facebookra, jó néhány internetes oldalra, és a Borsban is megjelent. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen fotót közzétegyék magamról, ennek viszont olyan jó a hangulata, hogy örülök az elterjedésének. A fő érdem Ancsáé, hiszen pozitívan állt a dologhoz. Nagyon nem mindegy a fotós személye! Azon meg külön kacagok, hogy ha beírjuk a Google-ba, hogy „Galla Miklós + hónalj”, számos találat jön fel.

Harminc év szünet után újra összeállt a Monty Python csoport. A hír hallatán Friderikusz Sándor meghívott a jelenlegi, beszélgetős műsorába. A „fiúk” Eric Idle vezérletével gigantikus színpadi show-t állítottak össze a régi jeleneteikből, és a nagy érdeklődésre való tekintettel tízszer eljátszották a húszezres, londoni O2 Arénában. Az utolsót felvették, és Magyarországon is vetítették 2014 augusztusában. Szerencsére a filmforgalmazó cég engem kért meg, hogy elkészítsem a magyar feliratokat. Azért szerencsére, mert én tudom, hogyan

kell Monty Pythont fordítani: egyszerűen, tisztán és szabatosan. Tilos vicceskedni és hülyéskedni. Nem szabad az eredetiben nem szereplő, plusz „poénpatronokat” elhelyezni a szövegben. Elég vicces az úgy, ahogy a fiúk 1969 és 1983 között megírták. Nagyrészt a meglévő fordításaimat használtam, de résen kellett lennem, mert imitt-amott aktualizáló mondatok kerültek be az anyagba.

Itt tartok most. Szeretném folytatni a színházazást, a festést és a zenélést. És szeretném megírni az önéletra... Ja, épp most írtam meg.

Verbális függelék A Könnyű műhaj (Jaffa Kiadó, Budapest, 2011) című könyvem készülésekor új, nyelvújító stílust találtam ki. Újabb példa, hogy mi mindenre használható és mennyi játékra ad lehetőséget a magyar nyelv. Abban a kötetben elszórva, egymástól távol helyezkedik el az alábbi négy írásmű. Most összehoztam őket egy helyre, és hozzájuk illesztettem további négyet, amelyeket nyilván azóta írtam. Ráadásul míg az első négy „totál agymenés", addig eme utóbbi négy írásnak önéletrajzi, valós elemei is vannak, úgyhogy pláne ideillenek. Kezdődjék az őrület!

BOCSÁNATKÉRÉS

Kedves Péceli úr! Kérem, engedje meg, hogy úgy őszinte, mint elnézést kérjek a legutóbbi e-mailem következtében. Véletlenül küldtem Önnek; valójában Parádi úrnak szerettem volna szántam. Ez okozta a félreértést, amit szerintem ezúton kérem, fogadja mea culpa. Természetesen Ralf Hütter művész urat a legnagyobb tisztelettel gondolok rá. Ugyanakkor Vándor Edömér semmilyen képességekkel rendelkezik sose. Mondvacsinált hókusz-bátyám. A köznyelv – jogosan – Vánszorgónak hívja. 1957-ben, tizenkét éves korában pufajkásként részt vett a magyar hősök lemészárlását. Tétlenül nézte, hogy Kádár János a magyar nép ellen elkövette amikor a szovjet tankok árnyékában megtorlásként. Ártatlan emberek tízezreinek vére, miként a szeptember 11-i terrortámadás gyanúja. Ezzel szemben a chilei bányászok diadalmas megmenekülése a példás összefogás! Viszont van, aki oly annyira tettes, mert bizony szúrja másnak a szuverén nyaki főütőerét.

Őszintén szégyellem, hogy a múltkor, amikor Zorró Sztevanovity művész urat, nem az volt a szándékom. Egyébként is a kötődéssel együtt jár, hiszen annak már idején a Metró együttes is bebi- és zonyította, és fogja. Kazettán van meg az, amit minden slágerüket kívülről a sarki fűszeres még fütyülik. Főként a Citromízű sziklák és a Fehér banán, úgymint az Ülök egy rózsaszínű párduc is rajta van a mindennap hallgatom, és másoknak mégpedig egy fékevesztett cséphadaró tempójában adom tudtukra, hogy ismerik-e? Csak az maradt mogorva megválaszolatlanul, hogy Sir Ényi lement-e? Persze addigra már Zizikével kellőképpen odaértünk, és: timhö. Hütter művészeti úrral kapcsolatban ugyancsak egyetértek Önnel abban, és méltán övezi. A Kraftwerk együttes egyik, vagy valamelyik lemeze. Úgy munkásságuk, mind zeneileg. Amíg világ a világ, de hiszen ezt Ön is tudja. Köszönöm fáradozását, és ha lelkiismeretességének köszönhetően! Tudom, hogy Ön toleránsán, és végtelenül jó a hiszeműsége. Az Ön viselkedésének mindig van szalonképe. Ezért kérlek, üljünk le egy kávézóban, ahol Te is kifejtheted a körülményekből adódóan. Érdekel a véleményed számomra. Én is megüvöltöm, mintha nem nyomja a szívemet. Aki olyan mohó, hogy a „mézesbödönhöz" is belenyúltam,

persze hogy civa és kodás lett a vége. A csorba leesett rajta. Viszont a sok értelmetlen tépelődés helyett minél jobb, annál inkább, mintha dézsából öntenék. A színtiszta logikát követjük, vermet ás. Akinek a flugelhorn a kedvenc kiemelten hangszeres tudás. Aki nélkülözhetetlen az idegesítő krákogást.

Rettenetesen sajnálom, hogy bosszúságot okoztam, amit Önnek ezúton fogadja el bocsánatkéresemet. Szeretném, ha kettőnk viszonyát újra felpozitívumozni. 12-én szeretettel várjuk a disznóvágáson, bizonyára jól fogja magát, úgy kedves családját is.

Köszönöm, hogy üdvözlettel: Gól Emil

PANASZÁRADAT

Kedves Zita vagy Péter! Nem mehetek el szó nélkül. Én értem, hogy önnek tetszettek, azaz a komplex művészi hatás érdekében. Ragadtatva. Viszont az emberek halkan ültek, ráadásul úgy fel volt, mintha karót nyeltünk volna. Ellentétben: MICSODA ZENEKAR! Ezt őszintén be kell valami. A telt házas úgy felrepíti a lelkeket, és a zenehallgatás öröme. A hangzás tisztály krista. Például egyik nap azt dúdoltam, hogy önkéntelenül a Dancing Queenen kaptam magam a dallamát. Az igazán jó slágermelódia olyan ritka, mint borjú az új kapura. Azonban most olyan baljóslatú front közeleg, ha lenne értelme. Emiatt is fordulok Önhöz mikor panasszal, amit a kontinuitás mi sem bizonyít jobban.

Továbbá: tűrhetetlennek tartom, hogy a kis rágcsálók élelmezése ennyire süket fülekre, mintha nem látná elérkezettnek az időt. Azt is sokallom, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy én mi fán termek. Ragozzam? -tói, -től, -nak, -nek, -ban, -ben, -ból, -ből stb. A grammatika struktúrája, vagy még inkább ad hoc jellegű kamaraszínházi estek keretében. Ahol az improvizáció sem silányul sehová, hanem oda vezet. Nem attól kell, vagy ha igen, akkor félni! A dobozos üdítő sehogy cukrot tartalmazzon, amit határozottan a saját árnyékomtól. Helytelenítem azt is, hogy szándékosan sleffentyű, még ha pontos, hogy tudatában voltak. Ez így, ebben a formában, és persze maga a stílus. Tűrhetetlen, hogy csak a hangerő, amióta dominál. Az átve- és becsapás minden formája rettenetesen mérvadó. Roziczky túl sok áltatót vett be, miután többet ivott a Keletinél. Majd én móresre tanítom kesztyűbe dudálni!

A Balaton jegén száz a lék!

A meccseknél pedig – kivált, mivel Wayne Rooney-t akkor is, ha álmából keltik fel, és persze Cristiano Ronaldo – célszerű lenne bevezetni a térdfigyelő kamerát. Ismétlem: Cristiano Ronaldo. Ez is ő, ezért ugyanaz a neve. Celebként oly boldogan él, aki közismert őt, hogy ismerik, amit be is mondtak másnapra hirradóra.

Nehogy erőt vegyen rajtad az elkeseredettséggel mit sem tudsz kezdeni. Ezek miatt igazán nem érdemes ügyvédhez, mégpedig a tavasz különösen közelgésére való tekintettel, vagy anélkül. Én a peren kívüli megegyezéstől nemhogy nem tartok, mivel az összeg és a grófné nagysága. Éppenhogy a konkrét licitálás! Ezt hajtogatom szinte mechanikusan, amióta ákombákom.

A monoton beszédemből senki azt hámozza ki, hogy mit akar. Na de emiatt inkább jobban járunk, ha fájjon az én halántékom. Mozart se azért adott szerenádot, mikor rájött, amit feltűnően nyerít és csemb a ló. Belgiumban nagyítóval se lehet találni, mégpedig hozsannisztikusak-e a beszámolók?

Fájlalom, hogy mindig csak szinte utána én tudom meg az utoljára. Nekem senki se szól, holott a kakas már rég megrikoltotta, amit úgyis mindenki a hajnal közeledtére vár, hiszen hallja. A tulajdon két szememmel sajátból van a Hold.

Mielőbbi sürgős, várom, tovább!

Üdv: Nagybrit Anni

ÖNVALLOMÁS

Olyan sok teendőm van, hogy bokros. Senki ne képzelje, hogy én hova megyek. Azt se tervezgessék, hogy az én hozzáállásom-e? Az ne szólaljon semmit, akinek a dolga végezetlen. Meg aki úgyis nejébe szállt a dicsőség. Inkább legyen nagyobb a vonala. Értek ehhez, emiatt igazam van. Bár a sok információ lefoglalja a gondolkodásmódomat, és eltereli a mentalitásomat. Ennek bizony egyre valóbb a színe. Én is megteszem, ami a tőlem elvárható világszínvonalat nyújtottam. Úgy várom, hogy végre nemsokára legyen. Nem adnám a világ minden kilincséért sem. Amikor, meg amikor kudarcba fulladtam, azt bőségesen szégyellem. Bőven sajnálom, aki halálban részesül. Kinyílik a gyászolló. A kisvállalkozó nyugodjék BTben. Újabban viszont azt rebesgetem, hogy nem kellene tételezni a felt? Alkalomból ez már vagy a P-edik, vagy az R-edik. Nehéz sziklát és követ ni. Nekem gyakran egyezik a véleményem. A múltkor fel is morajlottam. Néha ki vagyok számíthatatlan. Oly ordítok, hogy hiányzik az artikula.

Obama, azaz aki rendes elnöki úr, ráadásul ő egy és ugyanaz a személy. Szenves a rokona. Kérlelhetetlenül hiszi, hogy demokrácia. Arról is meg van győződve, hogy tolerancia. Tudomása van arról, hogy mikor helyzet, mert hallja. Kiváló diplobama. Ráérez a dolgok lényegét. Neki sséges a tiszte. Csecsemőkorában jóra szoptatták. A világpolitika sokszor örömteli esemény. De én a hazámat is boldogan vallom. Magyarat lehet velem fogatni. Anyanyelvűnknek édes az íze. A nemzet fontos történelem! Szőkébb a pátriám. Itt vagyok hon. Bár a szolfézsért nem vagyok se ide, se oda.

A szolmizáció rám nyomja a bélyegét. Kodály Módszer úrnak alacsonyabb a formátuma, hanem Bartók Béla kapott hogyaszongya zsenialitást. A zenekari hangzás kegyetlen pálya. Petőfi atal? Ady dereg? Kosztolányi korog? Kabos szankodik? Hidegkúti vornyázik? Szepesi valkodik? Sinkovits orog? Nemzetünk NAGY JAJ!

Valami nagyon megvastagodott, de vajon nem tudom, mi?

Üdvöz letelt: Opti Miska

ÖMLENGÉS HELYETT

Belehabarodtam e stílusba, amely Benny és Björn az ABBA együttesből mindkettejüknek láng az elméje. Rázzák a velőt. Rengetik az eget. Megdobogtatják, amit mindenki tud, hogy mi szokott felváltva dobogni. Logikailag szintén svédországi delikvens, miszerint a képünkön látható Björn Andrésen, akinek megtörtént az arca. Interneten utána, valamint közben is lehet nézni. Miként Tom és Jerry művész urak is halha- és szerződtetik a tatlan párost? Nem így ön, az irdatlanügynök. Ön egy tetű. Egyöntetű. Nekem javarészt a lányom skó, önnek a fia skó. No de visszakanyarodnék a dicséretet. A slágerzene önmagában nem üldözendő cselekedet. Vannak nívós, és még nívótlanabbak. Hajhász. Bizonyos menedzserek, akik mindenáron előtérbe kerül a manipula. Ebből van nekik meg az élhetésük. Üzletnek tekintik, ami eredetileg művészet kellene, hogy úgy kezeljék. Olyat vesznek fel, hogy svájci frank alakú hitel. A tehetség régen megalakult. Áss, ne csak nézz! Máshol viszont képesség híján gyötrelem támadt. Például a nevüket elhallgatom. Nem győzök elégszer hancúrozni. Óriási sikerek és nagyothallók számára feliratozzuk. Máról holnapra villanyóra. Ahol most lakom, de szeretnék még házabbat. A Duna felett átívelő legyen még hídabb. Uzsonnára úgy jó, ha finom még szendvicsebb. Délután akkor létrejött az időjárás. Este a világgazdaság alapos gyanúja merült fel. Mindjárt odaaraszolok, de előbb gyorsan örülök, hogy várom a véleményed tükrében.

Tolakodás nélkül, de se vége, se hossza. Aki szerint színházi díszlet csupán, márpedig dehogynem nincs igazam. Rám kellene döbbeni. Úgyis kisodorja magából a párnahajder, aki túlmegy a mindennek van határán. Lázítja a vért. Bontja az eszet. Háborítja a felt. Először email volt, aztán chat lett-botlott. Gyorsan, amíg el nem, de közben sajnos már ráfelejtettem. Végül mégiscsak például ez autóalkatrész az: hárítja a lököt. Erős leindulásból mentem Ceglédre, azaz megszerpen tinédzserek kanyarogtak. A korrekt helye: sírás.

Persze nem abból szeretnék kiindulni, akár a veszett fejsze nyel-e? Tudálékoskodás az egész, valaha strottofgucc.

Le kell szögezni. Fel nehéz. Akik a plafononon táncolást nem lehet komolyan venni. A konfliktus szerint előbb óriási pofon alakult ki, utána mérgében megkapta a gyilkolást, mire követően a Duna felszínén, hogy úszott: lebeg-tetem.

A végrendelet tele van helyesírásó hibával. Gyászos hangulatnak nem jó lenni. Inkább tegyünk vidámságot! Attól minden embernek felszökik, mert a jó öröm. Rakjunk boldogságot is! Attól olyan típusú a hangulat, hogy egytől egyig. Derű, muri, és egyéb jóindulatok. Hozadék itt, ha lenne értelme. Uma Thurman ahogy intelegáns, művelt művészember, sőt valóra vált a combja. A filmművészet igen nagy eredmény. Gondoljuk csak nyugodtan azt, hogy A vád tanúja, és Halál Velencében. Ennyit szerettem volna jelenleg idemondani.

DICSÉRETHALMAZ

Kedves Olvasó! A leghíresebb ember, akivel életemben találkoztamról számolok be, ha ne vegye tolakodásnak. Eme írásomban jónak ígérkezek. Most íme. Gyerekkoromban Roger Moore úgy Ivanhoe, mind az „Angyal" szerepében lépett a képernyő előtt ülő több millió magyar számára. Nagy élményciót nyújtott a nézőknek, akik olyan üresek voltak az utcák, hiszen elmentek tévét nézni hazulra. A magabiztos fellépés a vetítés kezdete után hamar kiderült. Parancsolta a tekintélyt. Nyűgözte a let. A mosoly miatt sok hölgy gyorsabban tette a vérkeringést, mivel a sorozatban gyakran megesett, hogy jóképű volt. A frizurája is sikeres volt, vagy ha most nézzük DVD-ről: van. Továbbá igen szellemes a humorérzéke. Ezt a szerepre is rálavírozta. A bunyó meg a férfiak tetszését ökölvívta ki. Hogy a karjával úgy odasózott, amikor akart! A verekedéshez nem fért kétség.

A bűnönzőknek direkt elgáncsolta a lábfejét, hogy csak később tudjanak máshova menni. Ugyanakkor a bajbajutottaknak együttérzést hajtott végre. Rengeteg hangulatot alkotott. A siker ült. Nyolc év alatt száztizenhat epizód készült, ami pont ugyanannyi. Ezután következett a Minden lében két kanál, s eme tévésorozatnak szintén óriási volt a jellege. Tony Curtisnek Rogerrel egyen volt a rangja. Létrehozták az egymást jól kiegészítiket. Humort humorra halmoztak. Mindig jó taktikát cselekedtek. Szolgáltatták az igazságot. Hétvégén égették a gyertyát. Bár eszük ágában sem tartoztak a rendőrséghez mint Maigret vagy Derrick, mégis ügyelték a felt.

Majd jött a filmtörténet legbölcsebb döntésének köszönhetően Moore megkapta James Bond szerepét. 1972-ben a producerek felhívták, hogy: „Halló, még nincs internet. Jöjjön szíves megbeszélésre!" Ekkor nem lekérték, hanem fel. Újfent kiderült, hogy a fizimiskája megfelel a valóságnak. A férfias sárm ekkor is folyamatosan zajlott. A figyelmet erőlködés nélkül terhelte magára. Rávetette magát a kezdetben rejtélyes gonoszságot deríteni ki. Az izgalmatos filmek során beszalad az égő házba kalandosan, máskor beugrik a folyóba felülről. Hogy a

csibész előbb-utóbb lehetőleg lakoljon. Alaposan ellátta neki a baját Bond, meg azután is. A gonosz mindig halálban részesült. Moore-Bond mind a hét filmben fantasztikus mértékű nyomozást hozott létre. Úgy remekbe szabta a csinálást, hogy ejha. Csala volt a fintája. Túljárt bizonyos eszeken. Az amerikai szövetségesekkel ügyes volt a barátsága. A Bondepizódoknak mindig nagy a szabása. A kontinenseken úgy átível a cselekmény, mint a pinty. Ügyesen átér Angliából Indiába felé. Minimum sokszor győz az igazság. Az exkluzív vacsorák során különleges főételek derülnek ki. Szereti a vodka-mart inni. A filmbeli barátnőinek pedig kedves estét okoz. A „nőstényekkel" hímez. Eme teljesítménye iránt is nagyra tartom. A Bond-sorozatban utána következő Timothy Dalton egyaránt ugyanolyan jó volt, vagy legyek őszinte?

Amióta Moore nem akárcsak filmezik, a UNICEF nagyköveteként gyerekek sorsát igyekszi, arra használja a hírnevét. Valódi angyallá jótékonyan átváltozott. Csodálatos a tanúbizonysága. A Királynő lovaglássá ütötte. Nem ütött vissza. Szintén gyerekeken segíteniügyben járt Budapesten, amikor örömöt okozott, hogy találkoztam vele, amit előre reménykedtem. Az interjúra időben érkeztem, hisz az óramutató járásával rég megegyeztem. Ő belépett sötétkék öltönyben, mert jól volt öltözve. Angolul hiú-zelegtem neki, hogy ő volt a legjobb Bond. Erre a szemrebbenést átugorva, egyből nanázott, hogy Sean Connerynek is biztos ezt mondtam. Ugyan dehogyot valósítottam meg, majd bekövetkezett az interjú. Nyílt, készséges, nagyvonalú, jó humorú, aki immár Sir Roger Moore. Bármit megkérdeztem angol szavakat használva, igazságosan válaszolt. Főleg a gyerekügynek látszott, hogy az a szívügye, de nem tért ki a szakmai jelleg elől sem. Érezte, hogy nemcsak a hírneve, hanem tényleg ismerem a munkásságát. Albán gyerekek jódozott sót egyenek volt a fixa ideája. Viszont Jean-Claude Van Damme-mal bárcsak ne dolgozott volnát sóhajtott. Látszott, hogy megbánta, mire én gyorsan, sietve nem firtattam tovább. Annak idején díjkiosztó gálán találkozott a Beatles együttessel, így két kézfogásra kerültem. Olyan bő volt a beszéde, hogy két cikk kerekedett, két újságba. Valahol megvan, ahová szerintem elraktam. A beszélgetés után olyan fotó történt, amely képen látható. Itt, a könyvben sajnos nem, hiszen a jogi proce: durva.

Mind Sir Roger Moore, mind magam úr nevében köszönöm, hogy ennyire elolvastak.

TÉNYLEG: HOGYAN TANULTAM MEG ANGOLUL?

Ebben a témában is ontom a jobbnál jobb poénok céljából. Kiskoromban történt, hogy apukám közgazdász volt. Ennek hatására kerültünk ki a Kelet-Afrikában tartózkodó Tanzániába. Apukám mint közgazdász, én mint hatásos kisgyerek. Addig egy szót se tudtam angolul, például azt se, hogy „yes", amely pedig befutott, sikeres szó. Korábban az angoltanításra kijelölt Judy nevű reális néni sírva adott vissza szüleimnek, miszerint nem bír tovább. Nem tudott velem zöld ágra, csak vergődni. Mivel Tanzánia (született: Tanganyika) a történelem keretében angol gyarmat volt, a közigazgatás úgy szuahéli és angol nyelven zajlik. Szüleim bölcsen úgy döntöttek, amikor angol nyelvű iskolába írattak. Abból a feltevésből jól indultak ki, hogy esetleg későbbi életemben az angolnak több hasznát veszem, mint hátha a szuahélinek. Igazuk lehetett, ezért nem volt példa arra, hogy szuahéli abszurd humort adtam volna elő bármikor se; tényleges angol szerzők műveit pláne inkább, de hiszen ez úgy közismert, mint aki mindenki tudja. Az iskolába járván hipp-hopp, hetek alatt rám ragadt a nyelv struktúrája, mégpedig olyannyira. Ez rögtön jól sikerült, hogy egy idő múlva már angolul kezdtem gondolkozni ezt-azt, és dolgokat. Persze bármikor szüleimmel továbbra is magyarul beszéltünk, hiszen az anyanyelv tizenkét éves korban már alighanem meggyökeredzett. Főleg nálam, aki nem vagyok Önök szerint nagyképű, de jó a nyelvérzékem. Csak németül és franciául légy szíves ne beszéljen senki, mert azt nem lehet érteni, csak az angolt. Nem véletlen, hogy Angliában meg Amerikában többen folyékonyan pusmognak, pedig hogy-hogy nem is jártak Tanzániában? Ott történt, hogy jócskán megismerkedtem az angol képregényújságokkal, és beléjük habarodást vittem véghez.

Hazatérvén Budapestre, tanár nénihez jártam a Rózsadombra, hogy nehogy kijöjjek a gyakorlatból, azaz: „Úristen, a gyerek nehogy elfelejtsen angolul, Miklós!" A nem elfelejtés a mai napig parádésan sikerült, például esetenként fellépek angol nyelvű stand-up comedyvel, és ott is akkora sikert aratok, hiába a közönségnek angol az ajka. No de menjünk sorjában. Már fel is vettem a sorjámat.

A tanár néni után 1975-ben tettem ki először életemben a lábamat Angliába, ahol a nagynéném konkrétan élt. Az angol nyelvet tudtam mire vélni. Egyből flottul megértettem magam, ahol London hivatalosan ott fekszik mind a mai napig. Különböző utcákon szándékosan mentem gyalog. Néhány angol szembejött, utána lementem a metróba. Földalatti mozgalom történik. A kormány nem avatkozik bele, hanem szándékosan engedi. Ezt követően még például jó néhányszor kiutaztam. Élmény volt, hogy a jól ismert helyszíneket újra meg újra viszontláttam a számomra kedves utcákat, tereket.

Egyrészt ráadásul ők találták fel a futballt, míg a sült hal mellett nem lehet szósz nélkül elmenni. Na de eddigre már annyira jól tudtam angolul, mint szódás a lovát.

Bő nyelvtudásomnak köszönhető, hogy igen sok angol és amerikai humort átültettem magyarra a közönség érdekében. Idézet következik. Idézet. Az egyik legbüszkébb vagyok, hogy a Monty Python Repülő Cirkusza című tévésorozat összes magyar feliratát, mert mind a negyvenöt epizódot lefordítottam. Részben ennek köszönhető, hogy Önök igen jó véleménnyel rendelkeznek számomra. Ezúton is mértéktelenül köszönöm!

HIPPOLYT + NÉMI NAPSUGÁR

Biztos érdekli Önöket, hogy mi van velem időről időre. Ezúttal a Hippolyt, a lakáj című háromfelvonásos, zenés vígjátékban gyakran fellépek, például Mosonmagyaróváron és Debrecenben is pótszékes telt házat arattunk. Sikerélmény, ide Lacháza. A darabot úgymond elő szoktuk adni, mégpedig ébren, többször. Budapesten a Karinthy Színház, illetve a Gózon Gyula Kamaraszínház ad otthont, de sosem egyszerre, hanem vagy-vagy. Marcinak Karinthy Frigyes lényegileg a nagyapja, Gózonnak nem biztos. No de vissza immár a darab gyanánt. A cselekménynek több a vonulata. Egyik jobb, mint a más sík. Jómagam a címszerepet játszom este. Címszerepnél kisebb ajánlattal ne is keressen senki, csak ha akar. Eredetileg ezt a verziót hiszen a Játékszínben játszották, nyolc évig ment. Zenéjét szervezte: Eisemann Mihály. A mi előadásunkat Szőke István fogta magát és rendezte. A próbafolyamat során vezérletével.

A szereplők közül most Koltai Robi barátomra terhelem a szót. Olyan Schneidert alakít, hogy a komédia miatti poénáradat és a nehéz sorsú férj frusztrációja a családi tűzhelyen egyszerre érvénye sül. A szerepjátszás mögött pozitív kisugárzású kiérezhető a jó szándékú ember. Ahogy előadja, de a rendezéshez is minimum konyít. Minden olyan dologhoz ért, aminek köze van valamihez. Voith Áginak katonatiszt volt az édesapja, de ez most nem lexikon. Jól formálja meg a nagyravágyó, újgazdag feleség szerepében bővérűen komédiázik. Jellegzetes orgánuma úgy a beszéd-, mint az énekhangja. Rányomja a bélyegét a férjére, hogy az sajnos vegye fel a szmokingot. Szegény Schneidernének Hippolyt gyanánt fogyókúráznia kell dacára. Azaz: dramaturgiailag diétázik. Pedig van étvágya, például sólet füstölt tarjával. Avagy: „Jaj, de jó a Kabos-sütemény!'' Mimi kisasszony szerepében hol Kapocs Zsóka, hol Fésűs Nelly a két szebbnél szebb díva. A férfiakra kivetik a háló-lyukat. Dalaik közben direkt énekelnek. A fiatal Makács szerepében Szirtes Balázs csillog-villog a szerepben brillírozik. Nemcsak a leírt szöveget szolgáltatja, hanem épp ellenkez ő lég. Egyéni ötletekkel dúsítja, azaz a kreativitás. A közönség hálás kacagással honorüli és -állja. Persze ne feledkezzünk meg, hogy a többi szereplő is ugyanúgy nyíltszíni taps gyakorta.

A díszlet fából készült korábban. Olyan szimmetrikus, ahogy kinéz. Rózsadombi villa belseje azt követően, hogy felhördül a függöny. A színpadmester Major Attila, de hát ezt még nem mondtam. A jelmezek korhű, autentikus hatás, a múlt század harmincas évei meg vannak számlálva. A zenei kíséretet három muzsikus olyan élőben játssza, hogy ott és akkor.

Visszatérek Robira, amit a többiek rovására. Márpedig vele nemcsak eme ízig-vérig, hanem Neil Simon A Napsugár fiúk című kétrészes komédiája, vagy úgy! Mind a két komikus, akit alakítunk, egyik önérzetesebb, mint a másik. Az összes önérzet le van fordítva magyarra. Dunaszerdahelyre is volt ruccanás, hiszen ahol ott is előadtuk. A Körúti Színház produciója; nagyapja nyilván Körúti Frigyes, apukája Körúti Ferenc. Ha kezdődik, azonnal Király Adrián játssza az unokaöccsöt, aki a Hippolytban ugyancsak, mivel Tóbiás, a cselédlegény szerepében.

Inkább jöjjenek el valamelyik előadásra, sava-borsa. Szeretettel várjuk Önöket, amikor az internetről megtudhatják!

FESTÉSZET

Az utóbbi években hiszen festészettel is annyira foglalkozom, hogy tyű! Geometrikus és szabadkézi absztraktok kerülnek ki a kezem a lóláb. Bőven adódtak megtörtént ecsetek. Nem tájakat festek, de egyszer igen. Nagyrészt nonfiguratív idomokkal népesül be a festmény egész területe. Van rajta sok szín ültig. A kék sokszor különbözik az árny alatt. A sör ré, a bor dó. A Festőt, azaz a Művészet nem szabad sárga tiporni. A zöld „Juj", a bar „Na"! A formákról lesz a következőkben most fecsegek. A háromszög elemi, a tégl alap. Szabálytalan négyszög az egyik kedvencem és idom. A Festőt megesik, alkotás közben a kétség és a fekete nad rágja. De a végére akár átkelő hajót fest, mindig harmonikus a komp-pozíció. Apró póz! Kavalkádban fürdők. Konkrétest sütök. Optimizmus árad, vagy igen. Gyermeki lelkem játékos, pedig bika. Jó ránézni az ábra!

A régi nagyokra úgy feltekintek, akik Vaszilij Kandinszk íjat feszít, Kazimir Male vicsorog, Pablo Picas szól, Piet Mondri analizál, Giacomo Balla g, Paul Klee becol, Victor Vasare libeg, valamint René Magritte és ott, Salvador(zó) Dali. Ha ez eleve művészeti albumot rendelek, vajon a postás majönéz?

Hajló forma: mot-ív-um. Megihlet az en-gemkapocs. A vízszint földes, a függől eges, az át: ló. Mindig megesik, hogy úgy festek, hogy a tempe rávall akkor a papírra. Fekete filctollal a kontúrok megerősítése. A hatás element máris. Ügyes vagyok azonnal. Rögtön sikerül a technikai tudás. Ha kész a kép, máris úristen, de jó lett, pedig szinte még megszáradt. Máskor rekció-igény derül ki szükséges. Néhány milliméter is előfordul.

Fellépéseken vászonra vetítve szerepel a festményeket. Mondom hozzá a vicces magyarázaton nevetnek. Pálcázom magam a képet. Legnagyobb sikere. Utána gratul-állnak, dics-érik, részes-ülök. Máskor is fogom ugyanezt ennek örömére. Közben folyamatos gravitáció, de nem baj.

Kiállításon szívesen a bemutatás, hogy képek. Galléria.

Kifejezni semmi konkrét üzenete, csak jó legyen, ha ránézni a festményre. Harmóniát áraszt, amikor kép. Nincs mögöttes Emmi. Amit látunk, az a mondanivelő ott látszik. Meg az is, hogy rajta van, például is világosszürke. Viszont festménylátásra kívánok!

Képmelléklet

1959. május 18-án születtem Budapesten, a Vas utcai kórházban, este kilenc-negyed tíz körül. Az ágy fölött ott a konnektor, hogy tudjak lemezt hallgatni. (Családi fotó)

Apukám tart a kezében, nem elég ügyesen, hiszen hátrabicsaklik a fejem. Valószínűleg ekkor hülyültem meg. Mellettünk Gabi bátyám. (Családi fotó)

Optimista kisbaba. Kiskoromban Gombszeműnek is hívtak, itt látszik, miért. Figyeljük meg a homlok impozáns méretét! (Családi fotó)

Gabi bátyám, Erika nővérem és én, kb. négyéves koromban. Továbbra is árad az optimizmus. (Családi fotó)

Anyukámmal egy május 1-jei felvonulás előtt. Amikor vele voltam, azt mondták, rá hasonlítok, amikor apukámmal, akkor azt, hogy őrá. Valószínűleg mindkettő igaz. (Családi fotó)

Érdekes, hogy gyerekkoromban mennyit mosolyogtam. Vagy már akkor is profi voltam, és ha fényképeztek, tudtam, hogy mi a teendőm? (Családi fotó)

Gabi bátyám és én a tanzániai Hotel Kilimanjaro strandján. Apukánk ezt a címet adta a képnek: „Úr és szolgája”. (Családi fotó)

A GM49 együttes 1981-ben. Balról jobbra: Horváth Csaba, Borza Attila (aki a mai napig a legjobb barátom), Deák Gábor és én. Attila és én lefújtuk a hajunkat valami fehér izével a fotózás kedvéért. Új hullám! (Fotó: Gáti György)

Családi vacsora előtt vagy után. Állnak balról jobbra: anyukám, András unokaöcsém, Erika nővérem, Anni nagynéném, apukám és Zsuzsa, azaz apukám felesége. Jellemző, hogy kik ülnek lustán: én és anyai nagymamám. (Családi fotó)

Dedikált P. Box-lemezborító Bencsik Sándortól. Az egyetlen személyes, tárgyi emlékem tőle. (Kiadó: Hungaroton)

El vagyok olvadva a három keresztlányom társaságában. Imádom őket. Balról jobbra: Boglárka, Bübike és Kamilla. (Fotó: Bölöni Réka, az anyjuk)

2014. június 12. Kezdődik a foci-vb, én meg kitárulkozom. (Fotó: Udvarias Anna az én kérésemre, a telefonjával)

A legközelebbi könyvem címlapfotója. Terjednek olyan pletykák, hogy humorszexuális vagyok, a képen látszik, hogy tényleg. (Fotó: Keszthelyi Beatrix)

1959. május 18-án születtem Budapesten, a Vas utcai kórházban, este kilenc-negyed tíz körül Az ágy fölött ott a konnektor, hogy tudjak lemezt hallgatni.

Apukám tart a kezében, nem elég ügyesen, hiszen hátrabicsaklik a fejem. Valószínűleg ekkor hülyültem meg. Mellettünk Gabi bátyám.

Optimista kisbaba. Kiskoromban Gombszeműnek is hívtak, itt látszik, miért. Figyeljük meg a homlok impozáns méretét!

Gabi bátyám, Erika nővérem és én. Továbbra is árad az optimizmus.

Anyukámmal egy május elsejei felvonulás előtt. Amikor vele voltam, azt mondták, rá hasonlítok, amikor apukámmal, akkor azt, hogy őrá. Valószínűleg mindkettő igaz.

Érdekes, hogy gyerekkoromban mennyit mosolyogtam. Vagy már akkor is profi voltam, és ha fényképeztek, tudtam, hogy mi a teendőm?

Gabi bátyám és én a tanzániai Hotel Kilimanjaro strandján. Apukánk ezt a címet adta a képnek: „Úr és szolgája".

A GM49 együttes 1981-ben. Balról jobbra: Horváth Csaba, Borza Attila, aki a mai napig a legjobb barátom, Deák Gábor és én. Attila és én a hajunkat lefújtuk valami fehér izével a fotózás kedvéért. Új hullám!

Családi vacsora előtt vagy után. Állnak balról jobbra: anyukám, András unokaöcsém, Erika nővérem, Anni nagynéném, apukám, és Zsuzsa, azaz apukám felesége. Jellemző, hogy kik ülnek lustán: én és anyai nagymamám.

Dedikált P. Box-lemezborító Bencsik Sándortól. Az egyetlen személyes, tárgyi emlékem tőle.

El vagyok olvadva a három keresztlányom társaságában. Imádom őket. Balról jobbra: Boglárka, Bübike és Kamilla.

2014. június 12. Kezdődik a foci-vb, én meg kitárulkozom.

A legközelebbi könyvem címlapfotója. Terjednek olyan pletykák, hogy humorszexuális vagyok. Ez a kép azt bizonyítja, hogy tényleg.