Tandori Dezső Főmű

Tandori Dezső Főmű Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2016 Hang 56 Ötvenes ének „Ötvenes: még istenes” Mondás (t. d.) Ötvennyolc vagyok, mondtam. Es geht, hangzott a válasz (Bécsben). Persze, hogy megy; ki, ha én nem tudnám. De ennyiben maradtunk. Magyarul: ötvennyolc? Elmegy. Mennék, így én, de nem megy. Elmész már! Ez is egy felkiáltás rá. Hogy te ötvenes vagy már? Kellemes feltűnést keltettem, mesélem aztán, holott kellemes letűnést keltenék mindig. Tűnszövetkezetben élünk. Megyünk is, meg nem is megy. Minap a Rádió pénztárába tévedtem be, jó vicc, van-e pénz, erről volt szó; hatalmas sor állt. Tandori úr, nincs pénze, vagy nincs semmi, ez az, Tandori úr, nincs semmi, szólt ki a kedves pénztároshölgy. „Ebbül” (értsd: egybül) „hát mehetek legalább vásárolni”, mert a Vásárcsarnokba vágytam. Ebbül élünk, így. (Megy ez, így megy ez. Hát így könnyű!) Ahogy így nem volt pénz, vagy csak alig, mentem, és egyből a túlvilág jutott az eszembe. Megérkezem a túlvilágra. Lemutatok. Abbul jövök, de ebbül mentem, mutatok szét. Fiam, ne játssza itt az esszét! Így a válasz. Mert ezt egy esszéregénybe raktam mottónak. A szívem tényleg könnyű volt. Mentem. Nem volt pénzem a pénztárban. Elmegy. (Elmehettem.) 7 Basszusgitár, Halász Péter, Ottlik Hajnali háztetők, csak az a kár, hogy a Raguzában nem láthatom őt. Breton parton sújt az álom, énekelte a tulaj, megkérdem majd: Ottlik itt van?

Hát a Petár? Még tavaly megjött. Mit kéne csinálni? Petár épp ezt mondta: Mit kéne bármit is csinálni? Ezt odatúl is megállni! Megállni, hogy megálld a helyed! De mit tégy „helyett”? Én a regényszereplőket se úgy vettem, mint szeplőket a Semmi helyén. A Semmi helyett álld meg a helyed, Semmiért ne túl Egészen, jobb, ha részben, felerészben, negyedében, négy lehetőség leli meg antihősét. (Lelheti meg.) Nagy ma a hideg a mennyekben. Pokoli a hőség. Na, nézzük a SAT 1 időjárásjelentést, mi van olaszban. Kedves Sándor, Torinóba megy tovább itt ez a nóta. Kossuth Lajos meg Nietzsche, nincsen ott már egyik se. Mégis: űr – ír! írok majd, ötven fölött, nektek: RAJT! Azon voltam, elment rajt’. 8 Gyerekek! Kérlek, ha megy, maradjatok és ne menjetek. Megállandó: ez a hely. Menjetek, jó, csak ne el! Végül az író megrégül, új íróból régi írót rágnak-vágnak, kik, mi végbül, egy végbül vagyunk, és se pénz, se posztó, sosincs, amit itthagyunk, ha minden, mint Hérakleitosz, és néha Hetérakleitosz úgy gyün, úgy megy, rajta, rajt’, Girej már mire se hajt,

Párizsban sem érzékli a Neuilly bajt. Mindenkije meghalt. Fejet hajt. Valami tavasszal majd csak hajt. Ad notam, arra: Puskint a suliban ki nem így mondta: „Girej kanra nem hatott végül a női baj” (nagy bánatra). Nem hat rám az öt, a hát, a has, a hét, elhasalok, hátasló, még fölkelek, mire jó. Miért jön a vég? Végbül vagyunk (posztómedvék), evégből. De egy veréb jöhetne még, 9 ne csak álom emlékül. Erre az abszolút hérakleitoszi felelet: CSAK LEGKÖZELEBB VAN, NINCS KÖZELEBB! (Aki ezen elgondolkodik, nagy igazságok nyomát ütheti bottal. Örkény-parafrázis.) Megvagyunk, ötven év és egy nap vagyunk máris. Ötven év-e a világ? Vagy csak egy nap a világ? Ki-ki: válaszát. Ottliktól az Öttevényi átmegy a tű fokán: öt tevényi. Veszik. Ez a tevés vevés. Jön a Medve. Nekem tízezer lelkem van, de aggy egy cigit, édes Bébé! Ottlik majd a másvilágon Bardot-val találkozik, jót röhögnek. USA–Lengyelország atlétikai viadaloknál tribünök bádog mennyei döngnek. A rúdugró megsérült, nem indulhatott végül. Létrát hozott a tribünre, a bádog mennyezet döngne. Előre jól beszereztünk csiszta vodkát, uborkát, Ifjúsági Szálló vécén jól megadtuk a módját. Győzött, győzött Lengyelország hát számban is az USA ellen. Támasztottuk a lefolyókát, bizsergő talppal álltunk a mennyben. Azt mondom, elmegy (majd), csak (addig) ennyi menjen! Szeretve, fél-ős-hazámnak,

10 Szegednek s a Tiszatájnak. Az élet nagy kérdésje’ itt meg vannak érintve, i’. És amelyik kimaradt, majd csak utánunk szalad. Melyhez hasonló jókat nekem is – kívánom – kívánjanak. 1996 Karácsony Ajándékozó Napján, Angoloknál Boxing Day (Dobozos Nap). Évfordulóst megbokszoltam, oldalba így dobozoltam. Senki ne mondja, hogy tettel: mondjuk csak, hogy szeretettel. Hahahaha, úgy szeretlek! Nem tettleg, csak szeretetleg. Ez a mondás: ajándékom. KEDVES (név), ÉN ÚSSZERETLEK! NEM TETTLEG, DE SZERETETLEG. Ottlét, nemlét jeligére: Ha netán hiányzom, ne hiányozzak. Most: nincs maradásom. Meglátjuk holnap. „tiszá”-ban is csak az első ötven év a nehéz!!!!!!! !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (mondom, ötven) És az „egy”: a pont az !-n. Igaz, fejjel-lefelin. Egyelőre, de jövőre múlt lesz ez is, és – helyin! 11 És még egy összefog, LALÓ! Éltem – elment rajt’ egy élet. Még egy ilyenből se kérek. Lovat innen a szekérnek, befogatjuk, megfogadjuk, talán a jackpot elégnek bizonyul, nem járkálunk pénztárakhu odatúl! 12 A Szabad Közműves Az ásító inas: Antonin Artaud mondja-e, nem ennyi vagyok, kiterjedő, kitartó önalaki dolog: de amit a szemem be-

fog, a szám, ha tátom, ameddig ez elér a világon, vagyok, addig világom vagyok, szinte át a wittgensteini határon hullámzik semmivé az ásításom, vész el a nézésem, bűztelenedik a böfögésem, másom. Jöttem haza, Bécs, Karácsony, vagyis csak mentem. Ott voltam. A Rókus-piacon megnéztem sapkás képem az 1/8 boromban, amit már elébem tett a kisasszony, lehetett kilenc sillingre 1 silling borravalót adnom. Vagy a Teddy bárban, a „Rumpelkammer” berendezés, focibajnoki képek, érmek és egy bánatos, de fölényes óriásmedve, spila, mit szól ő az egészhez. Szól az istennyila. Ezt lehetett nézni. És ha kifogtad a megfelelő pultost, már ott volt az 1/8 száraz fehér, vagy kérhettél mustost, aztán elvonultál a Városháza irányába. Cigarettára gyújtottál. Szél fújt. Kora délután volt már. 13 Esős, hideg város, fogadóirodás, ennyi volt csak, ami más, vincennes-i ügetőlovak loholtam, valaki nem jött ki többé a ködből, a négylábúszív inak szíjketrecében, tudhatod, hogy dörömböl? „Valaki mondjon egy viccet”, így a közvetítő, „a köd elkeskenyítő”. Ez volt a vicce. (Nem látszott a pályából csak az innenső csücske. Majd ráhord mindenfélét a tavasz arra a rögre, gödörre, földbütyökre, ahol Kizökkent Idő, a ló elbotlott,

ez lett a kért vicc, hiába vártuk visszatértét, erre a körre Kizökkent Idő más jegyet kapott, nem tértit. Abban a ponyvában viszik ki, mely a búcsúlövéshez le-teríti? Sedgefield, bécsi délután, közvetítődött a SIS, a Sport International Sattelit megannyi monitorán.) Nyertél egy Yorkra valót, tetted a jóravalót: odébbálltál. A virslisbodegánál teljesen fölöslegesen megetted adagod, belevetetted – vagy csak belevetted – magad, mint a diólé a bőr vagy a fa repedésekbe, résekbe: körötted Bécs karácsonyija. A Spittelberg három szűk utcáján nyüzsgött a délutáni, 14 puncsos tömeg, minden egy-villogásnyi volt, annyi se, hogy szentháromság. Kezeid zsebredugvák. Ujjaid a tárcád, igazolványod szorították. A Kasbah nem volt ilyen sűrűség. Köz-művét tette család, szerelmes, magányos, a házak falához gőzölögve dőltek sötétlő bögrékkel, tálakkal, kinyílt egy-egy ablak, Sedgefieldben, azt gondoltad, most kerül feldolgozásra, talán, a Kizökkent Idő, a sötét ló. Jó, gondoltad, hogy nem tettem rá. Tettem rá. Tenni rá. Tovább. A gyors nyüzsgés lehetetlenjei után a még gyorsabb üresség. Kedved sem szegi, nem keresi kedvednek semmi kedvét. Egy Célpont boltban vettél egy üveg bort, nem sok bajod volt

a dugóval: benyomtad. Meghúztad a flaskót. Semmilyen volt, olyan volt. Csak mentél. Úgy, mint aki mint él, úgy ítél, mint aki kívül áll (megálltál), a falnak te is nekidőltél, mint aki kint él. 15 Kabátodba nyomódtak a vakolat mintázatai. A fal. Mintha odadőlt volna mögéd. Mint kiakadt és bekattant és zötyörgő időd. A város felett a köd hullámzott egy láthatatlant, egy halhatatlant. Elhagyhatatlant. Kell-e több, kell-e jobb. Rágyújtottál megint. Erre térsz haza rendszerint. A fagylaltos zárva, a pék. A Corsarónak még közelét is kerülöd, be ne térj egy malomkeréknyi pizzára. Elmenj-e még a Sievern utca sarkára, a sarki bejzlibe? Az 1/8-ak búcsúhelye némely napon. Hagyom, keveredjenek össze a személyek. A tömeg-hagyta terek sekélyek, Karácsony puncsszaga, sikátorzaja messze. Visszaérkezel a Teddy bár mellé, lakóhelyedre. Meggyártod a négy és fél magas emeletet. Már újra otthagyott cigarettaszagod van veled, hidegek a külső helyiségek. A villanykályha tömbjére teszed, hamar látod, kiégeted

londoni kabátod. Épsége hal meg egy ló helyett. 16 Országodat? Nem lehet hagynod a rést, a két lukat. Leukoplaszt csíkokat szedsz elő, fekete rosttal fested a mocsokfelületnek, vakolatnak is beillő síkokat, réseket, lukakat, csíkokat, feldöntöd borodat, elcsúszol a tócsán. Minden üres. Te, Szabad Kőműves, elindulsz elhagyott áramán – – – minek is? ez az, minek? A kihalt város, a köd, köz művek. Ruhástul lezuhansz a pamlagra. Elteszed magad holnapra. Felugrasz. Ugyanaz. Elücsörögsz még, nézed a szemközti kékség, vörösség mélyárnyjátékait, Te meg itt: ugyanígy behúzod a függönyöd, csücskét az ablakfához rajzszögezed. Az utcakeresztből villamos csörömpöl elő, a kocsik üresek. Aztán: kutyaugatás, egy kólás dobozt valaki a falnak rúg, megvolt egy nap. Hagyjuk. Fejünk az asztal lapjára hajtjuk, a burátlan gyertyakörte fénye szúrja szemünket. Oltjuk. Nem érezzük már, ahogy eloldjuk. Köz-művünk szabad. Reggelre újra partra vetődünk. Megint minden ott lesz előttünk. 17 Café Virginia Woolf Mindnyájan túl a jón és rosszon, csak én még élve: a Szerkesztőség így ül össze ma este, ahogy Bloomsbury novemberi karácsonyestjének nem tudtam ellenállni, és az Iroda fáradalmait valamelyest kipihenve, elhagyván egyágyas szobám,

a koszvadt forró-hideg-csapos mosdót, melybe, gondolom, mások is belevizelnek, ráhúzva az ablakra a ragacsos mustársárga függönyt, emez szobát, igen, emez szobát az alkonyatban otthagytam, és lementem a Russel Square-re. Postázandóm nem volt. Ez ma este elmaradt. A metrómegálló előtt árulják London legolcsóbb képeslapjait. Az Iroda rég bezárt, mint iskolás korunk Harlemjében az Essing Bar, talán, és a száz szerelmes hazatért. Maury tegnap visszament Kanadába. Itt hagyta a fél versenynapot. Beau Cadeau, Raymylette, One Man Show, Crassinadio, Owenduff, Mac Risky Ah neki nyert, ezt valaki most, bő ujjú fehér trikóban, haját gyertyalámpafényben arcából egyre kihajtva, megírja neki, mint Tatjána: „kedves maury, nem is tudom, hogyan mondjam el, mama tudja címedet, lehet, haragudni fogsz, hallottam, ahogy mornyéknak elmondtad, kiket tennél még, ez egy ilyen nap, jönni fognak a favoritok, majd hétfőn lesz a böjtje, nem tudom, még nincs hétfő, összenyertem annyit, hogy hétfőn folytathatom belőle, a fele pénzt eltettem neked, nem adom oda a becses mornynak, elverné, kár, hogy az ötödik és hatodik naasi futamot” – nem illik nevetni, fordulok be a Neurological Institutnál, Dickens házától távolodva, a Book Warehouse, estem célpontja felé közeledve –, „meg már fuzzy logicallel nem volt mit kezdeni, gondolom, kisebb 18 gondod is nagyobb, mint hogy most ott quebec-ben a sporting life-ot megnézd, de fuzzy logical nyert, avval együtt, jól tetted, hogy nem maza, bocs., jav., maszatoltad volna össze a grant lee buffalo nótáját, a fuzzyt, melyet oly sokat hallgattál, ne legyen, hogy azzal veszít egy ló, az összeg, mármost kb…” Az összeg, kápé, elzártad rádiód, váltod a személyed, a Szerkesztőség ott ül a caféban nem-tudod-hogy, a romokat eltakarították valamiképp, nyilvánvaló, a házak állnak, milyen házak, mennyiben mások, ezt Ginnie meg sem érte. Milyen lehetett. Cigarettával, pláne füsttel, az igen, naná, úgy be lehetne szívnod, szívni, így mondja, száraz füst és ködfényes, zajtalan surranó gépkocsifényekkel az este, a lombok még meglehetős bőségben.

A Russell Szálló tömérdek vöröstégla kéménye és csicsája kirajzolódik az esti égbe, a metrómegálló Hopper-alacsonysága, a késő estig nyitva tartó Safeway-olcsóáruház – jó! – és az olcsó képeslapok forgóállványa fölé. Hagyod a könyveket, hagyod az Ötven Schiele Képeslapot, kazetták között turkálsz, valakinek megveszed: „A kürt”; és „A heged”; igen, a 2.99, az árcédula az „ű”-re van ragasztva épp. Szemközt francia kiskávéház, Le Piaf. Ment egy ló, Maurynak, Lapiaffe volt a neve. Igen, igen, látod másnap, Fuzzy Logical is nyert. Mit kezdj az egésszel. Se meg nem vált, se kárhozatra nem elegendő ennyi; mennyi volna elegendő, és mit akarnál. De ez már a Schwedenplatz. Az Am Hof – Durcharbeitung, battyogsz át bécsi boltívek alatt, megdolgozni, barátocskám! Éljen az anyag attól, s a honnak éljen, az anyag hona a művészi megdolgozottság, két pont metszi egymást, ez a beszéd, ülj le az Am Hofon, ha nincs is ziccflejsed hozzá már –, a KRÄUTER hírügynökség, ez a Német Babits Összkiadás, a fűszerbolt, Ziccer, Ziccnefelejcs; Kräuter, már kicsit túl az Am Hofon, a Hírügynökség Jelenti, csak lengjenek, csak üzengessenek, 19 hagyakozzanak a régi gyökérfoglalatú szívek s szemek. Hagyjuk ezt. Milyen volt az a régi Szerkesztőség? Szétbombázták, öngyilkosok lettek, elmúltak, összkiadás. A Safeway neszkávéja emberi ár, állapítod meg. Százharminc forintnak megfelelő összeg. Az ötszáz forintos porkávék otthon! Ezeknek világába hazatérsz. Nem vagy többé semmiről meggyőződve. Ezért csak saját utad követheted. Nem mindig olyan egyszerű ez, mint a Russell Square novemberi karácsony-előestjén a posta mellett végül a rojális szállodába vissza. A Grant Lee Buffalo, a tábori ágy. Hajnalban felteszed a Fuzzyt, átkopognak: „nem könnyű aludni, ha játszik”, when you play. A garni-szerű, tábori-garni, mondjuk, a szerű szobák egyikében a minap nagyot keféltek valakik, naná, valakik, átjött a zaj. Ezek hát zajai, gondolta Maury. Milyen röviden elintézték. Már nem mondhatom nekik: „when you play”, akkor nagyon könnyű aludni. Tökmindegy. Átfordul másik oldalára. Maurynak csak egyik fekvésben van mind a szex, jártában van az éhség, mikor nincs Maurynak semmi? Gondolom, Kanadában, én-nem-tudom-ki, azt mondja neki: „Most megint mi a francnak jöttél; na, gyere, akkor…” Pár nap múlva Morny beszámol neki Coline leveléről. „Ki ez a Coline?” Ki kérdi ezt, alusznak, mind alusznak, ez ébrenlétük, mások ébrenléte,

Mauryt kérdi, a kanadai úrhölgy; megyek, ücsörgök még udvari ablakomnál, alacsonyan, pár cigaretta, aztán – – – 20 „Barátaim a fűben” Újra Alíznál Valahol erre nyugszol – Már magad se tudod, hol: Nincs semmi ellene, Mit tudnod kellene. Itt minden ellenem van, Azzal is, ha velem van: Nem törődöm vele? Ez meg ő ellene. Rézsűből, barna útból Kezd kinőni a tyúkhúr, Mindenek egyszerűje, Derűje és terűje. Kijöttem ide hozzád, Már nincs kit-mit: ha hoznák Tört madárvoltodat, Mint rég, nem holtodat, Ami lett. S mi lett volna. Nem érzek. Ez a dolga (Ennek). Ezek szerint. A Föld fűvel kering, Veletek, porotokkal, A tabáni hegyoldal. Elmélyedés a föld, Ízekig körbetölt Ott, hol sohase voltál: „Körötted-lét”. Körüljár A nálam-már-valóbb. Ez ma gondolatod. Itt végre újra sírok, Mert végre újra bírok. Megyek. Ma végre: voltál Nekem. Ez körbepólyál. 21 Végtelen egyedüllét Parazsa kicsi füstjét A hideg levegőbe: Cigarettám erőre Kapva a levegőbe Kanyarítja, belőle Madár-alak, csalul Szürkéllve alakul. Ez így igaz, de mi Fű lenne valami Oly feltétele-kezdet, Hogy ne pusztulni kezdjek, Csak múljon el az éj Velem. Semmi beszély Ne kezdődjék el reggel, Ahogy épp-hallgatott-el

Este, hogy elsodort Valami, mint a port, Füves erózió Rézsűje volna jó, Ne kéne semmi másra, Erre a túlhalásra – – – Ne vihetne haza Nap szaka, éj szaka: Lennénk a fű maga, Két fűmag távola, Elszállva kétfelé: És szívünk értené. 22 Rudy Bloom Az ír költőknek s az ír madaraknak És kértem istent: megkönnyítené, vele mi még enyém, könnyítené meg, ne nézne Rudi verebünk felé, hagyna neki egy évet. Rudy Bloom, élt egy évet. Roscommonban, Írország közepén, egyszer az országúton gyalogoltam, jobb híján, és vonatfütty szállt felém, kik ülhetnek a galwayi vonatban, mit érdekelt, magamban. Birkák nyomultak a drótkerítéshez, de hát ilyen Londonban is kijár az utazónak, mögöttük a széles zug-beton-térségen a Renoir Mozgó, kicsit megáll: nem gondol jóelőre a jövőre, hogy mi cél ismerheti e világon, a madarak elszállnak, mint rémálom, Ezékiel Ura, verébnyi főre, Rudiéra, ne szálljon semmid, hagyd élni még, Ulyssesé úgyis oly hamar a tiéd lett, mellőzd most még e véget; de valami csak nyöszörögteté madarunkat, ahogy fölé hajoltam. Meg fog halni. Átrohant, vonatok közé szorult birka ráng utolsót így, hogy hány nap telt bitang tétlen módra, persze, Rudi iránt mit érezhettem volna még? Palánk nyekken? Mi ez? Istenem, én tiéd nem vagyok, ha már, a madarakét hiszem Küldőmnek, mégis hajts felém valamit, bármit – ne, hogy így, csak-én maradjak, végtére, mi vég 23 ez, az se… akkor elhajoltam, kérésemben, mondhatom-e, az Úrban, s kiderült: azért nyekeg verebem,

s azért nem ő, mert így nyekegtetem az asztalt, melyen kalitkája ott van, hihetem-e? Térdemet visszanyomtam, jött új nyikorgás, nyekegés. Rudi! Élni fog egyelőre, nincs neki semmi baja – de most akkor hogyan van ez? A kegyelem abban állt, istené, hogy… miben? mi csoda volt ez a micsoda? Fohászom meghallgatta Ő, vagy a dolog tárgytalan volt? Hamar tova tettem magam. Mert hát hova. Hova mentem, persze, ott Roscommon alkonyán, tört virágra bukkanva, s Rudy Bloomra, mint madárra, gondolva, akár ha imádkozón: a virágot elhoztam, zsenge sárga bimbói nyíltak, sajnáltam a vízbe dobni már dublini Bloom napomon, egy Margaréta margarin nagy íve helyettesítette – Őt elhozom, haza, a virágot, hát nem tudom: vele ki költözött ide, nyugszik két papírlap között, és Rudinak meghalnia nem most kell, rekordot él Bloom fia, lassabban – békítőbb, hogy nincs örök. 24 Andrássy út Kapitaliztatok, volt az Andrássy út, Dorottya, Váci utca, MÁV, BESZKÁRT, Telefon. Középiskolás voltál, úgymond udvaroltál, ráktól féltél, a jég az örvénykiforgató pilléreknél, a lassú kuporgás Alsórakpart csatornatöve kövein, ahol most, Tokaji borozódba, a Mérlegbe, a Királyba, a Strasszer pincéjébe menet: látod, bőségszaru formájú sárga jég fagyott, rilkei váza van bedugva a támfal mocskába, kint töredékes, mint Mr. Móricnak mindenről az jut eszébe, neked a St. Moritz cigi, veled reklámja van. Kilenckor nyit az Andrássy úti műintézet, visszakedvelted, a Pistával is ott örvendtetek, nem is drága! Titus Andronicus darabja – csonkjai, rémtörténetek – mellett Bacsányi, sic, Vörösmarty (Bacsányiné!) versei műtekercsen, pecsét mellett csavar, Szpéró mellől innen volt, hogy míg élt, nem utaztál, mindenkid meghalt, állsz ott, brunzolsz, elmész. Vitt a járda a tág Andrássy úton, mentem, Szép Ernő csavargása, feltört levélboríték. Elég volt. 25 Hamilton Terasz A Hamilton Terasz, Szent János Erdejében a félig dzsumbujos tömeglakónegyed zsákutcás, gyárfalas, néhol szemetesebb

hátsóutcáin át, kaptatva érhető el. Mentem ott kifelé, fogadóirodám balatonfüredes-korzós, faterebélyes emléke vitt. Egyéb közöm ott az egészhez: sok, de estig kevés, hogy azt elmondanám. Hamar otthagyom a célcselekvéseket. Szeretem, ha minél több dolog elmarad. A lófogadás hagyható el a legpotyábbra. Jössz az Abbey Roadon. Templomkert, madarat temettél itt, a szív, ha dobog, kabalára, a Beatles vett fel itt vadzöld slágereket. Zsebedben kotorászol, aprót előhalászol, egy „Vak Rigó” nevű borkimérés, e ritka műfaj, szűk ajtajának csengője igazítja alkonyhoz kedved, és mindegy, hogy itt-e, máshol, nyitják, saját dugód püfölöd az üvegbe, rákanyarodsz a mellékutcára, ismerős, aztán már a Hamilton Terasz jön, nincs közös dolgod itt senkivel. Széles. Egy nap leltelte. 26 Az éle-tedd Az írásrul, mint „a lovakrul” Ne panaszold, hogy nincs kivel megbeszélned, vigasztalódj, így szinte nincs mit. Nincs nem-tesz-semmit. Az események mögé úgy rejlik a lényeg, mint ha a bécsi főpályaudvar mellett a járda kicsusszan alólad, de egyensúlyod onnét hazáig őrzöd. Vigyázz a jellemzőkkel. Legyen nyugodt a kivétel-helyzet: most sem tudod megbeszélni, vigasztalódj, ha a negyedik emeleten a nyelved kilóg, ha a konyhában, az előszobában, a fürdőszobában tizenöt fokkal hidegebb van, mint lakóteredben. Menj vagy maradj. Kelj föl és tégy, vagy ülj, s akkor ne bánkódj. De ha teszel: az éle legyen az valaminek, ami nélkül nem élne, az éle-tevés (ajánlja a szakma szakíró veteránja a Sporting Life’ban), és ne feledd: ebből megélheted, hogy lenne hogy, de mert nem teszed, vigasztalódj, olyan ez, mintha nem is lettél volna, és teljesebb lesz végül – kis szenvedés árán, reméljük – a harmónya. 27 A harmónya! És egész nap lehetett volna „a fociról” szó? Csak arról?

Én „az örök üdvösséget” (Nemes Nagy) nem untam volna? álony, az marad, az ez. Hogy tizenhétévesen, mondjuk így, bajnokcsapat csatára, aztán harminckettőig, esetleg megjárva déli hont, vissza az anyaklubhoz, ne vegyük a kapus variációt, negyvenkét évesen is első-csapatban, legyen csak harminckettes visszavonulás, Nagyabony-Májland, kéttornyú hazaként segédedzősködés, de már a klubelnöki kilátásokkal, aztán főedző, másik út a szertáros, tehetségkutató, abba a csavarás-csűrés is belefért volna, a csavargás-csürgés, mint Mándy Csempe-Pempe, csak Real szinten, legalább Schalke 04. Egy élet! Mondanám rá. Vagy más zsoldosvezérségek: a feladványfejtő lélek, aki azonban – mert magva a pénzmag! – tudja, hol kell egyáltalán hozzászólni. Melyik az az év, amikor passzolni kell, mikor aktívkodni, megint. Az Arc de Triomphe-ot az idén favorit nyeri, 1996, hát az „Abbé” futamot, szintén Group I, nyugodtan tedd a Krisztinaváros nevét is idéző Krestinának, a Head-edzőcsalád kisebb lovának, hiába viszi a szuperfavorit Anabaat, ráadásul a Head-család lovát, a Head-család fia, a Freddy Head, a Wertheimer-tulajdon nyer, 8 az 1-hez, kaszálod a pénz halmát, de aztán fél évig nyugság. Semmi ilyen neked meg nem adatott, madarat fogattak veled, marad: öregen is a nyughatatlanság. Centrálisnak periferiális, periferiálisnak centrális voltál, s még mi mindent nem vallottál, klasszikus rajzolónak (versben, prózában) avantgárd, avantgárdnak (versben, prózában, rajzban) amatőr. Most már nyugodj bele, ez a Pilinszky-féle-e-világ-nemaz-én-világom nagyobbik fele, ami téged illete. Legalább nem kell kérdezned, illik-e, végképp nem, hozzád illhet-e. De üressége is – és ez, mi egyre gyötör, beletör –: az ihlete. Csak tényleg beletörhet-e. 28 Füst, kéményemen át Harák, harák, harák, jaj, cigarettarák! Rekednek a hurrák. Elhagyom, felkapom se kicsit, se nagyon, csak egy nagyon kicsit, csak egy kicsit nagyon, gyarapodó-fogyó elszálló-alapon. Rom-orom az orrom, kazamat’ a torkom, benne a némulás szök-alakutat ás. Ki ne eresszenek, gégén ne messenek, szerkesztőm, Tiborom! Azt én le nem bírom, ki se igen bírom.

De majd csak lebírnak, még kicsit kibírnak, „eleget ez itten írt”, hamvon leírnak. Madaraim porán annyi se, hogy fűmag, annyi se, hogy írmag, Tabán, mások nyílnak. 29 Szerettem volna, bírtam volna Úgy élni? Hogy örökké csak egy és ugyanaz? Az elhagyhatás változatossága nem is környékezhetett volna meg? Szik? Vagy mennyivel igazabb ez az ördöglakat: meghalnak madaraink, minket itt-hagynak, de mi nem halhatunk meg, mert Miéink unt holt-tárgyak lennének akkor, „a medvéket” (Barnabásékat, Dömiéket) nem hagyhatjuk itt? Megoldhatatlan. De miféle lelki alakban lehetne meghalni csak amúgy is? Ettől független az „úgyis”, de gondoljuk el így is: megvan hozzá az ágy is, a vágy is, „ezerszer” elgondolod, hogy csak „a szer”, az hiányozhat, különben el, el, el innen, el, de lassan feljön, mint az éj, a nap: az Ördöglakat, a jel, hogy Nem Lehet – felpattansz. „Az egész rohadást a fene ott ette volna meg!!” 30 Tőrmellék Kellenek a hossszú időszakok: Senki nem tűnik fel a láthatáron – – – (v. Semmi etc.) Beh únom! Beh únnám. Szemem rá lehúnnám – – – A kézirat/befejezve 1997. január 28. (ezerkilencszázkilencven hétjanuár huszonnyóc, már akárhány a gomboc, nekem nyoc)

Arany János szertáros úrnak 31 32 Főmű 33 34 kezdőgyéka Főmű moto: „És ez nem nyikcs, ez inkáb a csukcs.”

Kíméljenek. (Mindenek.) Ellőtt: Kommentárokkal. A továbbiakban: a kommentárok. (x) Én addig a kommentárok szélén lógázom a lábam (meddig?), és remélem, többé nem kell tennem semmit. (Tényezetelen.) (De tényleg. Ezt az egy tényt ismerem.) (A padlótényező.) (x) Egy csehovi, a praberjuskai állomás vécéjéből. „Csak ismernéd, kisapám!” (x) El vagyok veszve. Felkelek, odaballagok: (Megj.: és ez rég vár-ható is volt tőlem!!) jé, ez egy mű, egy olyan… mint egy UFÓ, nem is, rossz a szemem, nem fÓ, hanem fő, akkor ez egy FŐ… mi? fő mi? jó isten. ez egy FŐMŰ – ez egy főmű, az, ez az, a. FOLYTAT „LEGESLEGEGYB” JÖN stein nem Gertrude Stein nem Wittgenstein nem Gertrude Stein nem Wittgen Innen: „MEG SZEP” Én mindig ember voltam/emre akadtam (sajnos) „ERNO IS” Tandori Dezső (lejm mentegetőzés: én mindig voltam) (én mindig a kommentárok embere voltam) (a kommentárok embére) „Amit jobb nem mondani, jobb, ha nem is gondolod. Balfék!” (x) 35

no FŐMŰ comment „Gombafejek kaporba’ hulltak a porba! (DücsámZ)” Mi ez?? TE DISZNOJ! (Csehovi) Álat. A Hamlet (És egy hé:) a zéletMaga?!” (belfászti szín?) Megódani! A. Rambó: „A bocskort!” Ja. (Nem?) (A négysoros, a bocskoros, a bíboros, a mámoros. Átvezetés csehoviba.) Egy csehovi, a praberjuskai állomás vécéjéből: „Megódani” jellegére: „Meg ide, ni!” „Ide neked az öreganyádnak!” „Te bélszín!” „Elmész!” „Te utolsó!” „Te mész el.” „Te első…!” „ÉÉÉÉLETEM!” „Szellentések vonzzák egymást.” (Valentin) „Micsévő legyek?” – „Te micsa!” – „Mityaaa! Vár a Grusa.” (Címem lehetett volna a praberjuskai állomás is; mint utolsó posta.) DE NEM!!! Míg itt kell lenned, ne mészkedj el, (És ez nem Valentáj-nap. ne elmészkedj. (Kössön legalább egy igekötő.) Ez Frangepán-nap. Gombafejek hulltak aporba, jav., a porba.) „Bajusz!” (a praberjuskai állomásról) – Mit merészelsz! „Meddig?” „Keddig.” – „Hakedagoraz belgjumb.” LEGESLEGYB A Begdátházsodázs: MINDENKINEK!!!!!!!!!! etc. BIBDEBKIDEK! etc. Tandori Dezső (te bujkában sötétlő. csátnak) FŐMŰ (Na, és tényleg kezdődik végre, „TÉVEDSZ!” itt kezdődik. Majd látni lehet, miért tartalmas megjegyzés ez. De mennyire. És még látni is lehet, tényleg. Most akkora a csend… 36

…a függöny lassan szétmegy… …egy szék megreccsen… …valaki elfinganá magát, de nem meri… …a későnjövők topognak a hallban… …büdösamerikaimogyoró-szag van, ott… …alaszkai amerikaimogyoró… …kezdődjék… tehát… FŐMŰ Tandori Dezsó Pardon: Tandori Dezső FÓMŰ (Ez az, mondom, ez így ment, valahol abba kell hagyni, de, belátható, ez az egyetlen mű a világon, amely csak folytatódott, de nem bírt elkezdődni.) (Már nem is próbálom. Ez volt leghőbb vágyam, megj.) LEGEGYB NEM TART SEMEDDIG! (DE MI?) „Nagyoljuk el a naggyüllést, nem gyűlt el senki. Társalogjunk el, eltásak. Nem tart semeddig.” Tandori Dezsó („Sétált, mindenfélét. S átélt.” Itt van annyi.) Idvananyi FŐMŰ ttya! Ezt jeg „Csak akkor nem”. Yezd meg be lőlem Frangepán fejnap. Bécs.

(Csak ha meghalnék, nem folytatnám. Akkor nem folytatódna a visszaírás. A visszafelé-írásé. Majd látjuk, ezen mit értek. Meg: h! Ha meghalnék. ezt/azt odaírnák. H2 Mit értenének azon? (Az Ó-n.) Tény, hogy engem már nem kéne érteni alatta.)* Frangi nemtom kicsoda. KISÚRNAK NAGYÚR, ELNAGYOLVA. A barátom/tném. („…síp fiátálémbér…”) Ez a sétabotya. Ezel sétált átabotában. Ezt szúrták sírjába. Egyből át is húzták, valaki férenércse. Hogy nefelejcs pl. a jósluk. (Vagy hogy kiszúrták. Vagy hogy kisúrjanak.) A londoni szín, jós. Azért egy tevét áthúztak neki a tüfó kán. Egy tüfósi tevét. * Nekem az 52. álmom az ALATTA És, tudja a halál, ez még mindig nem lehetett a kezdett. Jelzi ez is, folyton fáradoznom kellett, pedig folyton abba akartam hagyni, mint A. Rambó. 37

A „LEGEGYB” UTÁN I ITT IS NYUGSZIK (MAJD) Tandori Dezsó Dubuffet (után szabadon): minden tetszésbe mártott (művészeti) test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiváltott tetszés. Oké, dübi, bár minden tétel megdől, ez a tiéd nem, ez nem, aztán. Tandori Dezsó (pék e bóráimra, világpék, atomcsend) FŐMŰ Jön jön jön jön jön jön jön jön jön jön jön jön (úgy, mint, betűzöm, jé, és ön, na, megy?) Motor: – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – „Ígérem, nem tartok be” vizreanevet (ereamottora írom) víz ránevet: kicc! vagyis prodalom, jav., probalom A KOSZT Ó, LÁNY: ABLAK, HOL AZ A BOLDOG ABLAK JAV. BOLDOGABB LAK? Cage nyomán, szabadon: vagyis: „a Cage B”: a „B” cég: „Nincs mit mondanom. (Hát nem mondom!)” Kage…! (Cage: „nincs mit mondanom és ezt mondom és ez a költészet”) (x) Az abszolút szabadság: KAGE: (x) Szabadon beszélhetek. Nem szólhatok egy szót se.” (td) (x) „Még mindig a legjobb, ha nem mondunk semmit: Biztos, ami nem, biztos.” (Wittgenstein után szabadon.) (x) Ez a jel, az x a zárójelben = nem vállalok felelősséget, bár nem tudom, miért kéne. „TESSÉÉK?” „BÁR NEM TOMMÉRT, KÉNE…” Akkor is, ott is: kétlakiság! 38

Verniszázs jeligére, te lány: „Hoooabüfé, dübüfé?!” Tandori Dezső („NE SIRÁKOZ!”) (Telefonszámom: előb írni tanuj, meg. Címem: elmész, aztán.) ENNEK CZIME: Fömú muvesz mint atlagember (Nem vitás) lyuk a jósluk a jó slukk a jó jövökutatás a jósluk a jó slukk a jós ÉJJELI! A KICSINYEKNEK! LUKA! MI? NAP KÉL „Czrombie és Aberczrombie!” Show) (MOST SZÓLJ HOZZÁNK! Dubuffet) („AKKOR. NÉGY-SZÖ-GE-SÍ-TÉ-SE!!!!”) mer réges a koszt, ó, lány: e dékes volt „dübüfé: hol a büfé” londonroszagban (Ónemtomi Vigadó v. sirató) hogytugyák mikorirodot DOMB-E, YÉS, FIA! JA. az atlagemberk Ja. 30 éve Yésterday! (x) Írtam egy régi roszíróg épen, ahol csak aznem baj ha, az aláhúzást egybeütöm ––––––––––– hogy nagyon FONTOS (jav.! ez a szövegben is lesz, (, ott megoldottuk. „Gondolatainkkal mindent gondot megoldunk, ami” „nem lenne gondunk, ha nem gondolnánk, de ez már csak” „ilyen, ahogy mondják; nem tudom, milyen lenne” „különben, különb-e. Na, ilyenekre célzok.” Ismétlem: olyan is (hogykiknek) (nemakaroksenkitmegsérteni) H2ÜLYÉKNEK, NA. (x) Tandori Dezső (Nem ígérek semmit, és ezt be is tartom) Dezsó Főmű (a kibiceknek, czombie!) (Én egy főmű-voltam, címer-jel holt veréb. A latyak- ban ellapított nyom, szárny, csont, minden) (x) az elolvasásnál csak az elalvásmegalázóbkegyelem! ehezazolvasáshozgépesdmindenpihenézsjavpihenés 39

Tandori Dezső (lö poent, lött poén) (ezt mások emlékére) „H2… Csekélységem, hogy nincs nagy véleményem” (x) Főmű: nyugszik: (x) titdnyugszik, nemnyugszik, t.d. (Ez lenne az, csak nem tudom elkezdeni, t.i. mert visszafelé írom és mindig folytatódik mert mindig folytatódik és visszafelé írom.) Te sohase jövő, mégis mindig beszélő, hogyfrancba-csinálod, héj!? Egy FŐMŰ- nek (kettő) természetesen FŐMŰFAJ-ELMÉLETE lesz (Máris van, ez az. Most ez elé írom, hogy 3 Tandori Dezsó: Főmú. Te leszel a párom, te, főmű. Ezzel viszont lelövöm a poént. A poén azzal van lelőve, hogy senki se gondolja elsőre, hogy poén. Tandori Dezső: Fómú, ez már egy poén, a legelején.) INNEN A MAGAM

EMLÉKÉREM Szerző és cím (gyengébbek kedvteléséért): Anonymus Mumus (Magának csak!) (v. Ebullient Equiname!) JAV.: MIMUS! ANONYMUS MUMUS (MAX’MUM: HYDE PARKING JEKYLL!) megh. Tandori Dezső Ajtó, ablak tárva jeligére (meg anélkül is) meghál isten! „Kalandor kérdések (is) kíméljenek!” t’door (Kommersz) „Anyagi világban csak anyagi kérdéseket ismerek!” Úgy kell nekem, ha így kell nekem. Így kell nekem, (HOLOTT: A VAK CSIL- LAG EZ A NYOMORÚ FÖLD HADD FOROGJON KE- SERŰ LEVÉBEN, 40

ha úgy kell nekem. ADDIG, HÉRAKLEITOSZ, ELSZOKRÁTOZUNK!) (Gyengébbek kedvéért, de az egész is. Erősebbek kíméljenek.) (x) Lelkem rajta! Min? Lelkem, min- degy, csak rajta! (KIS SZÜNET KÖZBEN: ARTISTA MŰSOR.) Etcetera nem citera! Erdély Miklósnak: (a dal; a dél) Holtfáradt vagyok. (x) („A dél-afrikai európai krikett De kínomban nevetek: a dolgokat a fejükről nem tétlenkedem. a talpára állította.”) (Kímélni erősebb. „Majd én megkímélek valakit, én meg…!”) (x) Abba kéne ha „Tényleg, csak a kényelmetlenség valódi már nekem. Mi a francot élek” (x) Mégsem hagyom a- Kérem, ezentúl csak mint z. Ez „Szerző és cím”-et keressenek. megy végig. Tartózkodó Kérelgő Átul cettig ez. jeltelen igére. Az. (Én SEMMIT sem ígérhetek! De: semmit IGENCSAK!) (x) Sokérzületi Igen, semmit, csak gyulladás. Nagyon fáj, nem semmit igencsak (Minden-színűek közt brikett a talpán egy európai) (x) Tandori Dezső (t’door)2 Főműve: címe ismeretlen. Jó lenne. (Ez egy főmű, ha csak az kell.) nagyon ISMÉTLEM: A SZERENCSÉS NYERTESEK megy? Nagyon-fáj-megy. ELNYERIK VESZTÜKET. (x) Nyagyon fáj! Nye nyagyogj. (KIMONDHATATLAN FÁJDALOM JELIGÉRE) (x) „Telefon, nyeld el vesztem. Változatok: Nem lesz, hogy, elnyelveztem!” „Nem jó, de még a legjobb. Bécsi és telef. emlékérem: Jobb híján.” Darabig: (Egyben: „fokozatok kiugrása”. Innen: Térey Jánosnak, A Főszerkesztőségnek: beszélgetések emlékérem egyben könnyű kiugrani („AZ EGY”-BEN, AGÁRMI, a fokozatokat.) TERMÉSZETESEN. ÁÁÁÁLDOTT. (x) LD. AZ EGY ÁLMAI. FOGORVOSI. 41

VAGY: AZ? AZ EGY ÁÁÁÁLMAI ( Változatok, tovább: (Nyitás miatt zárva) Semmi vész, átvészeljük. (Lásd: Hamlet, „top, dacolunk e baljóslattal”.) Rilke: „Így leszel ááááldott” (Egy-anyaggal vagyunk az álmainkból) (x) Még tovább. ÁÁÁÁLMAI JÓ! TE ÁÁÁALAT… Nagy szó, ha DE EZ IS CSAK ÁLTATÁS, valamiről legalább MEG NEM IS HAJKU, FOJT KÖV., nincs szó. (V: szó sincs. Ez egy csonka haiku volt.) (x) CSAK PARÓKA. És: (Ebullient Equiname nevű ló is van.) ITT KEZDŐDIK A A felismerés. Koan. SZÓKRATÉSZTATÓ IPAR KOMMERSZ, PULP, BÜRÖK. Aha. Iku. x (x) BÜRÖK, A VILÁG („Nekem ez kínai, fentebb, jeligére.”) BÜREIÉRT ÁTKELEK POHÁR BÜRÜKÉN. (NÜNÜ) (x) x Nekem ez kínai, lentebb (már volt): Mint más pl. dr. Tandori, és „megh. Tandori” Tandori Dezső/t’door/3 vagyok. (Nyasg., ez még egy megengedő mondat.) összetéveszti MONDJA DUBUFFET: Pierrot le Foux-val a MINDEN KULTÚRA MÁR HÉ, Tu Fut. („Neki ez…”) Fux úr! MAX’MUM ÓBERHÉ. (x) x KOMMERSZÜL BESZÉLJ! Tényleg van egy Meghdoot nevű ló. AKKOR LESZ AZ, HOGY LEGA- Európai vers (de haiku, de hehajku!) (x) LÁBB VALAMIT MERSZ. címe: Ha már valami, la, már valami LAPSZÉLI JEGYZET. KONDOR EGY ÜRESET LA- Ha már valami- POZOTT, S A KESELY. ről van az, hogy szó sincs ró- (x) x la, már valami. (Ez volt a vers.) TELJEN BE A HÉ(Karinthy Frigyes emlékérme) RAKLEITOSZI POHÁR, „Egyszerűség kedvéért ne bonyolítsuk. MONDTA SZÓKRATÉSZ Le a dolgot.” x (x) („Felismerek rád!! Te…!”) Némi szenvedésKÍMÉLHESS MEG MIN- sel meghalni: még mindig DENKIT JELENLÉTEDTŐL, jobb, mint többekkel. NEM LESZ TÁVOLSÁG. x (x) Az abszolút felmérés a felismerés!) Mindenkik többek. AZONOSSÁG LESZ. 42

Nagyrabecsülésemnek AZ SE LESZ, HOGY EZENNEL. távoli jele. MÁST NE IS MONDJAK. (x) x Bár az lehetnék. MÁST NEM IS MONDOK+ Már olyan távoli jel, MAJD UTÓBB FOG KIDERÜL- hogy csak képzjelet. NI, MI FÖLÖSLEG. (x) x Mit sem képzjelnék. HA BELEJÖVÜNK, Ez is üres ígéret. MÁR KINT VAGYUNK A VÍZBŐL, Teljen be tehát. HÉRAKLÉITŐSZ. NIHILISTA HALLGATVÁNY, ANARPISTAH Bécs. Frangepán-nap ez, Pista! KIÁLTVÁNY!!!!! (Nihilista az öreganyád.) (Úgy hallgass.) Tandori Dezső/t’door 4 S mert minden bel cantóba szédül: duchamp-i belkantó. Te keresetszerű képzjelgő: (nehintázaszékel!) Semminemű mű nem óv meg a köv. műtől. (KÖV MŰVEKET ELLENŐRZŐ HIVATAL) Csehovnak, egy vécén: „Csak a halál!” NEHINTÁZ! (aszékel „Halál a te fejed!” még csak…) „A Grusenyka kurva.” „Ó, Uram, állítsd meg „Csak volt.” az időt!” „Csak szeretnéd.” „Pssz, ó, ár!” „Szeretnéd, ha szeretnének.” Amit egyszer megárítanak, „Te szeretnéd megmutatni, te????” az árad. H2Ő. A tud. doktora.” Hogy látva lássanak. Hérakleitosz: Meghalt a tudomány. Éljen a tudom. Kérem Hérakleitoszt: „Hé, rakj le Csak a halott tudomány itt, oszt…” jó tudomány (Vildveszt.) (nemtomilesz) x A síromra, platnira csepp: Hát igen, nem vitás. Ilyet írjatok!) Nefelejcsül. Ne felejtsétek, alulról én szagolom! (FEL A SZAGOLOMMENTES VILÁGÉRT; BENZINÉRT) „Moshát latyak” (latják) „Moshát latyak” (latyak) Na, köszönöm, hogy csak ezt akartam mondani! Ne sirákozz. 43

Tandori Dezső/t’door/5 (Még mindig Bécs, még mindig Frangepán-nap, de már több is.) Nem kell nagy fekenet keríteni neki. Szeretni kell! „EZT JÓL MEG- MONDTUK, URAM, MI?!” „HOGY MIII?!” Még akkor is, ott is örökre (benyalnánk Godot-nak). (x) Olyanok vagyunk odaát is, mint egy üveg bourbon. Semmit se tanulunk, semmit se felejtünk, és már nem is nyakal minket senki. No Pass, No Sale: a Szent Mihály lova, Frangepán! 44

1 tédé ha meghal Né, csoros! 2 ott isten meghál mikor ezt írtam, én is nyerí- tettem a röhö- géstől „BÖFF” (+ L?) 3 „aggyisten”, mondom 4 s Ő: „kis bolondom” Ilyet a kacorka se csesz, frangi, mi, ez a jazz! (x) DÉLUTÁNI SÍRUTÁNI Végre találkoztam godóval. Kézejjétek gyerekek a sírontúltalálkozungo dóval. H2ő a Godó Dani EZ NYUGÓSZTALJON Szerencsés Esetben MÉg Életünk BEN („Nincs nekem olyan szerencsém”) Egy csehovi: „Mindzsnegedolyanzerendzséd, nindzs’a”) Temészel, aztán. 45

Pendix: (A) „A Gyermek sok Baba között veszett el.” …egeszel atlagemberedtem… „majd elgémberedsz te!” „HiHi!” „Há, Kettőó?” (A nagynénikém etc.) Pendix: (B) einstein + wittgenstein sem = gertrudestein stein plusz itten szentem SEM SEMMI a hováció ne legyen ováció; ha szabad kérnem! Itt nyugszik Sparrow, Eliah, Sammy, itt nyugszik Poszi, Icsi + Csucsu. „Az egész olyan csucsu és baba.” PS. „A rejtjel kulcsa” (nemtomkafkánake) Hazajöttem pl. Bécsből, hazajöttem, na, és bementem hozzájuk: (A vége: „…még ha távol járok, csak elhiszem, lehet az, lehet, hogy ők nincsenek, de hazajövök, itt az az illat, kalitkájukból a fű szaga… és akkor »hát hogy nem«, valahogy akkor ne. De a versben:”) 46

(Ez a (Még hárman élnek.) (És ez így menne tovább.) a „kafkánake” szebb, mint „kamikaze”. Mert itteni, és mert mint a hóeke. EZ A REJTÉLYES JEL A REJT- JEL!!! V. KULCSA jel a (mondjuk a) túlélés

jele; csak hát az egy ilyen jel. „VALAKI SICCEL VELEM.” NINCS AZ SE, HOGY ELVELEM; …ÉN HOGY VAGYOK EL, VELEM. VÉGÜL: TANDORI DEZSŐ: Főmű Tandori Dezső [SZOKATLAN BEVEZETŐ] „Szpéróéknak. (Gyerekek, kis türelem. Egyenes- vonalú, egyenletes a mozgás.)” – Szokatlan bevezető, alig függ össze a művel: DE: (de?!): A FŐMŰ Bécsben íródott; még a szpérós Krieau is rabságnak tűnt fel, tűnjön hát el, hamar otthagytam, holott Saslány (Szpéró Kicsiny Sas, emlékszünk), La Stella (ah) futott és nyert, s Every Cloud is a „Spar” istálló tulajdona, mindez nem vicc. De hazafelé, OLJ a megmondhatója, taxi vagy villamos helyett gyalog jöttem a Délitől, annyira nem bírtam volna senkit-semmit elviselni, és a (bántóan azért nem túl) nehéz csomag cipelését jópofa és derűs vezeklésnek is tartottam, azért hogy „annyit járok-kelek-állok-meg különben” zsebrevágott kézzel. Ez így volt, s Bécsben, ahogy hazaszöktem (gyalog! két óra út a pályától a Strudlhof-lépcső, ahol lakom), egyből nekiültem, és azt a három oldalt, jegyzeteim alapján, papírra gépeltem (vetettem), amelyek párhuzamos két sorban sorakoznak, ahol tehát ANONYMUS MUMUS van és etc. De a FŐMŰ címet folyvást magyarázni kellett, így a vershez előrétegek íródtak, mert egyre szabadkoztam, mi ez a „FŐMŰ”-ség stb. Rájöttem, nagyképű szóval: ez ennek a versnek a „formáló elve” (hah! ennek a versnek! melyről nem is tudtam, hogy lesz, nem is „akarhattam” etc.). Na, mindegy, volt, ahogy volt, s mert BE dolgozata a H2O vízszintesen helyezett O-ját nekem adományozta, azaz Szpéróéknak, meg mert ez nagy örömem volt, megminden, sic, évvégek stb., és Ki Tudja Még Mi, belejavítottam, hogy „a Főszerkesztőségnek”, aztán Téreynek és Erdély Miklós már szervesen maradt. td. 47 48 Versek 49 50 Mint ha lélek Mint ha lélekvándorlásban hihetnék, e vadhattyúk, egy költőtől, akit még nyolc és fél éve fordítottam, akkor kezdtem tudni valamit madarakról, e vadhattyúk, fordításra, a versben, ahogy ott sodródnak ötvenkilencen, áradó vízen, s ő számolja őket, s tudja, előbb még fölcsapnak az égnek, s mint tizenkilenc éve, hallja majd e hattyúszárny-harangverést, e zajt, e zúgást, mely fölébe boltozódik, aztán a raj csak továbbszámolódik, lenn újra, e vadhattyúk, változatlan úsznak, szerelmes párra pár, csapatban, míg egy híja húsz év alatt vele csupa változást tett az élete, lépte nem volt ily súlyos még, hogy őket számolni kezdte, mind e körözőket, akiknek szívén nem fog az idő, így írja, nyolc és fél év telt el, ő itt van megint, Yeats, történetesen, és beleszomorodik a szívem nekem is, ahogy neki ott a parton, vers, idő, szárnyak zúgása, s kihallom mindebből, fekve már hanyatt, a munka „elvégeztén”, fejem párnába fúrva, csak-úgy, ahogy az ő képeiket mutogattam oly sok mindenkinek, valami azonnali kapcsolat reményében, hogy egy-szárny-ég alatt történik, s mi történik, csöndesen abbamarad a zokogás velem, a part hűsét érzem, látom a zöldek

színét, ahogy mind áttételeződnek e dolgok, az övéi, s ahogy én oly ostobán maradtam magamén: lelkizik? ivott? és más változat megannyi, ez volt velem, s „mi alatt”? oly mindegy, ez a tisztaság kisöpri, ami nem lett „az”, maradt „csak-a-többi”, e vadhattyúk, olvasom, alkonyat tájt, ahogy nyers szárnyaik magasba csapják, 51 köreik folytatták a víz színén, e madarakról én is tudom, én is írom, mit írok, ki tudja, mit, csak amit ő járt, súlyos lépteit érezve, tudva, „ha egy reggelen arra ébredek: nincsenek velem…”, ez a vers vége ott, végezi, kérdvén, mily öböl partján, vagy mely tó szegélyén, hol lesz, hogy fészkük zsombékosba épül, s mások számára lesznek derülésül, „egyáltalánul”? Ha egy nap… A nyolc és fél évnek így két madara volt nekem, rég nincs az egyik, és a másik ideje is ily majd-nem-létbe játszik. Feküdtem az ágyon, hason, hanyatt, oldalamon, nyolc és fél év miatt, ötvenkilenc madár és két madár s még több miatt, kik itt azóta lettek velem, többek, és egyszer soha-többek; mint ha lélekvándorlásban hihetnék, abban, amit tudok-és-nem-hiszek rég, abban, mit rég hiszek-és-nem-tudok, körözök valahol lenn, s fölcsapok, nem tudom, ki mit hall, mit hallok ebből én magam, vagy épp az ellene-tettből, tétemből, mely elmerül – nem tudom, mily vízben, égben, induló nyomon, melyen ott megyek már magam-előtt-sem, s vissza így kell jönnöm majd: soha-többen; ülök, gépelem ezt, s fekszem, s alábbhagy s felcsap velem – Kinek? –, hogy „Legalább Vagy”… 52 Szonettkoszorú 1 Végtelen sejtelmével indulok. Indulatos sejtek végestelen célozgatják, ami élettelen célbaérésként egyszer közre-fog, másszor, általa-magánzó, vagyok ón-zsineg, melyhez mérendő elem nincs, s nincs az egyetlen guriga sem, melyről se-mélybe leforog, a dob, marad a haladás vízszintese, se-buborék, más anyag mímese, de ha így: mi értelme bármi szónak? „Lombot” – lássam! – félrehajtom magam,

„madarat” – mit mímelek untalan! – e lombtalan, madártalan fasornak. 2 E lombtalan, madártalan fasornak törzses képzeteit, ágbogazását változó szemek másra-másra látják, elalusznak benne, ahogy loholnak, hadd lennének jelen az aluvóknak, kik így várják ki-ki hasonulását, s közben mégis ki-ki legyen a másság; megáll a szív, s nyomban tovább doboghat. De hol van valója és képzete, annakideje és semmihelye az eldologtalanított dolognak? Vagy mi az, általunk, mi erre van? S merre a „mire”? A szél tárgytalan, hol csupa tárgyhoz-nem-szokott lobogtat! 53 3 Hol csupa tárgyhoz-nem-szokott-lobogtat csupa se-iránya-sincs elszökőt, például a vissz-kör-futó időt, melynek duzzadtából mindent kifognak, ami az általa bezárt fokoknak tovább-fokozása lenne, előbb elérhetővé tenné a jövőbb jelleg pillanatát, mit meg nem oszthat: ez így a „Soha Már” föld-kerülése. és ha az eleje nyomban – a vége? De: körben-minden-egy-helyben forog?! Mire jó? A hajó hajózható, s az út önmagára utalható, hol maga tárgya már, ami lobog. 4 Hol maga tárgya már, ami lobog, s mégse magáé, akár a madárszárny, egyre-visszamaradásokba tárt árny, vagy elő-kép, al-réteg, földobott kép-másolat, mely az Eloldozót nem ismeri, s aminek bármi állvány: egy-tér-osztó osztatlan, mint a zárvány, csírátlan tojás, melyből nem kopog szabadulás; és elgondolnod is rossz, hogy neked is szólhat majd ez, amit hoz az Örök-vivő, mely távolodott egyre, azt láttad, hogy rég elenyészett, de visszatér, mert a részek – egészek, itt se üresek, itt se csupaszok. 54 5 Itt se üresek, itt se csupaszok a csak-belül, csak-kívül elmerültek, hordozzák magukkal, amibe tűntek, és amit visznek, köréjük-korog: ez örök éhük. Örök jóllakók, velük, például magunk, teljesülnek

általuk óhajaink, és lehűlnek, feljebb hevülnek, mint változatok. Nem mint önmaguk. Mint „önmagaik”. És semmi nem túl-, semmi nem alig-. Ami legkötöttebb: legoldozottabb. S fordítva. Így, épp mi fordítva van, kél újulva, mint nem-változott alap-fél! A tárgyak épp csak más-terűn forognak. 6 A tárgyak épp csak más-terűn forognak, és ez a többlet, mely eljár velük, mint egyetlen kopásuk: idejük; összességüket tekintjük koroknak. És egy-egy ily kort oly semmije-toknak, mely csal-sehollal van csal-mindenütt, fészken, hol a kakukk tojása üt, kagyló, mit tengerébe visszadobtak, és leomlik rajta, kör kört követve, a héj lágy végtelen, a víz kövesre dermedt, és így tovább – minden hasonlat annyit ér, amit ekképp kiszorítva másképp nyer – s hogy mi okból? – soha-vissza; miért tekinteném magam oly oknak. 55 7 Miért tekinteném magam oly oknak, ily oknak, bármilyennek: síkszegő, kivel célja hozakodik elő hiún, lapra lap, mégse e lapoknak sorozata, mellyé feldarabolhat s összetömöríthet a levegő; más a mutató, más a ketyegő, Mégis van, amit egymásról lelopnak. A vissza-sosem-érkezés futása, legyen akár önmaga megcsalása, valóságos jöttöknél láthatóbb. S lehetsz így magad bármi tény-hitetlen, utolérhet oly visszatérhetetlen, mely előidézi a másvalót. 8 Mely előidézi a másvalót, mondjuk, ha tér, mivel hessenthető szét, mondjuk, ha idő, mi tölti ki, bőség, mely, mondjuk, nem övé, de állagod hosszabbítása, mellyel áthatod, hogy kerüljön bár visszább vagy előrébb, ne ott legyen, ahol te: lehetőség, ő is, te is, és nem is áltatod magad azzal, hogy előbbrevaló lenne ő, lennél te; a rossz, a jó fogalomellentéte tovalábol, tovatáncol, nem láncol, s azt se várd, hogy majd e bárhogytól tudsz lenni akárhogy, vagy elfeledkeztet a más-világról. 56 9

Vagy elfeledkeztet a más-világról, ha oly nagyon füttyögöd: e-világ…? A súrlódásról, ha a felsikált kövön elcsúszol? Másé: önhibádról? Vagy tudod-e, a földön fekve, távol – mintegy! –, élvén magad-hasonlatát, e jelenet madarad – madarát! – mikor röpteti el arról a hátról, mely, ott, messze, tied és nem tied, és hol lesz, ha álmon nem lesz veled, és hol, ha meg se térhet távolából, és hol, vagy hogy vagy, ha kihunysz: te, fény, te más fény, nem-te, ki magából-ki-égte, gyertyáját oltva két-vég-oldaláról? 10 Gyertyáját oltva két-vég-oldaláról: mit tesz, akit visszafordít a Kép, mit zavartan, s mit úgy, mintha az ép érzéket mutatná? S ha csak magából…! Tréfa-rendetlenség álrend-szabályból? Elkezd kattogni, ami, Semmi Gép, fenyegetőn hozza közelebb oda-vissza-se-képét a Továbbról, nem a Halálról, annál tétovább, közepebb fok ez, és a tét odább odázható, pusztán fokozni kell, s ehhez lesz pusztaság. És az eloltás: Megannyi Fény így! A Megannyi-Volt-Más! És lángot véve tőlük, lobog, el. 57 11 És lángot véve tőlük, lobog, el? A mindörökkön megvilágítatlan, melyben a fény, mégis, akár a katlan, sötéttelen alászállásra jel? Sötéttelen, de fénytelen; mivel észleljük, s mit észleljünk? Mely alakban kövessük, mi-utunkon? Hova csappan, „kétfelől”…? S rossz ígéreteivel egyre úgy vegyük, elkapva kezünket, mint ami kitölti egy-egy közünket, mely, persze, nem volt hajnal hasadása, és mégis…! Kétfelől: ilyen a tűnés, ezt kell tudni. Űzött, zajtalan űzés: el, el, tovább? mily képzelt surrogásba? 12 El, el, hová? mily képzelt surrogásba? Ha nem lendül a szárny, s nincs félreértés, élet és halál közt az a remélt rés, az elhenyélt… elgondolt… netovábbja-megvolt, hihettem… Minek bárki másra tenni át a személyt? S e kép-idézés, a képzeteké, el-s-visszacserélés: reménytelen. Minek az „akarása” volt minden akaratlan-jó szerencse? Eljön a Vele-Se-Én, a Velem-Se-

Ő, és…? És. Egy fa tövén állva; ásva: és sehol-lomb-s-madár. Még nincs velem, ami lesz. Ő – van. Ezt „csak” – képzelem. Ily képzelés-kényszer minek a mása. 58 13 Ily képzelés-kényszer minek a mása… Az álom-által-oldhatatlan-eljő, semmi se az első, mégis az első végtelen-sejtelem bontakozása, szétesése, nem tévedés, korábbra tettük idejét, késik, vagy –: közelgő pillanata, ahogy fától az erdő, nem látszik, nem láttat – maga-szavára bízható, ami szóvá lenne. Mintha… így folytatom, már azonnal megingva, a hossz, a mélység eszközeivel fölszerelve is hová gombolyodnánk, ha az, ami lobogtat, nem lobog ránk, ha lehet Semmit, mert Semmit se Kell? 14 Ha lehet Semmit, mert semmit se Kell: vég-aknásan a legnagyobb szabadság, hogy amit úgyse kérsz már, úgyse adják, s magad maradsz lenn-fenn-időivel lenn-fenn, s ki Ő, ki volt, már-már „mivel lehetett Ő”, kérded, és mert kihagyták az évszakok, az évek, és lerak rád ez mind „egy réteget”, melyet visel – vagy nem visel – az az önkéntelen követni-vágyás, mely itt kénytelen maradni mégis; torok, mely hurok; kérte: hagynák, örökre…és halasztva: ez lett, ez lesz. „Nem lesz ily ok panaszra”. Végtelen sejtelmével indulok. 59 15 Végtelen sejtelmével indulok e lombtalan, madártalan fasornak, hol csupa tárgyhoz nem-szokott lobogtat, hol maga tárgya már, ami lobog. Itt se üresek, itt se csupaszok: a tárgyak épp csak más-terűn forognak; miért tekinteném magam oly oknak, mely előidézi a másvalót, vagy elfeledkeztet a más-világról, gyertyáját oltva két-vég-oldaláról, és lángot véve tőlük, lobog, el; el, el, hová? mily képzelt surrogásba? Ily képzelés-kényszer minek a mása, ha lehet Semmit, mert semmit se Kell? 60 Vál-hon s felé s felől R.-nek és C.-nek

Fordítottam ezt a verset hogy valaki mint a levegőn át nyilván az egész a múltból van már csak megjön a felhők pillanatra széthasadnak látszik a sziget zöldje Írország biztos és ő leereszkedik aztán a küszöbön feltehetően ül a házba már benézett és minden úgy van és semmi sincs és önmaga dúlt tükörképe indul el vele szemközt hadonászva az ágy túlfelén vagy felé vagy feléről A felek a szó minden értelmében már elválások felettébb valószínű látjátok ahogy aztán végigmegy láthatatlan a falun esetleg ott a felirat nem azé aki választja nem aki megválik tőle hanem majd elválik De az ki az mi az melyik vagyunk mi és mikor s nagyon úgy képzelhető az egész képzeletvilág ha az még minden visszatérés megvolt megnyílt pillanat tárgya átsiklás átsiklás alatt mint önmagunk lengő terhe ugyanaz ami még valósan van s mi alatta benne felette/lettébb 61 A lap se, mutató se Hogy van belső óra, s mi igazítja, ott, hol nincs számlap és nincs mutató, hol minden lengve jár előre-vissza ilyen időnkről mi is mondható? Visszavisz? ahová nem nyílik út már, ahonnét csak nyílnának az utak, melyeken élve se, halva se úgy jár a múlt, mint lehetséges változat? Ami megtörtént egyszer, netovábbja immár a meglehetséges valóknak; ami lehetőség volt, egyre várja a képtelent, s mindig tovább tolódhat: egy utca, egy évszak, egy napszak, egy tér, elszűkülők és kiszélesedők, a megvalósulatlan vissza nem tér, s öntévesztés, hogy vannak „múlt idők”, önelvesztés, igen – de védelem az ily hibázás, így óvjuk magunkat, melléfogva, mint akik se jelen nincsenek, se nem kérik még az újabb esélyt, mert elidőznének a máskor oly gyorsan átfutott pillanatokban, s ami „egyszer” lehet, hadd lenne „párszor”, lobogás még hadd lenne, mi belobban s kilobban, a kettő között a „percek” hosszabbodnának, s talán tűrhetőbb volna akkor, hogy minket vétve telnek puszta órákat elütő idők. 62 Az újra-lombzöld az újra-közökkel Az újra-lombzöld az újra-közökkel

hozza áprilisát, gesztenyefákra rétegződik előzék-sokasága, így visszajárva emlékeztet, hogy valami Örök: kell, s ha figyelmetlen nézed is, örömmel nézed, és visszagondolsz egy madárra, vagy emlékeztet rá egy szín, a sárga, a zöld, hogy vele álltál, jobb Feleddel, s hogy ne feledd el, a színeket néki mint mutogattad, a fák előzetesét minden ablak mutatja, várva, hogy örülj meg, hogy ez –: emlék-közös jel, melynek mintha csak társtalanja lenne, mert a szárnyak sárga-zöld jeltelenbe csukódtak össze, örülj meg, hogy ráemlékezned erre lehet legalább, s tedd el kora őszre a kora tavasz minden bánatát, ahogy fölötte a domb oldalát levéltenyerekkel, itt – odalát szemed! – homlokod ráképzelt kezekkel simítják ők, és kérdik – hova? – jössz-e, velünk tartasz? a madarak s a fák. 63 Napfény egy üres szobában Napfény egy üres szobában… Lehajtom fejem a földön egy fénymásolatra, egy pillanatig elalszom a rajzon, belealszom a kinti lombozatba, mely már alakul itt a Duna-parton. Az üres szoba megtelik-e? Nem tudhatom, valójában sose jártam ott, akkor-ott, vagy még hozzátegyem: soha abban-az-egyedül-világban; és most még egy madár itt van velem, ő is, most még, alszik a lábamon, mezítláb vagyok, és elindulóban, hová? Üres szoba, nem tudhatom, valaki számára alakulóban, valakinek ott ez már: tartalom, nekem csak, hozzátehetem-e: forma…? Amit majd nekem kell kitöltenem, és mintha a más-kép hiába volna, felébredek, nem lelem a helyem; jövök, írom ezt; jön, érint a tolla. 64 Szonettkosz Megholni, az mindig: legközelebb. És mintha csak a Szép futna itten. (Az átváltozás ülő emlékmű) 1 A bromptoni közp. temetőbe halottak napján bevetődve

– halottak központozása, lábunknak botladozása! – az FC Chelsea pályája felől, ahol a lonc alatt lötyög a lakat, de a kerítés eleve bedől: ott mentem, evidenciás úrnak szólítván magam – „másul”, mert egyedül –, mindegy, körül mi volt, a holtak, e rossz vicc, belül, vittem otthonról hozott s a Westminster Katedrálisból lopott 2 (két) gyertyám, társaságuk keresve, egyikük Szpéró, másikuk – külön kéne említenem Samut, hm! – a Többieket jelezze; de furcsa látvány fogadott: koszorúk sehol, amott egy kutya lohol, babakocsitologatók gyülekeznek itt? igen, családok, és közben ez az őrölt-babérlevél-kosz-szín összkép, amit a szél hozzávetőlegesen Fulham vagy az Earl’s Court tájáról át-átjárt, tokjaikból termések peregtek, vakond-túrt 65 3 halmok a hantokkal vetekedtek – kísértet terep! később tudtam meg, hogy anglikán temetőkben nincs úgy, mint nálunk, na ja, otthonosabb sírkertek táján, erre a légierő templomában hívták fel a figyelmem, el nem helyezhető mécsem füstje a szállodámban szállt el; sőt, a hölgy a Westminster Katedrálisba küldött volna vissza, na nem, most, amikor már tisztességesen vásárolt mécsesem van! Meg ne szólalna a tűzjelző – hotelszobámban! úgy ám! Szpéróékra gondoltam, és égett a gyertyám. 4 Most ott (keringünk?) egymás láthatárán, mint láthatatlan függönyök mögött szereptelen szereplők, nem találván – – mit? ismeretlen címre költözött. Hogyan tovább? Könyvet vásárolok. Vagy egy ébresztőórát is vehetnék? Angol nyelvkönyvem erre oktatott. „Jó, de hát könyve is lehet rég…!” Egy Rubstick nevű akadálynyerő ló – élt huszonhat évet – vasárnap meghalt, olvasom a szaknapilapban. Istenem, megsirattam,

álló nap egy szál slágerdalt nem hallgatok! Szólt a klasszikus-adó. 66 5 Skót ló volt ez, és csöndesen, istállójában szállt ki lelke, kiérdemelte, ez Samut hozza be nekem, az ő halálát, több mint három éve kettőnk keze közt túlvilágot érve lehunyta kék szemhéját; Samuka… a többi majd csak elmegy… Afrika jeligére. Ma, írja a napiszaklap, az Örök Talajon-műanyaghomok, Samson Agonistes fut! Öröm nekem ma itt ez, v‾ v‾ v‾ v‾ v‾ v‾ v‾ v‾ megszolgálnám ezt a kis örömöt; majd meglátjuk. Tegnap Chepstow: iszap csak, 6 akkora esők estek. Mindenkinek a teste, gondolom a sáros Hyde Parkban, nem Jekyll doktor, az ő dolga. Vagy hogy mily lelke van etc. Csak az nem annyira látszik. Sötét alakot játszó énem a Soho utcáin cikázik, iroda s iroda közt. Nem jó módszer! Miszter! De az úttest közepén a gyűrt, szemcsés betontoldatok, a tócsák – verébszemecskék! –, a reggel még szép friss paradicsom a Le Piaf gall étterem előtt, most egy negyed láda kidőlt, cirkálgatok, üdülve, e koszon. 67 7 Járt itt Murphy? Becketté; és Sweeney Agonistes? Bacon-könyvet keresnék. Lesz-e, és vajon hol lesz Henrietta Moraes-önöséletrajz; ez a tájékozottság; persze, ráérek én otthon keresgélni a tavalyi újságok közt, a cikk – a modell könyvéről! Bacon és Lucien Freud modellja volt a csuda Rietta, na, még ezt itt megnézem, 8 ezt a boltot. S ez a cikázás. És mindegy, mijével mit csinál más, az az ő temetése. Csak le ne késse. Ennyit a lélek és a test dolgairól. Szent igaz: Omar Sharif mondta jól:

„Nagy vesztések, ó, utánuk a hazautak olyan megalázók.” Így költözött Deauville közelébe, hogy a rajtokat, egyrészt, le ne késse, másfelől – ki tudja! ahogy mi itt a formának adózva ezt tesszük, ő mit tett; de tovább: a dolog netovábbja az volt, hogy ha ő – megjegyzem Lucien Freud is, ez egy ilyen jópofa könyv, a riport az elején, itt meg sok is a rím: 68 9 és véletlenül egy strufnival több lett a szonett is! meg túl hosszú a sor, de hát amikor a lendület elvisz, Lucien Freud mondja: ha már sokat veszít, még jobban rádöbben, mi mindent mulasztott közben, s hogy hasznosan kell töltenie perceit; így aztán mindig dolgozik, ha csak teheti. Itt jön össze Omárral, aki egy-egy elég nagy vesztés után, egykor, az ügynökét riasztotta azonnal – forgatna! Azt az izé szerepet ő igenis vállalja. 10 Rám-alkonyodik a Sohóban. Itt valahol van és sehol van: jól megmondtam. Vasárnap moziban voltam. (Vasárnap nincs verseny.) A Renoir Mozgóban. Erről másutt. A filmről és a Renoirról. De Mauryéket nagyon behozta. Valamit így-botladozva keresgetek én is, hat figurámról írva. De most őket is hagyjuk. A mozijegy ára hat font volt. Egy lovon nyertem vissza. Kontrából-a-Sharija! Nem mondanám ezt, ha attól tartanék, mindent elront. 69 11 Most nem az, hogy a csoda tudja, csak nincsenek csodák. Remélem átvészelem még, ami hátra van itt. Az a szaknapilapra, kenyérre való meglesz „a ló” jóvoltából. Néha az utolsó agárfutamig játszom. Rajtam ne múljon; itt haikumra utalok, hogy azt mondják, rajtunk is múlik minden. Rajtam ne múljon. Ugyanaz az inasgyerek, aki tizenöt

évig nem volt moziteremben; utoljára apám halála után mentem le apám lakásáról, éjfél előtt, 12 a Bartókba; valami Woody Allen volt műsoron; és tessék. Diane Keatont látom viszont a mai Daily Starban, és ott van Mick Jagger is, a Moraes-memoárban az áll róla, hogy polgárgyerek, azért csak, Moraes mindig is hobó maradt. Jó lenne pár pletyó adat a könyvéből, ma ló a Samsonon kívül nem nagyon izgat, ez lesz a fő program, Henrietta keresése. Rábukkanok közben pár Dubuffet-re, De Staël-re; életem legdrágább könyve volt s marad! A hetvened-részébe játszom! De végig, minden versenynapot – még ha előbb, utóbb csömört kapok 70 13 is. Az elázott chepstow-i (Wales) versenynap úgy hiányzott! És nem az, hogy Wales-i bárdok. Elalvás – mindig csoda az elalvás! E tucathasadás. Az ember egy temetőbe jut – szokás –, lel a Chelsea-pálya felől egy bedőlt lonckaput, keresi, hol vannak a koszorúk; éjjel a mosdóba vizeltem, és – mert untam már felkelni – a falra jegyzeteltem. Éjszaka, jegyzeteléskor, ott van gyakran az Írás a papíron. Ezt valami más kezek rótták! Ugyan. Érzékcsalódásokra van az éjszaka. Kenyéren s vízen edzett szervezetem rendetlenkedni kezdett tíz nap után, fél háromig nem bírtam 14 elaludni. Szpéró halála órája Haiku: „Rezzenetlen va Vagyok” – sic! – „nem szeretem, ha megrezzentenek”. Hát nem is dühöngök, hiába jön az, hogy hiába küzdöttem, én mindent megtettem, irány haza. Könyvesboltok. A Charing Cross esti fényekben. Él-e még Lucien Freud? Itt, Londonban? Találkozhatnánk bármely irodában. Vagy Bromptonban? Maury biztos elmenne a hülye Renoir után egy sztriptízbárba. Mit tudom én, ha már nem unja. „Taníts hát akarni és nem akarni” – „gondolta a Hyde Parkban ülve Maury” Satöbbi. Két hete vízen és kenyéren élek; mire akarhatnád a szívem?! 71 Mesterszonett Első kiadóm, K. I. emlékére. Pistika, Piska, Pista,

utóbbi főleg lónév kb., Szegény Yorick Na, most aztán. Vagy igen, vagy sem. Lesz-e annyi valódi lónevem. Ha nem, feladom a mesterszonettet. Nekikezdek. Négy sor előnnyel vállalom a handicapet. Ja, de elmaradt a „Skót szimfónia”, az volt Szpéró dala. – Most érdemes ezt? Ki értékeli? Egy szonettet Master-nevű lovakkal írni be? Ringmaster; Master Beveled; Master Bavard; Master Oats etc. Ki lehet keresni a „Life”-ból; ez a Sporting Life. Henriettáért én is talán könyvtárat látogatok. Ég veled, Royal Hotelszoba, alvatlan éjszaka, mosdó – olyan, amilyen, de kávémtól koszosabb! –, ki tudja, mi volt jó. 1995. január 14–18. (És megint közelebb, hogy megholsz.) 72 Kafka felugrik Kubin emlékérme Kafka felugrik, leple a csöndes széknyikorítás, hagyja az esti fámilij asztalt, senki se kérdi, senki se tudja, nincs magyarázathoz csak idő se, megy, s ha bevágja – hátra – az ajtót, már kifejezte: mit? Megy az utcák hűvöse lapján, lapra lapozva – újra mit? Aztán csak hazafordul, vagy ha barátot lel, s oda néz be, jobb. De az éj ez, túltelítődött; ám ha csak épp egy alkony előtti óra van, így tér kerti lugasból, és haza, áll csak, hallja a kocsma zende-bonáját, mégis: elájul. 73 Norfolki szálloda

Karácsony jön; ki lakhat norfolki szállodámban? Villan-e még az ablak egy-köre gyertyalángban? S ahol az a platán van, s verebek csurrogatnak, a kép, amire láttam, megáll-e még alaknak? Vagy csak mi összetört már, az karácsonyi ének? Ami holt szárnnyal elszáll nem fonnyasztja enyészet: nem érhet soha véget. Norfolki szállodám vár, Szpéróm, tűnt gyertyalángnál látsz még, köddé kilépek. 74 Paper Star Egy kis labda emlékére, mert Szpéróm emlék-nevét ráírtam Londonban Paper Star, te, kutyánknak vett citrom gumilabda, képzetnek hajigállak, távollét kicsi napja, ég-játéka a távol lét Hyde park-közelének, lennék, mintha, de máshol, lombzöldek zizerésznek, varjak szerteriadnak, röpte-szerén puha gömbnek, habzuhatag madaraknak mennyek a vízbe pörögnek csalképként, tovacsaptuk történ, úszik a játék, perc volt csak, ha becsaptuk, mind, mi halálra a szándék: Paper Star, te, ki Szpéró fény-üzenése lehettél, messzi elúszol, az ég ó füstaranyán lehelet szél, lónév ihlete, Csillag, ólom-prése papírból, rost-színeden sosem írnak kis karmok, s ha a sírból, vagy ha az őszi esőknek pergésével eredvén, elhagysz; félbe-előleg, nem-tudhatni eredmény, már csak a város, a fények, már csupa emberi környék, törtek egészbe-enyésznek, éjfeketéllene: zöldjét 75

épp nem bánja a parki lomb s fű, futnak a lámpák, három-szín, belehalni nincs mibe, szív, mije vár rád emlék ködnek, a padra zöttyensz, messzi a nap rég, Paper Star, sugaradba tintát csorgat a vak vég. 76 Hatvan felé 77 78 „Kedves Samu…” „Jó lett volna-e…?” Belenézel egy tál lencsébe, átpergeted ujjaid közt az optikákat. Fortinbras megint piacra dobott egy-két újdonságot; azt az utcát meg olykor fölállványozzák, befordulok a gerendák alá, elkerülöm a kiállítótermet. Az antikváriumban rég meg kellene teremtenem „a kapcsolatot”, de én az Üvöltő szeleknél megálltam, az volt utolsó előjegyzésem, az utolsó és az egyetlen. Jó lenne („Jó lett volna-e”, belenézünk; a deszkákról, melyek jelentik; egy tálba, melyért) (melyért, valóban?) – de hát van-e még valami az ilyen történetek mögött, léteznek-e ezek az angyaljárta formák, visszatérünk-e a kavicsos partra, ahonnét ez a két tenyérnyi kődarab idekerült, ide, mert képzőművészeties volt, bedobtuk az uszadékfa mellé a csomagtérbe, most két madár kuporodik fölébük, olykor leszarják őket a gallyukról, mely a polc tetejére hajol; visszatérünk-e, ha utoljára mostuk le a két kavicsot? Véget ér-e, ami „a legtöbb volt” és „nekünk” (ami a legtöbb volt nekünk) (ami a „lett volna” helyett csak volt, megvolt, elhagyhatatlan) (és ami a legtöbb dolog lett volna, ahelyett), véget ér-e majd ez, a madarakkal, ahogy csak ujjaink közt pergetjük át az optikákat a tálba a két nagy kavicsot (a mi kalitkánk kavicsait) havonta, az ő kalitkáik köveit hetente lemossuk, hosszan belefelejtjük a kezünket a vízbe, mely nem a tenger, de ha egyszer belenéztünk abba a képbe, ahol a megmentendő madarak voltak, ha elmentünk, „kiszálltunk” (mintegy középkor) az elsőért, néhány halott után, mert már tudtuk, hogyan is kell madarat („Jó lett volna-e?” Van-e ily tudomás, például ami rád vonatkozott volna? Vagy ez már csak aztán merül fel; s mi a tál lencse?), hogyan is kell, egyáltalán, hogy 79 aztán éljen, és persze itt maradjon

a nyakunkon, mint ami a legtöbb nekünk, itt ült a vállamon, míg ezt írtam, innen a párkányt nézte, ahol a kintiek ettek, verekedős, tökéletes akrobaták, a repülés művészei, jó lenne-e, ha az a szoba megvolna, vagyis ha szoba lenne, ahol a leszállás sarka vár, az utolsó, és apró verébcsontvázakra pergamen vonható aztán, és a menetrend végleges, jó lett volna-e bármi bárhogy másképp? Most a madár nekivág vállamról, függöny állja útját, nem komoly a találkozás, üvegtábla a függöny mögött, kettős, azon túl kintiek, a benti kukoricadarán, amit kiszórtunk; a pár, az emberi, folytatja a téli etetést, ez az évszak kétszer van minden évben; mennek, két irány adódik így a háztól, két etetőterep, fárasztó évszak, de hazaérve a lakás mindig fülledtebb, mint kellene, hiába szellőztetnek gyakran, madarakkal beljebb zárul a belső tér, macskák ki-be járhatnak, szintén aggódnánk, mégis, macskákkal ez más. Neked milyen volt a madarakkal, akikkel nem volt így semmilyen? (Mert egy meghúzhatatlan vonal mégis mindenre van, határ, ahonnét, amin innen és túl, a különbség nyerssé tehető, elkenhető, a függöny, az az elkent különbség, az ablaküveg, az a végleges különbség, milyen törékeny az ilyesmi is, törékeny és végleges, véglegessé válik valami, ha a lény odakerül, ahova; megvan attól fogva a megélhetés elemi módja, a változtatások csekély teret hagynak, mindig több levegő kellene, az etetések – kitekintés mind egy más megélhetés vidékére, „és ha tehetjük…!” – miért ne? miért ne nézne ki a vállamról a madár, miközben a másik a cserepes zöldeken kertészkedik, rágja a leveleket, könyveim századik lapjához lesz mit bepréselni, ha már elkezdtem ezt a dolgot az Üvöltő szelekkel; két 80 lap közt a csöndes levél, ki tudja, milyen eseményeket érint; ki tudja, milyen az érintésük az ilyen eseményeknek, pergő az anyag, szárazság idején. Március közeledik, a kinti verebek érdeklődnek a fölforgatott föld iránt az ágyásokban, a parkokban, állandó bokraimat mégis látogatják, a még bevetésre alkalmas műrepülők, a legtermészetesebbek, látják alakomat, az ormótlan figurát, melynek elnézik, hogy ily torzul érkezik, sőt,

jobb is, hogy nem emlékeztet a szárnyas konkurenciára, bevárnak szinte, a cseles bokornál, mely mintegy grafika, gallyai közé galambok, varjak nem tudnak betolakodni, pontos grafikai világ egy-egy ilyen téli verébetetőbokor, használja a pár, ahogy etet a két hídfőnél, beszórható az eleség a vonalak közé, a gallyazatba, a verebek várják, ott ülnek fenn, szinte bevárnak például engem, akkor eltűnnek, marad a vonalzat, már ehető közökkel, érthető közökkel lakói számára, kellően.) Neked is volt velük így? És ha nem velük, és ha nem így, és ha nem – attól még volt, attól még neked, attól is. A válasz eltávolít, ha pontos, a kérdéstől, mely nem lehet pontos kérdés arra a válaszra, mely ismeretlen – ez a néma csend lényege, és így a lényeg, ha a néma csendé, nem tudható szavakból, ami a néma csend lényegéből szó-közvetítés, megközelíti csak, s ugyan mit közelít meg? Macska, madár: összeereszteni nem szabad, azt nem, zárt térben, a természetben az egészséges egyedek, most itt „az én madaraimról” beszélek, nem eshetnek másik faj áldozatául. Ám ez tévhit. Esnek. Tavasszal a cicákat, a rigók költésének idején például, nem szabadna kiereszteni vadászni: túl könnyű az ilyen zsákmány, holott fajuk egészséges egyedei lehetnének a macskák áldozatául eső rigófiókák. Hanem kettőnk közt ilyen kérdésekről nincs szó; az ilyen kérdéseket, s hogy szó legyen róluk, eltesszük, 81 más alakúvá formáljuk, hogy használni tulajdonképpen lehessen, de mégse lehessen mert úgy meg másért nem célszerű. Látod! mi egymásnak minden kérdést feltehetnénk, de épp ezért nem érdemes, épp ezért nézem a pillanatnyi túlélő gyengédségével, bátyád immár, földi idő szerint, nézlek, ahogy olyan pontos és megértő figyelőként ereszkedsz le, veszel részt (és itt mindegy, miben); mögötted az asztal egyszer s mindenkorra van, ezen a képen, arcod kifejezése: Mercutio a színpadon, örökéltű, mert gyorsan elintézi, végig saját szabályai szerint. Nem számít a részek nehézkedése, az arc, a fej formája, bőr állaga, az ő törvényei nem kerülnek beiktatásra, a játék törvényszerűségeinek jegyében eljátssza magát a tragikusan komolykodókért. És szereti őket. Az üveg, az ecsetek (tisztasága, ragacsa), a földön (te, én, bárki), a társaság (macska madár), a mozdulat (és a többi) – talán

valami elgurult, talán valaki igényt tart rá, hogy ott légy vele, és te megengedheted magadnak, hogy az ő akarata meglegyen, legyen meg a te szeszélyed, mely nem szeszély, mondod neki, de az akarat oly fennhéjázó szó, az úgysincs meg soha, az akarata senkinek sincs meg, ha már a dolgok akaratokig jutnak, semmi sincs meg. Ott, az asztalon, minden megvan, arcod megőriz egy feltámadó lehetőséget, és azt a nézést szinte perfekciónak érzem, mellette a magam efféle kifejezéstelenségét, vagy csak hogy megriadnék, ha magamat így látnom kellene: belül olyan tökéletes a szándék, belül az ember önmaga légies változata, ahhoz képest „kívül” mindent eltúloz már maga az, hogy saját ellenőrzésén kívülre kerül: a kéz tartása, a tekintet, nem én vagyok, nem az, amit a madárnak válaszul mondanék, ám hogy ő mégis „jól” látja, bár bizonyosan egy harmadik változatot lát, az feltehető, mert odajön, rászökken az ujjamra, és mászkálunk, játszunk a szőnyegen, csak ő sokkal csekélyebb lehetőségekkel is élni tud, bemegy olyan helyekre, ahová csak 82 benézhetek aztán, valamivel kicsalogatom, végigheverek a földön, hanyatt, jön, megáll a karomon, hátamra felszökdécsel, nyakamba telepszik, a verébcsőr máris elkezdi huzigálni a hajam. Ezt a maradéktalanságot el kell tűrni – hogy: van! –, még ha magunk itt aztán végképp nem vagyunk is „olyanok”; a madár (a macska stb.) legalább megadja nekünk a feloldozást: abból, vagy az alól, amivé váltunk, ami másoktól különbözik, vagyis amiért eleve van az, hogy „más” és „nem más”; a madár (a macska stb.) mássága ugyanazzá tesz minket; és ezzel a derűvel a hunyt szemhéjunk alatt – mert: miért ne? ellenőrizhetetlen táj az és látvány! – alszunk el, és a lény áll (fekszik) rajtunk, és mintegy „őriz minket”. Holott… (Holott?!) Holott mi magunk is a visszatérő évszakokkal (például így) megújuló – vagy csak „más”, vagy csak „megint más”, vagy csak „mindig más” (és ha így: van-e mihez képest „más”-t mondani?!) – terepeket, a bejárandó utakat (egyszerűen: a madaraknak fűért! például), a séták helyeit, a dombot vagy városnegyedet nem „őrizzük”-e ugyanígy? (És erre mondja a szomorú Marlowe magándetektív, hogy „kezdett túl sok lenni az amigo”, ami gyanússá tette a spanyol eredetet, ott; gyanússá tett valamit eleve, a szereplő személyét, és akkor tetteit, például; csak hogy halmozzuk az elemeket, szaporítsuk, amiről valami mondható; nézünk.) Ez most más, mint ott

lent a földön. Ez másképp van itt. (Itt és másképp: megvan-e az „ott” és a „nem másképp”; miért nem mondható valami jelzetlenül, miért jelzés a mondás, és így tovább.) Tulajdonképpen ezek a csendes órák vagy negyedórák (a madaraink elpihenése után) (ez még nem ama „végső”, amikor megint elutazhatunk, „itthagyhatjuk” a helyszínt egy-egy nyaralásnyira stb.), ezek az időszakok, amikor így nézünk, bár te itt mintha megfigyelnél valamit, nem lehetetlen, hogy megfigyelsz, mégis, ezek a bármilyen terjedelmű időegységek, amikor „csak úgy vagyunk” (és nem vagyunk úgy sehogy), ezek nem tűrik az ilyen hosszú bevezetést és tárgyalást, ahogy 83 szólni próbáltam (már nem is) róluk. Azt mondhatnám: a verebeinkről már jobban el tudom mondani, mi ez. Vagyis: most megint tavaszodik. Egy villamosmegállóban – nézhetjük azt is – valaki azt mondja, hogy „ezek azért már tavaszi fények”. Egy öregasszony. Ezt kaptam tőle, nem messze attól a helytől, ahol két madarunkat találtam. Kétkedő arccal hallgatom – „nézek” –, ahogy ezt a mondást beidézem ide; már túl vagyok rajta, a tavaszi fények a levegőben épp ezek: egyszeriségek, nem lehet beidézni őket szövegbe, sehova. Ennyi mégis elhangzott. És a beszélgetés nem lett volna folytatható; az öregasszony nem is nekem mondta. Emlékszem: valamilyen évszak volt, találkoztunk a kiállítóterem és az antikvárium közelében. Később egy versben befordulok ott a sarkon, zoknimat rángatom. Akkor már fáradt vagyok, végigjártam a várost, csüggesztően, hogy így mondjam, nem tudom, mi volt csüggesztő, mi csüggesztő, ha az ember nagyon sokszor jár a pesti oldalon. Talán sosem arra szedünk füvet „nekik itt”. Négyen vannak. Kettejükről szóltam eddig, de hogy „egy-egy ilyen nyugodt pillanat” és „nézés”, igen, hogy erről mondhassak valamit, róluk kell elmondanom. Ahogy a te macskád néz, ráismerek a mi egyik verebünk nézésére (de főleg a mellényére! a fehér foltra a torkon; és tudod-e, nem kevés, ha a madár barátja mondja ezt, macskáról, amikor az erőviszonyok mindig félreérthetetlenek ebben, „adott esetben”), és ahogy egy kicsit megint mosolyogva figyelsz, mintha ezt hallgatnád. Jó, ha eleve kiegyensúlyozódik macska és madár; jó, ha bennünk ez így lehet; egyebütt úgysincs. Ez máris egy nézés helye, indoka máris a megnyilatkozásnak. Ahogy egy madár néz, ahogy négyféle madár négyképp, egyikük azzal a kicsit megnyílt csőrrel, mert szorong minden váratlanságtól, és váratlan

neki minden, amit nem „tervezett be”, ami az ő természetétől fogva abban a helyzetben épp „nincs belétervezve”, szorong, csőrét kicsit kinyitja, de nem repül el, feszülten áll 84 az ujjunkon, ám ha az ablakhoz viszed (a függöny és az üveg ott van közte s a világ közt, melyről tudnunk nem lehet, miképp nem az ő világa már), akkor a csőr lassan összecsukódik, a madár lenyugszik, néz kifelé, olykor oldalt fordítja a fejét, és néz fel rád. A másik idegesen szökken ide-oda a kalitkaajtó és a fotel karfája közt, és akkor végül mégis, játszva-e, kiköt a nyakon, az ing gallérja mögé befészkeli magát, vadul fürödni kezd, aztán előjön, a tenyérbe hasal, lihegve néz, a fekete csőr nyitva, benne valószínűtlen rózsaszín nyelv, fekete és rózsaszín, a torok fehéres foltja alatt sötét mellény, az arcon ugyancsak sötét álarc forma, és dobog a test szerkezete, a tenyeredben az egész verébség. (És kinézhetsz az ablakon is így, a párkányra, oda, ahol az egész csak úgy mellesleg elkezdődött, s most is szórhatsz apró darát, kukoricát efféle őrölt változatban, nem szemetelnek vele; a veréb verekedős fajta; hirtelen indulatok törnek ki legszelídebb madarunkból is; megértené, azt hiszem, a mi indulatainkat. Ám velük nincs a részünkről „indulatoskodás”, nekik már egy odavágott kéziratgombóc is halálukat okozná, végzetes lesántulást stb. Egymás közt intézhetik csak el, ami a világ indulatosságából részük.) Harmadikuk úgy néz, mint aki azonnal elrúgja magát a tekintetével is; és az első, tulajdonképpen: Ő, a veréb, akiért én mentem, akit én akartam, úgy néz, hogy egy évtizedig sem mozdulunk mellőle, ezt érdeklődéssel hallgatod, káromkodunk, de ha öt év múlva felhívsz, és a madár él, megint csak ezt mondhatom: nyolcadik éve, fogom majd mondani, itthon vagyunk, ketten, ez az emberpár itt, és bízunk benne, hogy az úgynevezett elmulasztottakat nem „pótolni” kell, hanem visszazökken – persze, ebben az egy esetben valóban vigasztalhatatlanul – a dolgok rendje. Erre gondolok, ahogy a cicát fogod azon a képen, ilyenkor az arc csak egy pillanatszót ismétel: és „ilyen”. A háttérbeli két kéz, a művön, tartásával egy utcaseprőét idézi fel nekem, abban a tavaszi-fényes 85 megállóban, tavaly tavaszról, amikor láttam. Láttam az utcaseprő kéztartását, ahogy valakinek nyilvánvalóan mutat valamit, és tudtam, innen el kell futnom. Ott maradtam. És akkor már oda is kell menni, meg kell kérdezni, mi az,

már nem is kell kérdezni, látszik, hogy madár, és akkor jön az, amiért elszaladtál volna, jön, hogy a madárral te indulsz haza, ezt is te fogod fölnevelni, ez is a nyakadon marad, ez is „legtöbbjeidet szaporítja”; és kialakul az immár pótolhatatlan kapcsolat, mely azért valami egészen csöndes módon tönkre is tesz. Mennyivel nagyobb szabadság a zajos mód, a székeket-vágni-a-falhoz, a bármi, mennyivel nagyobb szabadság a tönkretevés, az indulat kitombolása, mint ez az óvatos vigyázás, a madárlábakhoz igazodó szinkron. Ezt azonban a cica szeméből látni lehet: megéri (úgynevezett „megéri” mondható rá), vagyis az ér, az érték, a valahová elérés fogalomköre sem aktuális, egyáltalán; ott vagy valahol, és tényszerűen is ott maradsz, „holmi verebek kedvéért” megteszed, amit embertársaid állítólag „maguknak hiányolnak”. Igen, nekem itt (az emberpárnak itt) az a nyitott útitáska, meg ahogy a cica néz mögötte, egyértelműen ezt juttatja eszembe (az ésszel fölfoghatatlant): hogy nem fog becsomagolni, talán tíz éven át sem, efféle útitáskát, és hogy a madár, legalábbis két madarunk, a legrégibbek, mindenek előtt barátaink, mert ők valóban ránk szorulnak, vagy ami ezzel a pontatlansággal így jelezhető, két madarunk így nézne, mi így képzeltük, így képzelnénk akkor, így néznének, és nem lehetne végigcsinálni a pakolást, nem érne semmit a távollét, minden valódi vonatkozásunk itt maradna velük, és várt – s nem várható – többletekért kockáztatnánk azt, aminél sajnos nem lehet több. Lehetetlen volna valakit becsapva így élni, ilyesvalakit így becsapva élni, holott tudjuk jól, hogy emberileg igenis lehet becsapva élni, élnek így, élünk így becsapva, például ahogy az az értő mosoly 86 vagy szó bizonyos ajkakon: produkció, tudjuk, és a madarak úgynevezett „ügyében” is; körülbelül sejtjük, mi hangzik el mögöttünk; ám mi csak előre kényszerülünk nézni, ezekre a madártekintetekre, és a változatokra, az elképzelhetetlen hiányra, mert a veréb, ha ilyen kapcsolatba bevonják, a személyhez kötődik, bár önállósága macskai marad. Ma éjszaka, megszakítva megint ezt, aludtam, s felébredtem, kimentem a sötét helyiségekbe, szokás szerint megittam egy pohár vizet, esetleg grape-lével, rák ellen a rostos gyümölcsök jók, a bor csersavtartalma azonban káros, és így tovább, megtapogattam a veszélyes helyet,

nem múlt el a gyerekkori képzelődés, nem múlt el nyomtalanul, a tekintet elárulja, ahogy teljesen szemközt, a legnagyobb felületünket adjuk a világnak, hiába fordulunk arcéllel bárminek, valami szembe kap, és ilyenkor az igazi tájékozódás mégis csak az, hogy karnyújtásnyira tőlünk, épp csak egy fallal elválasztva, ott van a másféle álom, ott van néhány példányban – miért lenne ez durva szó, ha a megismerés képessége nem finomabb nála? –, ott a négy madár, alusznak, este egyszerűen: ők – ezek, nem tudnának fennmaradni, ha már nem bírnak fennmaradni, nincs szerep, megjátszás, alkalmazkodás (már ilyen fokon nincs), és egészen közel hozzánk, akármilyen félelmeink közben, érezhetjük ezt a fölrezzenthető folytonosságot, mely minden felriadástól csak sokszorozódik, elalszik újra a madár, nincs iránya, a szemtől-szembe, az arcél, a rejtőzés: céltalan fogalom lesz hirtelen, és még arra is ad választ, hogy esetleg mi marad utánad, rég nem keresem a választ, hol halnak meg, elegendő, hogy ismerik ezt a szemtől-szembe megérkező alakot, a képet azonnal eltüntető kameráikkal – oly közelről ismerem őket, négy szempár formájában, és a többi is mind ilyen és mind más, ezek a fogalmak sem érvényesek rájuk –, szemükkel megteremtenek 87 és kioltanak, és semmiféle hamis alakban nem maradok fenn, ahogy a másik etetőhelyhez átmegyek, és újra kezdődhet a világ, ahogy a világ többé sosem kezdődhet újra, ellenkezőleg, becsapja csupán az ilyen reménnyel belémeredő emberi tekintetet. Csak mit tennénk helyette? Én is elaludtam újra, és ezt ugyanúgy nem tudom, ahogy az ő álmukat, ahogy te a cica álmát. Az arc összezárul, hagyják magára, a fogsor mozgása sem zavarja a maradéktalan állapotot, csak a szervek működnek, a szem leszögeződik, és semmit sem állapít meg ilyenkor, amit ne tudna nézés-előttről; a szem csak annyi most, mint azok az apró zajok, melyek az alvó madaraktól a másik szobába áthallatszanak, megzörren a kalitka, ahogy a csőr egy drótszálnak nekiütődik, vagy az eszkábált alvóhely kartonpapírja csusszan egyet, reggel látjuk, lelóg, és a madár, immár ráébredve a nappali rendre, ideges a láttán. Ezen eltűnődünk, a háttér előtt. Megint egy reggel a háttér, s ez a dolgok újrakezdődését jelenti, amibe a koszos járda és a fantáziátlan antikvárium is beletartozik, a tél végi árleszállítás, de

ugyanazok a járatok, a városéi, és el lehet képzelni a makacs járkálás köré már egy másik várost, szintén nem az eszményit, csak már mindegy, hogy itt értek-e a korai kudarcok, és hogy az állítólag a megrögzöttségek ellenjátékául szánt művészeten miként lesz úrrá esetleg önmaga megrögzöttsége – ó, hát személyek képviselik, és az emberi lényt tisztelni kell; hát így kezdjük ezt a napot is. De nem baj. Éjszaka a sötét helyiségben szerettük volna, ha a lepergett napi műsor néhány képfutama megelevenedik, bármi; „ugye, szeretnéd, ha ezek a futamok újra szólnának, legalább egyszer”, hallom a kérdést, ahogy felteszem magamnak a kérdést, „bárkit, bármit mondtál is róla, most látnál, ugye”; a rostos italok, főleg gyümölcslevek, üdvösen hatnak, megelőzőleg stb. Kávézom, mértéktelenül, egyébként higgadt vagyok. Kerülöm a telefont, koszos nadrágban és cipőben távozom, hogy 88 véletlenül se mehessek meghatározott helyre, ahol a járda és a szűkösség látszatai kerülendőek, nem, én mint a verebek, vacak zokniban a koszos (a járda!) cipő alatt, azonosulok a nagyvárosi környezettel, mintegy az emberhez társulok ekképp, domesztikálódom, hát nem elég? Az önmagában evidens lét szerény mintapéldáját hozom létre magamban, amit wellingtonian megtorpedóz a mentegetőzés meg a magyarázkodás („Ne mentegetőzz, ne magyarázkodj”, Wellington), és ezeket a regisztereket nem szeretem használni, félrenézek, ha így játszom, félig lehunyt szemem jelzi, hogy én vagyok azért ez is, sőt, túlságosan én vagyok, mások kényszerítenek rá, amikor meg kell magyarázni valamit, hogy miért és mi okból és mi végre és mi, holott ha körülnézek, még az utcai koszt sem kell magyarázni, a roppant forgalom, a matériák, a forgalom, a matériák, roppant unalmas járdák mellett néhány fa evidenciája, én nem vagyok nagy igényű, elfogadom ezeket a városi fákat evidenciának, és nem szerelnék rájuk telefont. A madarak fészkeiből néhányat kilökdöstek a templomtoronyból, itt, ahová etetni járok, és ahol visszatért megint az orgonazúgásos gyerekkori élmény. Madarak óljába, csirkeólba bújtam a vasárnapi rendezvény elől (bár már hozzá-öltözötten, feszengve, tiszta ruhában), és hogy a pénteki kolbászhoz elegendő volt épp csak átvitorlázni a tó túlsó partjára, meg a fogyókúrát is fel lehet rúgni ennyi földrajzi változás okán, ez visszadöbbentett, és eltávolított – eszmeileg is – a vasárnap megkülönböztetésének

evidenciájától; végig is dolgoztam ezeket a napokat, főleg mikor a lakást próbáltam szerezni; meg is lett, meg is maradt ez a szokás, végigdolgozom a napokat, nem minden regisztert használok, jó, ha evidenciákat magyarázni nem kell, ha lehetek, mint a fa, ha legalább ennyi magyarázatlanságot megengednek az érintő személyek, mellettem madaraim, megfelelően beosztva, hogy egymást se öldököljék (harcos fajta), a kinti etetés 89 ebben a zavartalan fényben, mely már tavaszi is, folyik a párkányon, finomra őrölt kukoricadarával, mely nem potyog a kalapokra lent, és nincs jogosan nehezményezhető kosz. Nem keveredünk a járdai koszba, azt a városra hagyjuk, utcáira, házaira; el sem takaríthatjuk (miközben rajzolunk), fel sem rójuk (nincs kinek) (minek); tisztán látszik árnyunk a fehér papíron, mely az asztal megrövidítése, és a madarak – a cica – nem igaz, hogy nem törődnek tevékenységünkkel, mindössze evidenciának fogadják el és a törődés külső jegyei alól ezzel fölmentődnek máris, hanem annál lényegibben szökkennek ránk (közben bármikor!), hiszen mi történt, nekik ezzel a dolgunkkal nem válunk ki a világból; ők nem olyan világ, amiből ki kéne. Nem, a madarak és a cicák és a többiek világa nem a megrögzött kategóriáké, melyeknek a művészet állítólag megmentője lehetett volna (aztán mije lett, tényleg kérdem, én ezt nem tartom, ezt a regisztert, hogy erre rákérdezzek, kiszereltem a hangszeremből, amiért is sokan nem veszik észre, hogy amit csinálok, az nekem szent, azért maradtam a csirkeólban is mise helyett, mert halaszthatatlan tennivalóm volt, s ha netán papírrepülőket készíteni, vagy atletizálni a dohányágyásban! – cigaretta, ez a regiszter se jött be, ez nem; és ha végigiszom is olykor a napot, bármikor abba tudom hagyni) (csupán a csersav? meg a fogyasztó hatású teában is a fanyar anyagok; egyelőre nem volt még daganat jellegű a kérdéses hely, csupán valami kitüremkedés, a rajz rendhagyó pontatlansága; ülök, éjszaka, a sötét helyiségben, iszom a pohár vizet, átgondolok a fal túlfelére, a négy lény álmára; igen, a templomhoz egyszer most ezen a télen a szokásosnál később érkeztem, és rá kellett jönnöm, hogy vasárnap van, ez nem volt evidens, valahogyan ez nem, és egyszerre roppantul zavarni kezdett egy bizonyos megrögzött kategória, amiért sok ember tódult ki a térre, csevegtek kisebb

90 csoportozatokban, holott nekem, evidens program szerint már etetnem kellett volna, aztán továbbállni, de az emberek miatt csak álldogáltam, lehajtott fejjel és hiányzott a tevékenység bizonyossága, hiányzott az elmélyedés, ebben jól megzavartak, hátulról-félprofilom tartalmatlan lett általuk, akik igazán nem tehettek semmiről, nos, persze, hogy nem, a megrögzött kategóriának épp ez a természete, hogy akik szerintük cselekszenek, már nem tehetnek semmiről, és nekik is evidens, amit csinálnak; gondolatban ilyenkor ül az ember amolyan tűnődő és kesernyés szájjal valaminek háttal, ami – ez a dolog, aminek háttal ülünk – jó, ha a legotthonosabb tárgy, és télen esetleg meleget sugároz), igen, hol is tartottunk. Mikor volt az a fészek-dolog? mikor az orgonazúgás bentről? és nem mertem bemenni, aztán nagyon hamar már nem is akartam, és a torony túlfelére átballagva a még mindig teli térről, ott láttam a kilökdösött fészkeket; és erről csak annyit, hogy tavasszal kétségtelenül ki kell lökdösni a mocskos téli lakóhelyeket, de még február elején a tavasz hol van, és ha a sekrestyés volt, kérdem én, mit szólna, ha egy nap bontani kezdeném a feje fölül az épületet, nagy botrány lenne, de a fészkekért sosincs botrány, ezt a szót is elkoptatták, és az ember csak saját példáival frissíthetné fel, de olykor már a madáretetés is „botrányos” mintegy, miközben annyi minden nem botrányos, annyi minden evidens, annyi mindent nem nézünk úgy, mint ahogy a madáretetést kényszerűen – mert mit tehet? – elvégző személyre néznek (hogy úgy érzi: józannak akkor tartanák, ha vizelne inkább a bokor tövébe!), és még jó, ha nem küldik az anyjába, ha nem hívják a park őrét (szemetelés végett), és az ember tavasszal némi rossz lelkiismerettel figyeli, ahogy „grafikai bokrai” tövében takarítanak, és mintha egy-egy pillantást úgy vetnének 91 rá is, mint a tél kisöprendő szemetére (holott – lásd: művészet) az etetést ilyenkor még nem lehet abbahagyni, át kell vezetni az állományt az új évszakba, megszokták, hogy létszükségleteikről egy bizonyos hely gondoskodik, s így a gondosan eltakarított ágyásrészletekbe szenny – madáreleség – hull; és itt senki sem gondol szent átváltozásra (persze,

adott falakon kívül ilyesmire se gondol aztán senki; viszont – járda! – az is igaz, hogy mindenkinek megvan a maga baja, meg lehet érteni); ám a madáretetés pozitúrái engem a nyilvános bukás végső testhelyzeteire emlékeztetnek. Minden összefut, erről akartam valamit mondani neked; de te már úgy nézel, mint aki fölemelkedik, mint aki fölszállt onnét lentről, ahova leszállt, bár ott jár, egyre matat a bukás színhelye körül, mely mintha alakot öltene, valaki volna, körötte elvégezhetetlen elvégzendőkkel. Ám valakinek ez is dolga. Ha már minden összefutott, és mégsem volt találkozás, több nem, mint ott a kiállítóterem közelében, szinte a névtelenségben, ha már így: hadd lásd, mi van, mi van úgy egyebek között, most, amikor a személyes idő kitágul számodra, és befogadásod teljessége csak rajtunk múlik, nem szükséges, hogy megakadályozd, minden rád is vonatkoztatható, és kényszerképzet, kényszerkötelesség (mely megment végeredményben annyi idegenbeli járdától, ahol szintén kiábrándít a járás) (ahogy mi itt maradunk a madarakkal, hosszan, egy évtizeden át, ha kell, és reméljük kelleni fog, és lesz rá mód). Eddig van. Hiszen egy verébfi sem, és így tovább, és a gondviselés akarata (nélkül, igen, nem eshet le egy madár sem, és nincs, mit itt ne hagynánk, mit árt előbb), és a többi. Megyek a tavasziasan felforgatott földön, át az ágyáson, ahol a legegyszerűbb füvek és gyomok, futó- és kúszónövények már a verebek idei, friss megélhetését kínálják, és elgondolom, milyen gazdag ez a föld! micsoda lehetőségeket 92 kínál figyelmünknek, mely az irodalmat meg a képzőművészetet a tényleges példák tanúsága szerint valamelyest unja. De én nem! Én a verebeket is úgy nézem, mint aki valami mellett döntött, korszerűtlenül így, az írást így nézem, és az így – az olyasmit jelent, mint egy-egy alakzat, mely hónapokig alkalmasnak bizonyul a galambok és a varjak kicselezésére, aztán egy nap, így tavasz tájt, látom, hogy tele mégis a hívatlan madarakkal az a zárt terep, az a vonalrendszer, akkor azt gondolom: hiába, hát hiába, túl soká nem megy; vagy azt gondolom: igen, hát ez a tavasz, így kell abbahagyni a kinti verébetetést, kedvünket szegik a dolgok, hogy hűtlenek lehessünk, persze, általában a hűtlenségben lelik kedvüket kik-mik. Ezzel egy év véget is ér, a kinti világ átalakul megint a hazahordandók lelőhelyévé, azokat a bizonyos futó- és kúszónövényeket,

melyek – bámulat! – a kinti verebeknek is kedveltjei, bizonyos terepekről (hogy ott is maradjon azért!) elkezdjük szedegetni, szédülten tevékenykedünk a múló év ege alatt, két alak, akik itt élünk még ezekkel a lényekkel, és oly mindegy a tárgy, ha valódi cselekvés tárgya, oly mindegy a forma, ha igazán kitöltjük, hanem az idő, látod, Samu, még mindig efféle elcsúszások közt telik, nem fedik az időt már maguk az események sem, nem látjuk (a legengedékenyebben sem) egybeesni ezeket a dolgokat. Megnövekszik a füves területek jelentősége, melyeket magunk is bejárunk valamilyen okkal, s hogy melyikünk ok, melyikünk ürügy, s hogy épp ez az elcsúszás miért ne volna törvényszerű a többi közt, ki firtatná; tavaszi fáradtság és meggyőződés vegyül össze, amikor végigheverednék épp ugyanott, ahol tevékenykedem, egyszerűen bevárnám, mi lesz; ám az ilyesmi épp a bukás, így inkább tagozódom tovább, műfajra és évszakra, magamra és másra, holott… Ám legyen. 93 94 Okos kutya, jó kutya 95 96 A nehéz bútorok (Madaram kis zajai; nem lát, vagy mi…) Kihúzom karszékem, vele a súlyos asztalt, hadd lehessen rajtam így egy madár szeme, fürkészőn ne hiába lessen, ha már úgyis együtt vagyunk, legyen ez inkább kicsit unt, hát-ez-is-megvan, nincs ami természetesebb volna, ottan ültem naponta tíz-tizenkét órát, s vadregényt fordítottam, hogy árából megéljek, ekképp velem a madár, és legyen az eszme, hogy: együttesen. (Mit nézek oda, nem les már soha…) Székem visszatologatom, és véle súlyos asztalom. A kalitka egy napja már üres, a madár a Tabánban fekszik, kibélelt dobozában. Felette gesztenyefa áll, arrébb hárs levele forog esőben, szélben, odadőlök törzseteknek, nagy bútorok, kik engem itt még megelőztök, összpontosítva, ami majd szétszórtabb lesz – vágyom időtök, ne halljak tüneményi zajt. 97 Észak-rajna-vesztfáliai, tunéziai és londoni dalok, haikuk, koanok

Arany Jánosnak, tovább I Hideg Mülheim Híven fogadsz, Mülhejem, toronyszoba műhelyem, itt mindig lesz hűlt helyem. Lefekűdöttem, kicsit hűdötten; el is kűdöttem. Alkalmi koporsó Alkalmi koporsóm versemmel béfedtem, épp sírvers-firkálton hogy arra tévedtem. De le kéne írni, s még jobban: pisilni. Ceruza, papír volt. S nem hittem szememnek? Más nem kellett – sírbolt stb. Kérdeztem: „Megenged?” Kérdeztem arabul, ott a rue Salemen az asztalostárstól. Sírverse gondjától jobb, ki-ki szabadul. Faragtam versemen még egyet a deszkán, hamar kész is lett ám. Így megkönnyebbültem; s ha száraz a nóta: persze! Pessoára! kolléga nem pössen író-koporsóra, az nem piszoárja! 98 Állandó alak Hej, a Légi Semmi! Azért az se semmi. Mire ébredek! Szösz földi időmre két vekkerem is van. Az egyik előre, másik hátra kottyan. Hogy: „Csak egyelőre…!” – ez biztat, hogy bírjam. Én-kvarc (ad notam Weöres) Vekkered leálldogál – mit akarsz? Éveken át működött ez a kvarc. Ne mondd, hogy nem jogos ez a kavarc, te aki a sajátidődbe szarsz. Kisajátítod, előre kihalsz. Ét-vágy Csak csócsálom az ételt, ha lehet, Étvágyfelvevőnek jót ízlelek. Jelenleg ez úgy állhat, hogy a létvágy

sokkal elemibb vágyam, mint az étvágy. S hogy feljebb-feljebb haladok e létrán, rendeltetésszerűen nem hat ét rám. Bár ki tudja, mi a rendeltetés. Van e tárgyban épp elég etetés. Ki az? Mi az? (ad notam Szpéró) Végzetes vonzalom, elhanyagolhatom, félrefelejthetem; nem én – ha nem velem. Mindega – a neve ez. Neve – mindegy, mi az. Csak ahogy elnevez! Semmit el ne riassz… 99 Két fénybeásás I. Keddi különkiadások Calora és Creative, emlékszel, András? Én aztán évek múlva hazajöttem, jöttem haza arra, esőtlen hét után, rideg cipőm beletörhetett volna a nagy cirkusz-sátor körül az okker, a mészszürke, kavicskifordító terep repedéseibe! Jöttem, mentem haza, ez nem oly kedélyes, Auteuil teljes alkonyi forgalmát kifogni, cigarettaéhség itt nincs, olcsó a Gauloise, olcsóbb, mint az egészség. Akkor már rég nemigen volt sok minden, mi több, egyáltalán nem ittam. Sűrűség a fal-töve szűk járdán. Még a pékhez benézni. De mennyien jönnek! Egyszerre – ez egy keddi napon történt – szétnyílt a tömeg, mint a Vörös-tenger, s klip-klop, ez hangzott. Mi van? Virágcsokrot pillantottam meg elsőül, valaki maga elé tartotta jobbjával, akkor láttam bal kezében a fehér alumíniumbot könnyűségét. Egy vak! Hóna alatt a napilapok egyikének keddi különkiadása. Aztán már a Lánchídon igyekszem hazafelé, lombárnyas áprilisi dél. Kedd. Nézem a hídfő bokrait: hiszen Szpéró kedden érkezett! Itt leltem őt, itt e fák tövén. Azóta tizennyolc év telt el, és ő hét éve lassan, hogy halott. Lassú-e, hogy halottak, akik… s kik is? Calora meghalt, hallom, Creative, akiket Auteuilben játszottunk, s jöttünk haza, Auteuil felé, emlékszel, elhagytuk a cirkusz nagy sátrát, akkor is sütött a nap, Párizs napja, zsebünkben cincogott a vagy tizenhét frank nyereség. Halott Uccello Deux, Fekete Humor és Szent Buzgalom. Meghaltak ők, minden hiába, s hol csatáznak? A Lánchídnál körül fehér virág virít, és semmi harcok többé, semmi leander. Szpéró, Szpéró, keddi kiadás voltál; hajdani szerelmem, Heartbeat, mi minden

lónév van, felhívlak, ez most megint lombárny, a Lánchídon jövet, a fákat látva, a Lelőhely 100 zöldjét, e késeit, késő, késő, már könnyeim se erednek el. Párizs háztetői fakón szürkéllettek az alkonyi fényben. Hajdani szerelmem, mondom, Heartbeat, ki mindenkit nem tegezek utánad, azóta. De hát előtted is minden megvolt. Mármost neked, András, a levelet rég befejeztem, ez egy másik kedd, nézd csupán, amit írok még merő másoknak. Lehetne összefüggőbb, mint egy kettős befutó – Calora és Creative –, lehetne kalóriásabb, kreatívabb, ez. Nem, mégse, minek. A szín már londoni, londoni szín, a Telecom tornya magasodik. Forró napfényben levelek hajolnak ágakkal telefonfülke fölé. Egy telefonálás, egy váratlan öröm, másnap egy másik váratlan csalódás, a Hyde Parkban végigvetem magam, a földbe tapadnék. De képzetek kezdenek nyüzsögni, élénkebbek, bánatomat nem akarom űzni hagyni, viszem inkább. Lassan megfeledkezem róla. A kivásó szív, az egyik nyár mint a másik nyár effektusa, a tusakodás, mint a hajdani szerettek közt, Heartbeat, ló, tompa dob, egy Saddlehome nevű sprinter, vinnél végre haza, fordulnék másik oldalamra, mondhatnám, hiphop, szűnne a lipklop, ha ez fájdalommentesen menne, rég megcsinálnám. Nincs fájdalom: „szép volt, Szpéró, szép volt, szerelmem”, ronda se volt, csúfság se, becsapás se, semmi nem lett, ami lett volna, minden elmúlt, állítólag, hogy makacsul állítsa, hajtogassa magát, voltam, igaz voltam, mondja, és galacsinná gyűrje végül, ami marad és nem marad, és kezemmel odahajíttassa magát Auteuil tavába, vagy a cirkuszi terep egyik repedésébe. II. Oscar, leosztás Osztották az Oscart, mi közöm hozzá! Kis mozim megnéztem, a Renoir Mozgóban, a Biciklitolvajnak innen írok mindig. Inasgyerek vasárnap, moziba megyek, mást nincs mit csinálnom. Kong a nagy feketeség, erős a hang. 101 A fénybe ásva ülök a mélyben, mintha eldugna egy árva isten, ahogy az Utolsó látogatás hirtelen eltűnő egyik főalakja, Sebastian ás el egy fa tövén valamit itt-ott, hogyha árva lesz, mint egy isten, aki nem lel engem a vasárnap délutáni moziban, mert csak egy inasgyerek képében ülök ott, szomorúan távozva,

a Telecom tornyának tövén, egy telefonfülkébe ásva leljen rá egy beszélgetésre: „isteni volt!”, mint a szerelem rég, csak másnapra semmi se volt, öreg veszekedők, elnyűtt kutyák, hátsó felünk mutattuk egymásnak, én a földön végigestem, mentem Marylebone utcáin, ez volt a fénybeásás, el a telefonfülkétől, két jó szavunk nem volt már egymáshoz, tegnapután, de egyszer, ha én leszek az árva istengyerek, kijövök a moziból, nekivágok, a kukából kiszedem Oscar Wilde-különszámom, sírok, állok. Lábaló-jegyzetek Oscar Oscar Wilde mondja barátnéjának, Szfinxnek: Akitől nem fél, attól egész. Lásd: jegyzet Egy sakkállás SÖTÉT KÖZÖNY VILÁGOS KÖZÖNY Egyszerre jön A sakkállás napja Jegyzet: ahogy a fűben hevertem, egy bogarat levertem, egy futó bogarat, egy felszökellő lovat, a királyné utcájára láttam, 102 elhagyott király, a bástyák sötétlettek a közel-távolban, magasságuk méregettem, s hogy képtelen volnék, önlábammal, nem. Véget szántani, vetni és aratni? Végzet-játéknak még elég egy pakli kártyányi, egy sakknyi. J. A. étlapja mellé „…csak tiszta…” Ami ehetőt megrágok és kiköpök, csak mintátlan, tiszta tányérra tudom, vagy, persze, az akármi földre. 103 Egy elképzelhetetlen szerelem elképzelhető történeteiből (I.) Szól a Planet Caravan, kemény bánat, Royal Zug. Mekkora SAMSUNG érzés lehetett az! Hogy a ragacsos-címkés csomagkocsit végigtoltam Duisburgon, fél Mülheimen. Ahogy megláttál, a hölderlini toronyszoba függönye mögül, a lenti bingólárma fölött, a Speldorf felől kelő hold koraesti fényében, a kofferkuli Schindlerék platánfájának rejtekén állt. (Schindler fia az egyleti zsoké, aki egyszer a Szegény Lélek

nevezetű lovat 33/1 győzelemre vitte.) Aztán – – – Reggelizni korán volt, aztán minden máshoz sötét. Guggoltam a fürdőszoba lópályát idéző puha szőnyegének közepén, akkor még nem vettünk ilyet. Fura, gondoltam, még mindig bódultan, hogy akkor hát te, hogy itt vagyok, veled, és nem nagyon lehetünk, akik vagyunk, különben ez – ilyen lenne? S megláttam a fürdőszobaablakból a kocsit! Ömlött az eső, nem szóltam neked. Hamarosan ott toltam – „Karaván!” – az egyetem fái közt, az Állatkert mellett, verébszót hallgatva, dermedt mozdulatokkal. Menekülj! Valahogy a régi idő tért vissza: rozspálinka a pályaudvari söntésben. Visszamentem, te már nem voltál ott. Megint ez van? Melyikünk mondta? Felébredtem. London, Royal Zugszálló, kenyérköpedék. (II.) Belemarkolok az írógépfedélnyi papírba: egy hír hull ki, Fekete Humor, ez a ló neve, bevégezte. Evidenciatörténeteket keresek, azt nézném, mit is mondhatott neki ő a Neal Street s a Floral Street sarkán, a kocsmánál. Kezdjük ott, megálltak, kezdjük ott, mintha fürt sörszőlő buggyana ki; ingujjban, zakósan, 104 szandálban; mezítlába, meghajlított nagy szőke haja, kopasz fejfoltja villant kinek-kinek; a csapos körbejárt, szedte a poharat. Egy szokásos-rendes esti jelenet: Le Vitessi, így hívták a csavargót, mesterhármast csinált, három szál staub, épen, az ötvenhetedik kuka hozta. Fekete Humort, habogta, szerelmesek, Fekete Humort… Hogy azt tegyük meg. Adtunk neki – adott neki ő – fél fontot. Ő: milyen is volt. A másik ő most előkerült érettségi képére hasonlított. Széthullt aranyozott keret, ott volt anyja dossziéi közt, meg az elemi iskolai fogalmazványok, helyesírási hibákkal. „Na, gyerünk.” Hogy ők, így, együtt! És egyáltalán. Mentek megtenni Fekete Humort, 1967 az év; anyja feljegyzése a fogalmazványon: „Fiacskám, miért London? Lelle, Boglár…!!” A másik ő most (milyen is?): „Na, mikor is mész?!” (III.) (Evidenciák) Ja, a hajnalok, hogy megy a Liget Galériába. Retrospektív, több mint húsz év, ez hozta? Minden hoz is mindent, minden visz is. Látja újra, hogy AJTÓK ABLAKOK – ez van kiírva széthulló, kopogató betűkkel egy ház homlokzatára. S alatta ajtók, ablakok valóban. De mit kezdjek, jegyzi fel, a DOHÁNYNAGY…DA kifejezéssel? A galamb nem rajtol rá a lerágott Szofi-végre. Mindenki ártalmas mindenkire. Mindenki ártalmas az egészségre. A pogácsás

zacskóra jegyzi, amit a Bábos óhajt. Itt ilyen nem lesz, hajnalok hajnalán, hogy ne lenne jegyeznivaló. A galamb a pogácsaköpetre rajtol. Megfogja forgóját a zsebe vásznán át. Szeretne annyi kiló lenni, ahány éves. Krumpliorrát rég csak nyilvánosan (maga előtt se) szereti megnézni, különben olyan mindegy, különben például mindegy. Magamat még csak elviselem, de ami vele jár, azt nem! – „Teljesen normális vagyok. Még az is alig!” (Minimalista egy Töredék-korszakból.) Minden megmaradt. Mindketten magukkal bajlódnak. Amott: visszerek, mész a vállban. Ő Moulin felügyelőt, a vén összeesküvő Conneryt egész jól benézi magának 105 imázsba, a szakállasabb Bruce Willist, hahaha. „Jó vagy!” „Jaj, én megértem, elbűvölő tudsz lenni”, bókul (meg) mondja. A kamaszkori műfordító évek! Valaki „vén összeesküvő”-nek fordította, Hemingwaytől, hogy „vén fasz”. Na, még egy evidencia: „hogy néz ki ez a vén f…?” Conneryre, pár éve. „Eh, egész jól néz ki ez a vén f…?” Ennyi az idők változása. De a KÜLÖNBÖZŐ RIASZTÓK feliratra is kialakul, minek alapja a pogácsás papír. Jól megszalad a nap. Még ücsörög minimalista rajzai előtt, a legminimalistább: be se megy, csak hanyatt dől a valóságos Ligetben. Gépiesen tép egy-két szál rezgőfüvet. A felhők, Baudelaire fellegei, mintha ama clochard képkivágásai lennének, s reá szakad mind az az emlék. Hunyja le szemét, ugorjon fel? Hulljon szét arra az egy darabra, ami mindig is volt? Most hol járnak ők ketten? Lehetetlenség (odatelefonálni, táviratot küldeni: lehetne az akár egy születésnapi díszsürgöny is, vagy országházas akármi). Különben semmi baj, persze. Különböző riasztók, felírja a papírra: ÉN TE Ő MI TI ŐK. Jobb ez, mint a történelmi évszámok s a városnevek. El is felejt sóhajtani, fölkel, megy. 106 Rendhagyó cím: öreg barátaimnak az Új Holnap körül (És most, sicc, munkára, td!) 1. sicc: A „Visszhangcsontok” költőjének (Samuel Beckett) Elképzelem a nélkülem való világot, „elképzelem”, nem is, az elképzelhetetlen, amit teszek vele, már nem vele, jót tenne, már nem nekem, így csak gyötör, hogy egyáltalán eszembe ötlik, kiötöl így is ez itt,

mely nekem csak nélkülem volna jó. Istenem, Lennonnak megváltás lehetett a halál, és úgy, ahogy ő maga se tudta volna. Minden halállal így tudunk többet. Halálunkkal is, szomorú, csak a tudás gyarapszik majd, és igazából semmi nem fogyatkozik. Épp ezért helyes elképzelés, hogy nem hiány senki halála, vagyis mindenkiből csak a halála hiány, amíg él, mindenki mások terhe, önmaga terhe, képzeleghet legföljebb a nélküle való világról, de hogy? ha még a golyó bemeneti nyílásától is elborzad. Tengerbe vetette volna magát Lennon, hogy közben főbelövi magát, még valami, nincs cirkusz, halottnézde. 2. sicc: Beszélgetés, csendesülés stb. (In Mem. Medve Gábor) „Azok is hősök, akik túléltetik ezeket a kis lényeket, azok is hősök, kik közülük túlélnek.” Így Tandori Ágnes. És én: 107 „Azok is megérthetők, akikben túlélt ez, azok is természetesek, akikből ez kihalt. Azok is túlélők közülünk, akik látni sem akarnának többé senkit, azok is, akiknek ez sikerül is.” Azok is túlélők, akiknek ez élve megy még, azok is, akik mint csillagok távoli fénye, messzi-metszett külső körökből sugároznak vissza, mert egyebük sincs, és kezdenék talán az egészet újra, állapítjuk meg mindketten. És az idealista materialista, aki volnék, azt mondja erre, hogy van mind ez a duma, vannak a voltak, és van, ahogy lesz. És ez volt, mondhatni máris. 3. sicc: „A rejtett értelem” (És: Az ottfelejtő-pad-nyilvánvaló) De egyszer ott felejtesz… jutott eszembe egy falnál, az Eiffel közelében, miért? És felírni ezt! Miért kellett? Hideg volt, Szpéró halott, egy éjszaka ott felejtette őt az Álom, „ma is viszketek” – viszketek olykor, nem bírok aludni, urémia jelei ezek, diagnosztizáltam a veréb madárnál, másfél órát vakarózott önkívületben, megismert-e még engem, ahogy kezemben tartottam, míg lenne, legyen így, míg lehet, igék. Csend

lett, ült, alszik, azt hittem, már rég halott volt. Este rám tör néha a viszketés, nem bírok aludni. Minden zavar! ezt mondom, hogy „nem, nem zavarsz”, ha valaki ezt kérdi, „engem minden zavar”. Nem hagy nyugodni, hogy ezt a Szabó Lőrinc-sorpárt fel kell jegyeznem. Ott, Párizsban, hirtelen, miért? Végre egy pad, a falon nem írhatok (írás a falon! ennek csak entellektüelek örvendnek meg, sikoltozva, egybeesések hívei), lehúzom kesztyűm, írok, ezt írom+megnyugszom. Az írás, akár ha vakarózás 108 lenne. Megyek tovább, a Szabó Lőrinc-sport megvolt, jöhetnek a lovak. Egyszer ott felejtesz valahol, elégedetten viszem jegyzetfüzetemben, ott áll. Demoralizáló valami: mi ez? Mi… mi… hideg e kéz, ah, mint egy ária. Hol a kesztyűm? Mint egy opera librettója, röhej összehangzás: a padon, ahol az ottfelejtős sorpárt felírtam… ott feledtem a kesztyűmet! ez volt rejtett értelme. 4. sicc: „Az állandó veréb körök” Az Edgware Road piaca, meséli Tandori Ágnes, szombat-vasárnap más, antikvitások, persze, közben a stabil drugstore –, kaja- és olcsóbóvli-hálózat, és az egész H2 felett, mint pocsolya O, vagy glória O: az állandó veréb körök. „Ha akarod tudni, Alíz eszegeti az Edgware Roadról hozott tokos borsót!” Alíz madarunk, tizenkét éves (ha megéri, hamarvást), mint az Edgware Road piacának verebe, így. „Ha akarod tudni”, ez már Alíz, Tandori Ágnes tolmácsolásában, „London a legolcsóbb kajálda hely…” Ez áll az újságban, amit hozott a gépről, és erre azt mondom, ezt én jó ideje tudom, London az egyetlen megfizethető hely, én napi 145 forintból kijövök, kosztilag, és a lóújságot „ingyen vételezem”, értsd elhozom az irodáról, és a penzum fordítással megkeresem szállásom, útiköltségem stb. „Ha ti nem volnátok”, mondom Alíznak és Tandori Ágnesnak, „haza se jönnék, egyszer végül ott felejtődnék. Az embernek a tengerben kell végeznie, nincs halottszemle, csudálás”, de ezt mármost mondtam. „Szólj neki, Alíz”, ez nekem szól, hogy ne mondjak már ilyeneket. Nem mondom. 5. (de nem!) sicc: Wittgenstein-Bécs Hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, ezt mi „itt” sokáig 109 politikásan értettük. (Joggal.) Bennem kialakult: amiről nem beszélhetsz, azt ne is gondold. („Nem öncenzúra, vicc, inkább önceruza, vagy öncezúra, hahaha. Ma.”) Aztán: amiről beszélni lehet, arról beszélni

kell, amiről hallgatni lehet, arról hallgatni kell. (Sem utolsó.) Aztán még: hogy miről kellett volna hallgatni vagy beszélni, az később derül ki – vagy nem derül ki. Végezetül: Cage, Káge, azt mondja, nincs mondanivalója, és ezt mondja, és ez a költészet, én azt mondtam, jó vicc, „én”: nincs mit mondanom, hát nem mondom, hááááát nem mondom…! Végül ma, Bécsből hazafele: talán Witti jutott az eszembe, mikor megtudta, rákja van: „nem az a baj, meghalni már szívesen, csak majd meg akarnak menteni s minden”. Kb. Én: „Egy rövid, gyors halálos betegségben kiegyeznék”, mondom, „mert akkor sem másképp meghalni nem kéne, sem élni nem.” Figyelem, nem azt mondtam: „itt vigyen el a devla, zuhanjak le a repülőgéppel”, nem, mint madaraink némelyikének, egy-két nap haldoklása, ahogy volt, abban kiegyeznék. Igaz, ők nem „tudták”, nem tudhattak kiegyezni vagy ellenkezni sem. Eztet akartam mondani, lásd fentebb, hogy mit. 110 Élvezd az arany szabadságot Anyám emlékének (is) Hazagondoltam „Pestre”, ahogy nem is tudok már; majd, semmi se, lesz. De forróságot képzeltem azokra a nyarakra itt! Élvezd az arany szabadságot, kisfiam, írta anyám a Balatonhoz (nekem) 1946 nyarán, mikor (nekem) az volt a furcsa inkább, hogy miért hagytak ott, hogy tudtak ott hagyni, aztán meglett ez, jól meglett már 1947-ben, más minden veszett el sok minden, de körbeér, ezt mondhatom. Ez példázódik. Zsebrevágott kézzel így, egybe, megyek a Ruhr-vidéken Neuss teherkikötőjében az Ipar utcán, álmosak rexeznek, játszanak a pénznyelőkkel, csempés a pult, kék holland hajók úsznak a lapokon, Altona, jav., Altot kérek, Altona az most egy regény, amit fordítok, és egy holland hajó elhagyja épp az Antillák felé. Egy ló neve aznap délután Antilla, és ilyen ritkás eső szitál, november van, véget ér legalább az évad, hullanak a levelek a kis amfiteátrum-szerű felvezetőkör beton lépcsőire; mögöttem iparvágány, tolatnak… Kirakják a…? Körülöttem öreg szakik, nyugdíjasok (3500 DEM az egyik legalacsonyabb nyugdíj a Ruhr-vidéken, és jó a levegő; megvannak az ismerőseim, akikkel az ügetőn, a galoppon évente egyszer-kétszer találkozunk), diákgyerekek, lányok kutyákkal, családok, egész családok, nénik, zord férfiak, röhögősebbek. Kolbászozunk, nézzük az eredménytábla gijjotinját. Ködbe megy át az esőszitálás, a futamok fogynak, fontoskodásom/önmagam-előtt-ahogy-vagyok átmegy a való elmúlás valami titkosan szivárgó örömébe. Anyám jut az eszembe: a neussi nagytemplom terén ültem, még az Ipar utca előtt, egy nyomorékkocsin tolt valakit egy vidám pár, néni, mint anyám, volt, odaintegetett nekem, az idegennek, meghúztam üvegem, elindultam a pálya irányába. 111 Szpéróéknak szólt

Szpéróék emlékének (is) Szpéróéknak szólt a szerb rádió/jugoszláv adó, nem értettem/nem értek szerbül, horvátul, bosnyákul, jól szólhatott, változatos volt a műsor, sok zenével, nem értettem belőle semmit, nem volt olyan, mint a kereskedelmi adások vagy a közszolgálatiak magyarul, németül vagy angolul. Meg mégse román, szlovák adó, gondoltam így/vagy ezekre a dolgokra nem is gondoltam. Szpéróéknak, délelőtt, hogy ők énekeljenek a zenére, szólt a zene/szóltak a szövegek, hogy ők énekeljenek a szövegekre, vagyis társas együttlétük legyen így is/azzal, ami szólt, azzal, hogy ők – egymáshoz/is – szóltak/szólnak. Sokan meghaltak közülük. Sokan még élnek. Ők is meg fognak halni. A rádióba, mely a földön áll, magok hulltak, homok hullt, fű hullt, madárürülék hullt és madártollak hulltak. Most, hogy még nyitott ablaknál dolgozhatom pár órát délelőtt néha, de a hideg szépidő – így, egybe! – beáramlása/nem dadogás nekik ártalmukra lehetne, a magas égéshőfok, szervezetüké, az elmúlás gyorsasága, melyet nem követhetek – nem is tudom, van-e rá irodalmi példa az én oly evidens, evidenciás, még-francia-forradalom előtti világomban; hogy „s akkor +”; Ronsard, Racine, Corneille, de La Fayette –, most szétcsukom két létező szobánkat, és mert Bécs, Budapest túl érthető, Pozsony, Románia adója nem kedvcsinálóm, visszatérek Belgrádhoz, az ő Nándorfehérvárjuk szól, egy bástyafok s a Duna és a Száva közt vitorlázunk, élők, holtak a levegőben/mégis van visszatérés. 112 Háromféle Egy-: A Pálya Iránya I. Sokféle próbálkozásunk Weöres Sándor emlékének (is) Sokféle próbálkozásunk van/történik: azt hisszük akkor/utána/előtte: helytelen mód vagyunk sokfélék/sokfélék vagyunk – aztán, hogy helyteleníteni sem helyes, és ezzel el is apad a kezdeményezés, végeredményben kezdőpontjához jut vissza, kezdeményként is a végpontjához. Ez olyan harmónia, amelyre akár vágyhattunk volna/is, de nem. A másik változat, hogy egységesek vagyunk és oszthatatlanok túlság jelleggel, ám ez is efféle érzékcsalódás/vagy mi is. A végletek másik esete, mikor azt mondjuk: a vad szavak – agyonverem stb., átlőném az ajtót, nem törődve özvegyek-árvák sírásával etc. – nem értendők olyan konkrétan, viszont: az se éppen tejföl, ha olyan készségesnek mutatkozunk/udvariasak vagyunk: esetleg negyvenhetedik éve élünk egy számunkra teljesen idegen világban, ahol

összegyűjtjük tapasztalatainkat, melyekről – ha másra nem – magunkra ismerünk, ha mást nem, legalább magunkat megismerjük. Lásd fentebb, hát ez is erre jó akkor/ennyire. Látok egy gitárost, szinte tanársegéd-hivatalnok arccal, és főleg komolyan játszik, a világ egyik legjobb gitárosa, aztán véget ér, aminek el kellett hangzania, és a tekintetén, még a szabvány-ál zakóján is látszik, örül, és együtt van velünk. Én is így/efféleképp örültem, hogy bárkikkel együtt voltam most/ezzel. 113 A szappan-kompjuter-vers, London (avagy: 1x ≠ 2x) Ha áttérünk a kompjuterbeszédre: nehéz lesz saját jeleinken eligazodni – ahogy eddig is az volt, ahogy a szavakkal is ez volt eddig. „Soha nincs kétszer?” Egyszer sincs kétszer?” Jó ez még hasonlít, de jelentheti a címbéli jel azt is, hogy „Egyszer – az nem kétszer”, és még a totótippekre is utalhat, ha lesz akkor még totó, de hát mikor lesz ez – és totó nyilván mindig lesz. Induljunk ki abból, hogy mindig minden lehet, és talán mindig minden lesz is, kivéve, ami nem, ez a dolgok természete, a dolgok: vannak, akkor minek sokat szövegelni felőlük? Az ember természete is az, hogy van, és a szövegelés is ott van ebben a pakliban. Hát jó, ez a szöveg, de a vers? Erre, ahogy azt mondják, aludjunk még egy verset. Tessék, itt van nektek akkor máris a vers: nem ez, de az, ám semmi sincs kétszer, várod, aludj, elméleteket gyártasz, túl sok beszédre – nappal – rossz az alvás (éjjel), de akkor elkezdhetsz viszketni, az a test beszéde, mit csinált tested egész nap, nem is gondoltál rá úgy külön, mint testedre, mentél, megálltál, nekitámaszkodtál valaminek (egy pultnak, egy templom homlokzati oszlopának), mi történt testeddel, mi vers, ébren volt egy verset, elváltok éjszakára, nincs kétszer a nappal, nincs kétszer az éjszaka, furcsa, hogy az emberek 114 összefüggőnek érzik a kettőt, bármit külön összefüggőnek éreznek, nem tudom, jelent-e valamit, ahogy egy golfpálya mentén

(ez egy ilyen film, „Madarak a golfpályákon”) kidugja fejét, hirtelen, megetetik – egy fióka madár –, visszarántja fejét az odúba (ez egy harkály), de máris kidugja, túláradó öröme volna ez, hogy él, vagy madárként így szokás élni? Nem mondtam, hogy csupán az embereknek vagyok alienje. Eső ígérkezik a brit szigeten, inkább nem megyek föl ma Yorkba, a tévé idehozza Yorkot, a York City FC megverte a Manchester United csapatát, kiverte a kupából, a York az egy cigaretta – nekem főleg Bécsben –, York lóversenypályájára mennék ki, ez 3x York, holott 2x sincs (és még jó, ha bármi 1x is van, és az se nagyon jó). E dolgokhoz, mint aliennek, nem sok hozzászólásom lehet. Így nézem szintén a mai tévén az úgynevezett O. J. Simpson pert, melynek már nem lehetett jó megoldása… ilyeneket művelnek az emberek. Nem vetem meg, persze, ahogy mondani szokás az emberi dolgokat, de nem sok élvezetem lelem bennük: átvernek kedves barátaim, szeretettel várnak, kiderül mégsem lakhatom náluk (pénzért lakék), ajánlanak egy másik helyet (az is övék), nagy ívben elkerülöm, nekivágok Londonnak, pillanatig a padlón vagyok, nem soká, felkelek, járok, mint a háború utáni első nap a fejsérült clochard. Drágállom a helyet, ahol két napig meghúzom magam (meghúzom = magammal hozott fordítási penzumomnak is nekilátok), fényképezgetek, később jut csak eszembe, kék-zöld tornyú templomomat a South Audley 115 Streeten (oszlopának támaszkodom) végre lefotózhatom, el ne maradjon ez; sajnos, borús az idő, nem megyek ma Yorkba, holnap, apám 100. születésnapján fogok Yorkba menni, a rózsa városába etc., ott meg én vertem át valakiket, a londoni csalódás elvette a kedvem, nem mentem fel az ígért napon Yorkba, az emberi dolgok így dőlnek össze-vissza, mihelyt emberi dolgokba avatkozol, mintha léted emberi dolgok léte lenne, így költözöl át egy rég kinézett helyre, jó három kilométer, gyalog mégy, teljes menetfelszereléssel (két sporttáska, a harmadikban az írógép), keresztülvágsz a Hyde Parkon, integetsz

a Round Pond tavacskának, ő visszainteget, játssz holnap egy Golden Pond nevű lovat, azt se tudod, holnap egy ilyen ló megy, ha lovakat játszol, olyan, mintha nem is alien lennél, tisztára olyan, mintha ember volnál, ráadásul bárki vagy, felvonultatod összes hibád s erényed, pontosabban: ezeket jól szemlélteted, ha lovakat játszol. De még csak ott még, csomagjaiddal, a Hyde Park túlfelén, ez a Queensway, királynő dolog, Szpéród volt a királynő, egy veréb, ami még nem jelenti, hogy mikor embernek alien vagy, madár volnál. Kedvenc novellád most egy héja története, hát a Hawkish (Hook) lovat játszanod kéne, elgyáváskodod, ez lesz: kiderül, csak akkor cselekszel, akkor teszel bármit, úgy istenigazából, ha már nagyon muszáj. Eléggé rémes életed lehetett (meséled társnédnak telefonon, innen a portáról, a szobádban csak nem működő telefonkészülék van), annyit cselekedtél, végső megoldásként, muszájból, istenigazából (ha vegyes lett is az eredmény), a szándék ilyen volt, az élet, ráadásul egy alien élete, 116 eléggé rettenetes, ennyi „muszáj”. Senki nem mondta meg, hogy nem muszáj. A versnek kellett volna megmondania? De hát mikor a vers is egy „muszáj” volt! Aludni egy verset – könnyű azt mondani. Kevés, hogy keveset beszélsz egész nap. Túl sok teát iszol netán, vagy rád tör a viszketés, éjfél, mire elalszol. Igaz, alhatsz hétig. Legenda lenne, hogy szeretsz korán kelni, hajnalok hajnalán? Ez jó félreütés, tipikus emberi vicc, ilyenek az emberi viccek. A „2x” nálad különben azt jelenti, hogy kétszer bosszantanak ezek az emberi viccek. 1./ mikor eszedbe jutnak, 2./ mikor elmesélnéd őket, mások szórakoztatására, de egy se jut eszedbe. Hát itt majd, befejezésül, előszeded jegyzetfüzeted, sorolsz pár ilyen emberi viccet. Ezek az emberi agynak ha nem is csúcs-, mégis bizonyos teljesítményei. Evidenciatörténetek, ez kellett, hogy eszedbe jusson róluk, mint név, talán elég szép teljesítmény egy alientől. Alien, alien, mondod mindazonáltal fejcsóválva: hát a minden esti elalvás? Nem megalázó? Nem egy „másik dolog”? Egy idegen dolog? Biztos lehetsz-e abban, hogy elalszol

megint egyszer, ha egy elalvásból felébredsz. És így tovább, amíg. Tömérdek az emberi szöveg (emberi szöveglehetőség), és a legtöbb (mind?) meg is szólaltatható. A te „1x≠2x” elméleted: hősi teória. Szép lenne, ha igaz lenne.) 117 Holnap apád 100. születésnapja, most mi érdekeset csinálhatsz, apád rég meghalt, Szpéró rég meghalt, társnéddal tegnap nagyon jó volt a telefon, ez öröm, az itteniek közül társnéd nagyon fontos. Beszámolt róla, még élnek, jól vannak, Alíz, Rudy, Csutora. Rudy! Énekelt is a tíz és negyed éves hím mezei veréb tegnap. Én meg nem játszottam (te meg nem játszottad) Phillip’s Woodyt, nem gondoltál Rudyra, nyertél volna, így rémes csúszás jött, a végén a szokásos tízszeres-vagy-semmi alapon kellett visszanyerned s kicsit megtetézned a… stb. Jöttél el, a South Audley Streeten, megsimogattad kék-zöld tornyú templomod oszlopát. Itt élsz, ember-mivoltodra bizonyság, ha lóra játszol, a legtöményebb bizonyság, csupa akció, másnap délelőtt újra-vetítik, beülsz egy elhagyatott fogadóirodára (itt rengeteg van), nézed, mi volt tegnap, most mit kéne érezned? Körülbelül jegyzeteid idemásolásához érkeztél, füzeted előveszed, másolsz valamit, aztán nekivágsz, kezdődjék a mai nap, alien nap, de nem ilyen ez, nem ennyire éles. Meg ha sokat beszélsz róla, eleve elkened. Szappan, azt lehet mondani, szappan: nem a buborékok s a reklámok miatt, de hogy elkenhető, kenőszappan, az ilyen vers. Mint alien, ne idegenkedj semmitől. Feljegyezted: „Gondold meg, ha alien vagy, nem megalázó – nem megalkuvás, idézőjelben –, ha az embereket szórakoztatni akarod, nem is szórakoztatni, de olyan dolgokat mondanál nekik, ami érdekli őket, amikre azt mondják, megint csak idézőjelben, hogy nocsak. Mondanád mindig magadat? Itt? Nekik? Köztük? Ahol alien vagy? Ez volna illetlenség. Ezen az új helyen, ahová átköltöztél, minden olyan volt, olyan, mint huszonéve, az Adria mellett, minden kicsit ragad, éjszaka bogarak mászkálnak az egybenyíló étkezőkonyha asztallapján, még jó, hogy nem repülnek. Felébredsz vizelni, nézheted a bogarak sétáját. Agyonversz kettőt, jön elő öt. Poharad inkább 118 íróasztalod fiókjában tartod. Ablakot nyitni nem lehet, ajtó van a kertre, de zárva,

egy kis kallantyús micsodán át jön levegő, igaz, szeptember múlt, október eleje, nem fűtenek, azt is mondhatnád, hideg van. De az egész nem rossz. Egyszer akkor itt is laktam, mondod társnédnak. S valahogy a poénkodásokat máskorra teszed el inkább, így érzed, így a jó most ez. Ennek a szappan-versnek még örülsz is, feltaláltad a szappan-vers műfaját. Egy elnevezést leltél, ettől vagy rögtön feltaláló? Az emberek ilyen dolgai is csak ilyenek? Talán kiderül holnapra az ég, hogy Yorkba mégy. A telefont, társnéddal, a portáról bonyolítottad le. Lábadnál kölyök farkaskutya bolondozott, ez rá a szó, ment a tévén, O. J. Simpson, egy másik gyilkosság-ügy, később egy szappanopera, az itteniek egyike. Nem iszol, borod, amit barátaidnak hoztál, keserves dugófaragás után – majdnem mégis ittál!!! – a mosdóba öntötted, itt jó ajándék lett volna, sebaj, paprika van veled (kalocsai, szegedi), meg két kis fekete korsó, jóval nagyobbak, mint a bogarak. Ezekkel leszaladsz (felszaladsz) a portára aztán, és másnap reggel dupla kaját hoznak, dupla a vigyor, ez így megy, minden jól van, alien, ha már törvényes vagy, ne vigyorogj oly törvénytelenül. S délután próbáld összeszedni magad, ha játszol: ne legyél már annyira ember, gondold meg, az elalvás is kívüled esik. Mi baj érhet. (Mellékdal) Ma lesz 46 éves a tréner Linda Ramsdey. Shinerolla-5-éves futamát fogja nyerni. 119 Ilyeneket kihúzok paklimból, mégse húzok. Tehetnék – s nem teszek. Ilyeneket teszek. LÁBJEGYZETEK. (Versláb… ect. Egy kis poétika.) Ily jegyben járva, megjegyzem: ha nem akarnék rímpárost itt, írnám: „A lova, Shinerolta:…”; vagy: „Lova, a Shinerolla…” T. i. alighanem ma nyer a Linda Ramsdey lova, igaz, holnap is fut egy. De én arra tennék, hogy a mai nyer. Ezt el is határoztam, csak aztán feledtem. Ilyeneket kihúzok, a pakliból, ahol ezek benne vannak – most már csak gyengébbek kedvéért magyarázom –, továbbá: a „teszek” remek jelentéstartományú magyar szó, gondoljuk meg: „teszek rá” ect. A magyar igen nyelvfilozófiai alkalmasságú nyelv; és a költészet, szerintem, remek szórakozás, csak az agyat és az érzékeket kell hozzá magunkkal hordanunk, s villanófény sem kell külön a gépbe. Megj. újabban angol lovakat fotózok. Van már Samim, El Yasaf, Aljazz ect., madaraim neveit „hordó” négylábúak – és zsokéik. 120 Az álarclevetés feltevése (1996 farsang)

„…TE HÉVI METÁL LÓ!…” Most kéne halottnak lenni, most kéne némán lenni, amíg élsz, kéne minden, ebben kéne a semmi is, mert ha már halott vagy, ha már néma vagy, az maga a semmi, az minden, és semmi sincs külön. Itt úgy illik, külön kell minden, nincs abban semmi. Minden mindenben van, mintha egy hídon állnál „találk. a Márvány hídnál, jó?” – és ha jó, ha nem jó, találk. ott, de ez nem a hérakleitoszi pihenő, ahol a td-sírjel hullámokon hullámzik, és képregény-buborék száll, és ezt kérdi a td: „Most aztán mi legyen?” Az Urat kérdi (aki neki nincs, de mindegy), nem akar már kötekedni, nincs mit kiharcolni, nincs mihez képest jobb és rossz. „Most aztán mi legyen?” – „Pont most?” kérdi, mert hérakleitoszi az Úr. „Nagy beteg nép a török lenn Európa csücskén.” Fogtam zsebkendőm csücskét, elemibe mentem, nagybeteg nép voltam, délutánomat elvették, őrsgyűlésre KELLETT menni, bélyegeimet elcserélték, becsapásmodell lettem, sose modelleztem pedig, 121 mindent úgy KELLETT hagynom, szerelmesnek KELLETT lennem, jót KELLETT, rosszat KELLETT tűrnöm legalább nem szaporodtam, még a Hyde Parkban sem, ott is csak néztem, hogy modelleznek mások, nem modelleztem, jó volt, már nem KELLETT olyan volt: „már meghaltam”, emlék marad csak utánam, tőlem külön senkinek nem lesz, hogy KELLETT. („Te kecskére bízott kis káposzta, kell-e beléd hús?” Ki kérdez ilyet. Az ember szeret, rábaszik, mégse,

ember kapálózik, eltűr, úgy jobb. Ember pillanatig boldog, néma, erről is hallgat, az is hülyeség. Halottnak lenni is hülyeség, csak már mégse veled van, és velük se vagy, ha nagyon összejön minden. Műstoppolás, foltozás, fordítás, kulcsmásolás, cipősarokjavítás – nincs ilyesmi kiírva. A Márvány vagy a La Fayette hídján nincs az, hogy majd beszélgetni kell vele, akivel találkozol. Nincs, hogy meghívnak, és beszélni kell, mégis, mert ők is azért csak beszélnek, nincs az, hogy meghallgattok egy hevi metált, hogy „Te is elmész a francba, azért jöttünk össze”. Nincs össze. Közeledben nem hallgatnak híreket. „Te én-nem-tudom-mi, ahol élek, olyan ez, mintha repülnék, olyan rosszul vagyok tőled, életem, azért kell zacskó” – már megint KELL, KELL, folyton ez a farsang –, „azonnal beleköpök, azért köpök, hogy ne hányjak”. Nincsenek hírek, nincs hány-óra, nincs elvesztés, megvagy, ha elvesztél is stb.) 122 Hát ezért kéne halottnak lenni, ezért némának lenni, ezt kipróbálni, ezt egymásnak adni. „Menj te a büdös francba”, egymásnak ezt mondani, „hagyjál te engem békén, nincs mit, nem is kösz, megvagyok, és nem kösz”, de ezek az elemiben megvoltak. Az emberek azt hiszik: ami elemi, az az elemiben megvolt, a többi az élet iskolája, élnek, mint a halottak. De: élj, mint egy halott! Egy-nem-tudom-mi! Ez kísérlet. Halottan élj, ez ősökkénti egy-világ-indul kolumbuszsága, micsoda jónép, az ősök itt nyüzsögnek, egészen más hírekkel, a bélyeg sem volt feltalálva, így jön némelyik, a komputer se volt feltalálva, de emez itt kerékbe töve jön, amaz még a Szent Johannát látta. Ennyi mindened van abból, Ha némán és halottan élsz! Lenézel a Márvány hídjáról, mind a vízbefúltakat látod, akiket még Arany János!

Nem bécsi gyors döcög ki, hanem a Jékely-féle sómalmi ló, a Föld, felfedezik, gömbölyű, s a Nap felé forog. A Föld megy be egy sötét lyukba, a Hegyalja alagútjába. Na, látod, nem látsz te semmit, 123 hát nem jobb így. „Vedd le a koszos mancsod rólam”, mondod szerelmednek, aki szemed befogja. Ó, ezt mondod. „Egy francokat vagyok én beléd szerelmes, egy lószart kellesz nekem, egy túrót van farsang, én sem vagyok!” És ezzel megmoccan az élet, és világosság támad! 124 A „Brigadier Gerard-levelek” avagy: életpoétika, B. S.-nak, is (és magamnak) Mindennek csak műként van érvénye, bármi csak duma különben, az összes duma, ha nem műv, vagy ha nem örökké megy, köztünk, köztetek, köztük, művi, nincsérvény, megsértődhetés alapja, holott nem sértő. Helyzetközömbös. Hogyan értem? Reménytelen magunkról bármit is közölni, nem megy az, ha nem örökké az megy, vagy ha nem stilizáljuk: a párbajtőrhegy-lényegen túl ez a költészet érvénye, haszna, lényege, felbecsülhetetlen és lebecsült fontossága, keretet ad – reménytelen bár – a máskülönb reménytelennek, íme, ritmust. Brigadier Gerard, a ló, a te jeligeszód, kedves S., kettőnk közt legalább, nálam, minden versenyét megnyerte, but one, csúnya nevekkel illethették szegényt a fogadók akkor! De hagyjuk a lovakat, a Derby nem volt a Brigadier távja, ilyeneket is tudnunk kell, tudunk is, magunkról. Mindazt a korholást,

amit nem szívesen hallgatok meg, készséggel elmondom magamról. De miért van ez így, ez ám az érdekes, ez a költői kérdés, miért van így? 125 Miért nem fér egy életbe két élet, miért nehéz, már ha csak nincsenek eleve együtt, fene tudja, az meg hogyan van, két kétlábú lénynek csak úgy együtt mászkálnia a Park Lane-en, a Park mellett, bemenni egy irodába, ott hirtelen az ódon, biliárdposztó-zöld és dohánybarna felületek közt a sok évszázadosnak látszó legfrissebb versenylapokat zörömböltetni, vagy jókat röhögni, nagyokat hallgatni, összenézni, miért nem megy ez? Talán mert régtől fogva külön-külön, vagy mással, egy ötlettel, egy illetővel stb. megy le a kurta lépcsőn mindkét személy, a Parkban más az évszak, mások a tervek, holott egyazon emberfaj, e szörnyű faj példányai e Földön ők, nem, nem: a költészet lenne az, ha e szörnyű faj eleven életében is munkálhatna megvalósulólag – próbálják: performance etc. –, a költészet lenne, mely így összekötne, halálon túli napsütés, mint a hajdan „Egyetlen” címmel szándékolt „Töredék Hamletnek” c. könyvben olvasható lesz újra. Az lenne a költészet, mint (Cage?) mondja X, vagy az egy-szára-levágott X, Y, az, nem hogy nincs-mit-mondanom-és-ezt-mondom-és-ez-a-költészet, ez lenne, tényleg végigmenni a Davis Streeten, a South Audley Streeten, nézni a G.-templom türkiztornyát, zsebben Rock Colour nyereménye, meg a tegnapi vesztés, minden együtt, a Parkban két évszak, semmiről sem kéne beszámolni, ki tudja, kinek lenne előbb a temetése, hamvasztás, nekem, a Tabánban, kicsit távolabb a madaraink sírjától, társném talán még élne, hát „madaraink”, 126 gondja lenne a diszkréciót őrizni, valaki lepöckölné zakójáról egy hamvamat, hamu vén férfiruhán,

ez volna, a hamut én már Samunak mondanám odaát. Ez lenne a költészet, ekkor lehetne – most – jól lemenni együtt a londoni Hilton melletti ódon fogadóiroda lépcsején, vagy hát én ilyen vagyok, te más és más megint máshogy más, és mindjárt, mintha ez meglenne, elmondom, mi van még, az itteni nagy jó júliusi hőség magányában, ragadjuk meg az alkalmat: ez július utolsó napja, holnap már ez nem volna hitellel írható. Egy ma élő manus így eleve nem mond semmit. De egy régi, mondjuk, a német romantika századában, ha volt olyan, így szenveleghetne: tulajdonképpen kutya fáradt vagyok mindenhez, amit pluszba még csinálnom kell, vagyis fordítva, a pluszokhoz nem vagyok csak, de az alapokhoz dög elégséges és kevés, viszonozhatok mindennek mindent, eleget tehetek neki, mert elegem van belőle. Mi kéne? Hogy az a bizonyos erő, a Bábos, ne hajszoljon és rángasson? Hogy mint Red Rum a harmincadik születésnapján, a zabból és más lóínyencségekből készített tortát (az utolsót, több nem lesz, ah, bájos emberi gesztus!) elrágcsáljam-ropogtassam? Mi lenne, ha nem sütne a nap, a nappal mi lenne? De én nem vagyok a nap, egy közönséges munkavégző vagyok, és örök lélek, 127 guggolok a londoni ágy mellett és gépelek, és mint ily termelő, nem is vallhatom (hazudnék, persze, pontatlan lennék), fáradt vagyok, hogy lennék fáradt, mikor ennyi meg ennyi oldalt óránként… ennyi mindent naponta… csak, csak, csak, csak… legalább látni kéne, mi lenne, ha ez nem kellene így, kezdeném-e újra, ha abba lehetne hagynom. Ezt mára akkor. 128 Okos kutya, jó kutya Beckett Murphyjének emlékére(m) De rengeteg dicséretet szeretnék s érdemelnék, eballergiát kezelgetek, vigasztalok flaszteri elmét,

vívok, plasztronban, vagy sírok galambnyak-nyaklata láttán, őrangyalsuhanást elbírok, suttyan tüdeimre a kátrány, idézem-odázom a nincs-másom, kincsásón nem, hogy hétrét görbednék, élvezd hátrányom, ha levetettem majd végképp, világhű semmi-űre-fi, mondom, minden idézet elodázása csak annak, ami úgyis hiú ígéret, jó, lehetünk együtt, de úgy, hogy én se ne lássak, se halljak, négyszögesülve a föld kerekén, legyen ibolyás orrlikad aljabb, nem bírom, ha neheztelés, akár csak árnnyal, hull rám, szórjátok szét, nehézkedés terébe úgyis, az irhám, mi e földi való volt, s mit minek akartam volna, ki kérdez, de már Mózesnél idegenek vagyunk e föld teréhez, sokához kényszerítve, kevés eséllyel jóra jutni, elég magamból, csodatevés mégis az utolsó zokni 129 is, foszla-büdöse, az elfolyó cipőfűző, min Káron por-ladikon, kék-ólmosodó fittyen löttyen, mint álom, lásd, csupa lebegés, de mi nem kevés, úgy értem, emelet száma, hogy de Staël festőművész ugorhatna a halálba, egy is elég, az ám, ha elég magas emeletről van szó, és Dubuffet festő bizonyíték filozófja: a kultúra fojtó, csirkefogó, így érz’ a nép, ki a fentebbel csicskázik, Balzac urék, szüli Shakespear-ék napja szerinte leáld itt, a szüli azt jelenti, hogy e nap tudatunkba ködlött, ünnepeljük hát, gazfickók, úgy újítson meg az ördög, kinek igaza, van-e, mi van, és alkotáslélektan, hogy hajó lékjén nagy vígan Hérakleitosz becsobban, nincs itt már kérdés, nem lehet, bármi jel: a mondat végén pont, okos-jó, kiszúr veled,

tömlőként pukkan az élmény, kétségbeesés a létezés, ha el nem bódítod csak, de ha azon is csak tönkremész, hogy főbekólintottad, léted, vagy magadat, mérgekkel, szesszel s más szenvedéllyel, mit érsz ily vékony pénzeddel, tűnsz egy-lepengetéssel, 130 éjfél se volt, meg dél se volt, bizony, se éj, se nappal, hogy zárva állt a Non Stop-bolt, így járnál önmagaddal, megszentülsz, szent úgy se leszel, kínlódás körülötted, ezt mondta Szép Ernő, e-hely, a-hely, hívság pörögnek, a ne-tovább is a tovább, tovább, és érettségi hamisítvány a tétovát a jövőjébe mérni, jövő éjbe méredzkedik, ó, a dán királyfi, s végül elakad a szó, csak a tőr a való, az ég is belekékül, mindenkinek hát köszönetet mondok, háttal nem állunk fel, igazolom, fiam rekedt, leülök, ha tudom, így állunk, rémes itt, jó, hogy elmehetek, mondtam még nem is oly régen, most, rémes, persze, de rémesebb lenne, ha másra cserélnem kéne, haha, bárkit lecsinálsz, maga mosdik, de ha mosdód telecsinálod, magad állsz ott vele, így, ahogy mondod ezt. 131 132 Szövegkörnyezet 133 134 A tanúk nélkül dolgozó mennyország Nem is tudom, mit is jelentsen… Vagy hogy összevissza csatangolok… Heine, Pilinszky „dalvilága”? Sziklanapfényesen sötét mennyország? Ez jár eszembe napra nap. S még valami, nyomban akkor: angyalokat rajzoltam, a Párizsban, a Crimée-ben hirtelen, váratlan az égen megjelenő fehér „valami” ihlet meg így, emlékével: egy göngyöleg lemez volt, egy francocell lap… nyilván nem hungarocell, akkor biztos francocell, lehullt egy törmelékhalomra, valami óriáskonténerre, építkeztek mindenütt, szürke por szállt a szürke ég alatt, a szám tapadt a vacakságtól, s akkor ez a tiszta, „mely igen angyal” forma az égből, nekem, „hamlet-töredékesnek”! Leszedtem az angyalt a törmelékhalomról, mit tegyek veled, szépséges figura, hozzalak haza? Hogyan tovább? Megmutatlak valami performanszon? A szél oldotta meg a kérdést, a szél, mely az angyalt hozta. Eltörte őt kezemben, szégyenletes habozó kezében, aki iszonyúan nem tudott mit kezdeni ezzel az égi jelenséggel. S utána, hogy a kettétört lényt visszatettem a sittre, csupa fehér élmény… s templomhajóban széktornyok, tört székek… fehér gyertyák élesztgetése egy fekete ember válláról aláhulló fehér könyvtorony, Pilinszky tornya, összeszedtük, eleredt az eső,

megkávéztunk, míg elállt, aztán egy láng-arcjegyes nő szállt autóba, mikor öngyújtóm lobbantottam, hogy Caporalra gyújtsak, de „ugyanabban a pillanatban” kért tüzet tőlem egy vakítóan fehér galléros arab. Most, hogy tűnődve megyek újra Budapesten – cipőim visznek, lásd Szép Ernő –, s nem a várost és határát akarom elhagyni, ellenkezőleg, nem ellenkezem, engedelmes jó vagyok, végigesnék a földön, mint megint Pilinszky mondja, gondolatomban mégis a leginkább vele csatangolok, úgy látszik – Wittgenstein mondja az ilyen kifejezésmódra: „úgy beszélsz, mintha két ember volnál”, igen, így készülök valami performanszra, így gondolom: megmutatom madártojás-dudoros kezem, csuklóm, s azt mondom: „56, 56 és egy negyed éves vagyok lassan, hát visszakézből, csuklóból nem lehet ellenérveket hozni, ha valamit mondok, gondolom, történt velem egy s más életemben”, mondom majd ezt, ha mondom, így, bár hát mire, inkább az angyalt mesélem el. S hogy most angyalt rajzoltam, és Klee-re gondoltam, az ő kései angyalaira, és azt adtam címül, hogy „Eredj, angyal!”, ezt mondják az angyalnak, a Menj-Országban, igen, elemi iskolai osztálytársam írta a „mennyország” szót, mert ez, hogy „Menj Ország” neki világosan jelentett valamit, hát ott mondják az angyalnak, menj… és az angyal nekiered. Eredő Angyal, minden angyal eredő, írom alá, Eidola, igen, Eidola, ilyesmi a Klee-angyalok neve-címe, hát az enyémnek, amatőr rajzoló angyalaié az, hogy Eredő Angyal, mert minden angyal Eredő, és az ember egy idő múlva egy Nagy Sötét Eredőbe, sic, eredőbe, jut. Erről lett volna szó eredetileg? Az ottliki kérdés – meg még sokaké. Közölhető-e vagy sem, elküldök pár ilyen angyalt, rajzoltam olyat is, hogy a Crimée utrillós házai felett száll, mintha zsinege lenne, elkapható, holott az igazi angyal foghatatlan. Egy kométányi konténer, ahová leszáll, mégis. Az egész tenger zúgja vissza a – miféle? – szakítást. Ahogy Szpéró meghalt, a halálára majdnem fehér szárnyú veréb. Eltört. Ahogy a francocell angyal. Ahogy kivételes 135magányban mentem nélküle, fehér élmények visszaélesztett, újra elhaló gyertyák közt, és ahogy újra eleredt az eső, a Canal St. Martin partján, a csatornáén, ahol egy évre rá elhagyott az alkohol, ki-alkoholbólított, és Szpéró eredeti neve Martin lett volna, csak aztán, hogy sparrow-ból Szpéró lett, és most látom, az angol Jockey Clubnál, a Levy Board nagyhatalmú elnöke Sir John Sparrow. Áldást érzek magamon, egyáltalán nem sötét mennyország környez. Csak meg kellett érni, élni ezt is – csak mindent túl kellett élni hozzá. Érdekes, az angol gátzsoké champion, Richard Dunwoody, aki akhilleuszi haragjában akarhatja – dőrén, maga is tudja – beleszorítani egy-egy ellenfelét olykor a korlátba, holott tudhatja jól, kemény eltiltást, húsz-harminc napokat kap érte – „Ahogy a világot elnézem”, így ő, aztán, „nem az a legnagyobb tragédia, ha valaki az angol gátbajnokságban harminc napig nem lovagolhat –, igen, érdekes, hogy mindig ugyanazt a vétséget követi el, ahogy az én alakjaimnak, Maurynak és Mornynak is megvan a maga – nyilván megbocsáthatatlanul „direkt”, szemet-szemért – kézjegye és lábjegye, igen, ahogy azonnal megtorlással élnek, Dunwoody mondja… ahogy a nagyhatalmú nagytanács, a Jockey Club, kicsit perverzül, épp 31. születésnapján idézte be, a várható zaftos-zsíros eltiltás kihirdetésére, Dunwoody mondja az újságírók kaján kérdésére: „Várja-e a születésnapját?”, azt mondja feleletül: „Én minden napot egyformán várok”. Pilinszkysen szép mondás, nem tudok betelni vele. Végigesem a földön… Vagyok-e ily engedelmes jó? Vagy csak a véletlen teszi, hogy én, aki már oly rég hűtlen lettem minden szeszhez, a dublini Guinness Sörgyár téglakerítése mellett hullok térdre, kiszakítva ugyanazt a szürke, porszín nadrágomat, melyet még Enghienben, Mauryék Párizs melletti kisvárosában, akkor még vörösbor hatása alatt bizonytalankodva? Öcsi, te csak ne képzelj olyan sokat magadról, mondja a néptelen, esti dublini rakparton a Tanúk Nélkül Dolgozó Mennyország. Nem, nem a pokol, ahogy Pilinszkynél. Kenyéren és vízen élek két heteket, tudatom hihetetlenül éber, halálra fárasztom magam lóirodázással, füzetes regény fordítással… a böjt és az össze-vissza csatangolás, ha Dublinban, ha Belgraviában, ha Vesztfáliában, ha a Sohóban, ha a Mayfairben, igazi vigaszom, életközegem. Ahonnét majd hazajövök a honi partokra. Mit hozok? Kenyér-víz rekordjaimat? 201 zígemet, melyekkel – mert közben vesztettem is – 2 font 47 pennyt nyertem? Jegyzeteimet hozom, melyeket talán sosem dolgozok fel, vagy sokat inkább kétszer írok meg, mint azt a poént is, hogy minden dolog túl indiszkrét, csak az nem, ha eltűnsz innét? Igen, mindenből „balhé” van, lesz, lehet, hála érte a tanúk nélkül dolgozó mennyországnak, ha nincs… csak halálunkból nincs már bajunk, aztán már minden rendben van… hogyan is mondja Szép Ernő? Jó neki elaludnia… az alvás boldogságát ajkát rágva, könnyét nyelve érdemelte ki. Külhoni magányaim: hagyom,

dolgozzon velem, üdvtanára, a tanúk nélkül munkálkodó mennyország. A mennyország még kevés, módosítom a mondást, a pokol: már sok. Nagy üdv, ha azt érzed: már sok volt a pokol, életedé, s kicsit te is a tanútlan – tanulatlan – mennyország aktív részese akarsz lenni: nem iszol soha többé szeszt, alig eszel, nem vásárolsz újságot, legföljebb lószaklapot. Feltápászkodsz méltatlanméltó bukásodból, nevetsz, körülnézel, senki se látta, tehát joggal mondhatod: ez a tér 136dedet felvérző, nadrágtépő bukás is üdvtanrész volt. Módot adsz, eltávozásaiddal, hogy a mennyország tanúk nélkül dolgozhasson. Enyhén favorizálod – enyhe kifejezés! – a pokol lehetőségeivel szemben. Mondják, rajtad is múlik minden? Rajtad aztán ne múljon! Tréfálkozásod nem dac, dehogy az. Most, hogy ezt írod, halkan, jeltelenül elkezdesz sírni. Nem siratsz senkit, ó, dehogy kell, nincs kit, boldog az a teljes magányban vízen – zígen – és kenyéren mászkáló, hajléktalanjának cipőt és fogkrémet ajándékozó Akárki, aki te vagy az esti Sohóból, Mayfairből hazamenvén, magányos szobádba, a Rojális Hotelbe, te mégy le még, negyedórára, kenyeret venni, megosztod a madarakkal, kicsit nézed Virginia Woolf arcképét, hát „Bar”-t, „Grill”-t neveztek el róla. Rólad nem fognak. A Tandori név eleve olyan, mint a „Tandoori”, ami grilles készítmény, roston pirította akármit jelent. Talán mégis inkább az a kárhozat legyen a tiéd, másoknak kárhozat, neked nem, mely hevesebb égéssel nem jár, inkább szenvedélyes szenvedélytelenséggel, ezzel a kivételes magánnyal, melyben – hagyod – ekképp dolgozni vágyó mennyországod kezel. Megrendülten boldog vagy, Pilinszkyre és Szép Ernőre is így gondolsz most, már vigyorogva sírsz, abbahagyod, ülsz, ez is megvolt akkor – s mit tettél? Hogy mégse a teljes magány, a némaság… bár menne, menne már… nem, legyen, hadd legyen… legyen meg ez az írás. Valld be vétkedet: már nem vágyol rá. Egyetlen fő bűnöd ez, már, most érzed ezt először, nem vágyol rá igazán. Még nem vagy vele csaló, de lassan talán végig esni kellene, ha engedelmes jó is akarnál lenni, és nem csak mondani, mondani egyre. 137 Két álom „eltűnni és feküdni holtan” (Kosztolányi) 1. Lizi Työtyöle-mötyöle az, aki työtyöle-mötyölét gondol. Meredek, fele postáját akár olvasatlan szemétkosárba hajító gyerek vagyok, anyagi világban most már, ötvennyolc éves koromban csak anyagi problémákat ismerni óhajtó, magamban csak gyakorlati kérdéseket számoló, az önkifejezéstől gyakran csömört érző hapsi, az vagyok. Az írói életkort a régi szerencsétlenebb nagyok – Móricz, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Ady – életévtizedein számoló túlélő. Mit akar már tőlem bárki? Hagyjanak békén! Keressék Dide urat a sírban; másutt kérdezzétek, hogy írunk mi, ti, ők. De ez az álom Icsi széncinegénkkel olyasmi, hogy elmondom. Fenébe kívánnám, ha éreznék így is akár; fenébe, aki szentferencezik. A madarak és mi (társném, Tandori Ágnes, meg jómagam). Semmi szentfranciskaság. Meló volt, 19 éven át másodpercnyi figyelések miriádsora, hajnali felkelések, végig. Drága kaják, nekik. Nem magunknak. Elutasított dúspénzű DAAD ösztöndíj már 1979-ben (Nyugat-Berlin). És halálok sora. Belül embert-le-pusztító halálok. Mintha a sivatagi tábornokok vagy századosok valamelyike lennék, és szörnyhalált halni látnám minden emberemet, valakimet. Icsi széncinegénk tizenkét évet élt itt nálunk, sérülten hozzánk-kerülvén. Élete utolsó három évét vakon, majdnem világtalanul. Óránként etetve őt, mi voltunk neki a világ. Meg a saját egészséges cinketermészete. Botorkálva, bukdácsolva is vészt jelzett, ha „vész volt”, szerinte. (A cinkék, ha jól tudom, jelzőmadarak is az erdőn.) Tisztálkodni alig bírt, lába ragacs kolonc lett, de folyton rendezgette hiányossá kopott tollazatát. Szeretett minket, állíthatom, legalább tudott rólunk. Azt hiszem, csupa jót. Nem is érdemeltük.

Vagy tőle talán igen. Most, hogy a Duna-part gesztenyefáit úgy letarolták, hogy a Hetedik kereszt leforgatható lenne itt, vagy más természetű antif…izmus, a Dunát ellenszenves tónak látom. De mert a Lánchíd is nagyon látszik, lett egy ilyen álmom. A híd pesti pillérjénél a járdafordulón kuporogtam, társném a túlparton (miért tettük?). S megjelent a pillér mögött Icsi feje. Holló-nagy volt a széncinegénk? Igen, és élt. Jó ég, mi lesz? Veszély, szerettem volna jelezni neki. A nagy víz stb. Ám akkor Icsi szólalt meg. Emberi nyelven. Érthető mondatot kezdett: „Nem kell félnetek semmi… blublucsívuvikk…” A mondat végét nem tudom. Ilyesmi értelmetlenségbe fúlt. S akkor egy hatalmas ív, ragadozó-madár-röpte, át Icsi a híd alatt, gyönyörű lendülettel. Vissza a pillér mögé, rá a kezem fejére. S rám nézett. Társnémnak mondtam még valami ámulót, s felébredtem. Ismételtem, a gyengébbek kedvéért: a madár beszélt velem emberi nyelven. Nem én madárul. Kérek más fejreállt viszony-képzeteket is mellőzni mellőlem, s ha némi tényleg okossal, javamra gyakorlatilag szólóval nem jöhet valaki, hagyjon békén a bánataimmal, jó? Ez van. 138 2. Lizi Alíz is tizenkét éves lesz, ha megéri, és „vele” is álmodtam. Azaz… Még 1978-ban, mikor a Kis-Nagy Szpéró, első életben tartott madarunk kilenc hónapos volt, ráléptem. Szerencsére csak a szárnytollaiból etc. szakadt ki egy csomó. Ő több napig néma lett. De túlélte. Így lettek „a madarak”. Nem „Tandori és a verebek”, Tandoriék-és-az-ez-meg-az. Nincs címszó. Ez az, ami elől (e világ elől) Salinger (nem rokonszenvesen, dróttal-őrzőkutyákkal, gazdagon) elbújt. Nem tudok elbújni. Nem vagyok gazdag, nincsenek vérebeim. Drótom és cérnám van csak, fogy. Nos, Szpéróékat etc. el kell olvasni. Németh Gábor (is) jól mondta: „Tőled tkp. mindent kéne olvasni, akkor van kép.” Ez az álom egy képkocka. A szoba padlóján kuporgok, mint nagyanyámmal 1944-ben, mikor az aknatalálat nyomán az ablaküveg halálra hasogatta mögöttünk a parkettát. Nem minket. Így van, így lehet egyáltalán „mindez”. Előttem madarak. Több madár, mint ahányan ma még (hárman) élnek. Nem tudom, pontosan kik ők. De mögöttem egy madár ott totyorászik, tétovázik. Hohó! Szpéróra én így léptem rá, így, hogy tompán hátraléptem, nem néztem oda. Oda kell nézni, mondom álmomban. Nem szabad moccani. Vigyázat! És büszke vagyok álmomban, nem, én nem fogok Lizire (ő van mögöttem) rálépni. Megvárom, hogy elébem kerüljön. S ez megtörténik. Jön Lizi. Aha, szia. Már moccanhatok. Még most is hátranézek. Nincs-e ott (nincs-e csoda?) még madár. Nincs. 3. De csoda – van! Csoda a trió (a hármak) kórusa reggel. Hirtelen vigasz, erős, sodró. Régen tizenöten is daloltak. A három is „elég”. Meddig lesz? A világ (bár nem vagyok gazdag, halálig kell gályáznom, nincs őrkutyafalka, csak egy lengyel pásztor eb) a daluk mellett bátrabb érzettel nem kell. Nem kell. Nem tud igazán érdekelni. Meghaltam (a halottaimmal), csak a megélhetés érdekében támadok fel, kell feltámadnom, néha. E cikk dolgában sem hajszolt az önkifejezés vágya. Persze, nem is pénzért írtam. Amit az ember így kaphat, „nem pénz”.

Én csak ilyesmiket kaphatok. Erre vágytam. Író akartam lenni. (Hány évet is élt Kosztolányi, Karinthy stb.?) Miért nem vagyok köztük? Ha a trió nem lesz, senki miatt nem mondhatom, távol akarok lenni a halottaimtól. Társném „felnőtt gyerek”, az irodalom „felnőtt gyerek”, a virágok nélkülem is kinyílnak, nekem pedig, ha a triót leszámítjuk (pár önáltató pillanatomat kivéve) roppant terhes az egész. Lásd Hamlet. De minek filozofálni? A Darabban is ez folyt, duma, duma, aztán egy jó híg vérfürdő, és vége lett, mélyebb eszmék nélkül, s a többi mély csend. 139 Hogy fest a dolog? Nagyon egyszerűen (ó, dehogy fest úgy!), kezdjük, mondom, nagyon így: amit Dubuffet ír a festészetről, meglehetősen igaz, de föltétlenül találó. Íme: „A nyugati ember úgy hiszi, nagyon különbözik ő a természet más elemeitől, mint például szél, fák és folyók. Ellentétel: a primitív ember ezekkel azonos anyagból lévőnek véli magát… s hogy az ember nem felsőbb lény, csupán az adott létezők egyike” (Kultúraellenes pozíciók, beszéd, 1951; történetesen nem az ékes című Fojtogató kultúrából hát). De ez még nem sok, lássuk tovább: „…kultúránk a nyelvbe vetett rettentő hitre épül…” Kezdünk megérkezni? Lásd: a nyelv, s rá épülő (formalista?) filozófiák és esztétikák; ám nézzük aprólékosabban, még mindig Jean Dubuffet (1901–1985) szavaival: „különösen az írott nyelvbe [vetett hitre t.i.], s arra a hitre, hogy képes lenne kifejezni s kidolgozni a gondolatokat”. Akkor már, olvasom a Guggenheim Retrospektív (1973, New York) katalógusában: „Dubuffet a beszélt szót az írott szó elébe helyezi…” S ő maga: „A beszéd konkrétabb, a hang [maga, fizikailag] átlelkesíti, lendületével, ívével, egy-egy köhögéssel, de ide számíthatjuk a grimaszokat, a mimikát [mimikrit], és ez együtt jócskán hatásosabbnak látszik…” [Hallatszik.] Most Dubuffet, a „nyers" művészet nem akármilyen atyamasterének kultúra-ellenes mérgelődéseire nem akarunk kitérni, de hozzá még visszatérünk. Itt inkább egészen máshonnét: lássuk nagyjából ugyanezt. Morris Graves még annyira sincs „köztudatban” mifelénk (kulturális közegünkben, Magyarországon), gondolom, mint Jean Dubuffet (aki hazájában filozófusként is megbecsülésnek örvend, mondjuk, esszéistaként). Személyesen bennünket (Tandori Ágnest s engem) a Vak madár című képei még annakelőtte megszólítottak, mielőtt Pipi Néni, vak verebünk hozzánk került volna (vagy a félszemű zöldi madár, Tutu, netán mielőtt Icsi széncinegénk, előtte Poszi poszátánk megvakult volna; ők az öregségtől, ill. sok tojásrakástól); persze, „a festészet” nélkül is megtettük volna értük, amit tettünk (tehettünk), de így „megdolgozottabb” volt a tárgy, szervesebb. Morris Graves katalógusát (Vision of the Inner Eye, a Phillips Collection és etc. kiállításáért) első londoni utamon vettem, később csalódás volt, hogy – évekre rá – egy amerikai reprezentatív kiállítás anyagában, a Royal Academy termeiben nem láthattam a Vak madarat; valaki azzal „vigasztalt”: biztos nem tartják olyan jelentősnek. De az előszóíró itt (a katalógusban), Duncan Phillips jellemző módon így kezdi dolgát: „…Graves nem csupán a legeredetibb és legihletettebb amerikai művészek egyike” (sz. 1910, nem tudom, talán él ma is, remélem, Vancouver v. Seattle környékén, magán-világban, a tengerparton, mint Robinson Jeffers egykor, csak ő nem szirtfokon, hanem sűrű-szigetes vízi világban; gondolom, tüdőgyengesége is okozza ezt a páraigényt 1. szervesség), „hanem ama kevesek közül való, akik nem profitálnak ama közkeletű ténykörülményből, [a]hogy a nyugati kultúra a tárgyvilág leltártudományából él s gyarapszik” (pozitivizmus, kilövéses kockajátékszerű permutatív feldolgozása lehetőségeknek, állandósult felfogás- és stílusjegyek, áruvédjegyek stb.). Hanem… de itt hagyjuk a netán gyanúsan csengő Távol-Kelet, miszticizmus, belső szem 140kifejezéseket; hagyjuk, de ne feledjük. „Inkább spirituális, mint festői”, ennyit még írjunk oda a hangsúlyrendszer érzékeltetésére. Dubuffet-vel nem az idézett katalógus révén ismerkedtünk itt mi. Nem akarom a kicsit „hasraesetten” értékelő, különben (az Artaud-val, Wols-szal foglalkozó fejezeteiben) értékes, tárgyszerű kiadvány, a Paris, Kunst der 50er Jahre c. kiadvány, a Saarland Museum Saarbrücken 1989 katalógusát bírálni sem, Dubuffet-vel kapcsolatban idézni sem (az emberalakosabb, ős-ziláltságig, elemien tönkre-fasírozott

anyaghalmokig merészkedő „brut” – nyerseséges, durva – művek helyett a majdnem monokróm, szemcsés tablókat mutatja be a kiállítás, ill. a könyv tőle), maradok ezért egy másik hiper-katalógusnál, melyet elsőül láttam e tárgyban: Berlin–Bécs–Köln volt a kiállítássorozat három állomása, s Dubuffet életművének igen erős összefoglalása, sok szöveggel ez a kötet, 1980–1981-ből. Dubuffet itt hevesen kikel a „ráfigyelés” ellen. Az mindent megöl! Így kiált. Egyszerre tömérdek „mindent” látunk, igazságosnak kell lennünk tehát, a nagyobb masszát egyszerre, minél szerteágazóbban, mesterséges hierarchiák (nyelv, „fontosság” stb.) nélkül lehet csak hitelesen megmutatnunk (így kell!). Semmi rögzülést! Ami a dolgok megítélhetőségét illeti, kételyei vannak, de itt – mondom – eléggé szelíden fogalmaz, inkább tiltakozik. Így: „Vannak-e egyáltalán rendkívüli lelkek?” (L. fentebb.) „Igen kétséges. Tiltakozással élek máris a tanult doktor, a finoman rafinált sznob felsőbbségét illetően – mondjuk, az egyszerű földmunkással szemben.” Nem lelem a helyet, talán az amerikai Hirshorn Museum katalógusában olvastam a kaján megjegyzést: Dubuffet a tömegek „pulp, pop” kultúráját favorizálta volna, szemben a múzeumi művészettel; sosem jutott el (mondani sem kell) „csúnya, durva” műveivel a tömegekhez, múzeumi festő maradt igencsak. (Megjegyzem: a század legjelentősebbjei közül való.) Tovább: „Amit amaz egyfelől nyer, talán, bizton elveszti a másikon. Sokan azt hangoztatják – kitaláció! –, hogy engem valami [nyers és] sötét pesszimizmus vezérel, ezért festek csak nyomorúságos dolgokat. Micsoda tévedés! Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ezek a dolgok, melyeket [éppen] ők rútaknak tartanak, melyekre többé ránézni sem akarnának, szintén nagy értékek, csodák. S főleg azt felejtsék, hogy én netán ironizálnék, szatirikus volnék, esetleg keserű, mert ezeket a dolgokat hozom elő – csak rehabilitálni szeretnék lejáratott tárgyakat, esélyt akarok biztosítani számukra, hogy újra elfoglaljanak valami helyet. Munkáim igenis mindig himnuszok!” Ez a beszéd. (Commentaires du peintre, Paris, 1967.) Persze, óriási ügy volt, hogy Wols művészetét egyáltalán fölfedeztük (itt mi, Tandori Ágnessel, a 70-es évek végén), s később a nagy düsseldorfi kiállítását is láttuk. Milyen keveset tudunk, keveset tudnak nálunk erről a – szerintem – a Vermeerek, Whistlerek kategóriájába tartozó művészről; nézem háború utáni kutyás képét, francia vidék, rozzant autó, neje, a Gréti, Wols, aki a jómódú polgári Schulze családot hagyta ott, lett csavargó, járta végig Európa pár koncentrációsféle táborát, hadifogoly és internálólágerét, húsmérgezésben halt meg végül, a háború után már, mondom, s miért? Éhes volt, nem volt frigó stb. Elég fatális. Minuciózus, mégis elemi „szürrealistás” színesrajzai, karcai, kevés festménye, fotói… De itt inkább arról, miként „használtam” én őt a mondásaival, azzal, ahogyan „szólt” a révén ez a „festői dolog”. Elsősorban a kutya-ügy: „A Föld 141minden teremtménye közt az ember a legnagyobb csapás. – Aki saját érzékelését [észlelését stb.] az igazságnak tartja, téved. Már egy kutya érzékelése (holott csaknem azonosak a szervei az emberéivel) lényegesen másmilyen, s mégse mondható, hogy tévesebb vagy helyesebb volna.” Aztán: „Álmokat nem magyarázni, álmokhoz méltónak lenni…!” Klee utáni iskola? Majd: „Akik elhagyják a bizonytalanság mezejét, és magyarázni próbálják, mi zajlik a fejükben, disznók.” Végül a legszebb: egy esztéta azt fejtegeti neki, szembe amúgy, mi mindent kellett, ugye, nyilván, elhagynia e festői tömörség érdekében, mennyi minden fölösleget. Mire Wols: „Nekem mindig minden fölösleges volt.” I’m waiting for you” (Garbage) Nem te jössz vissza én Sem megyek ideig Óráig egyelőre Jövőre vagy idén Vagy ott vagy itt Azért még meglesz tőle Mikor én mondanám Vagy ez már szava se Tudom soha ide Nem jössz már én megyek Együtt leszek veled Ha megismerkedünk Ott majd megint Talán Addig is várlak egy Óra se perc se másra

Készenléttel elegy Bódulat társasága Kérlek kérlek ne ámíts – – – Szól szól szétszáll a Garbage Nóta egy zöld kukára Dőlök Budapest Dublin London s hogy nincs hol nincs min A nincs kid és a nincs kim A nincs öröm a nincs kín Egy vak madár egy ember És ott már látni sem kell Sötét túlvilágos szín A mindenem a semmid Mindened annyi más Soha még ennyit ennyit Nem várt megszületés – – – A belepusztulás Ehhez az is kevés Egymásra biccen két fej Nincs szem ezzel a képpel S még egy szót az itt is idézett „Paris der 50er Jahre” című kiállítás-antológiából: a téma Antonin Artaud. Itt okvetlenül előtolul Földényi nagyszerű „érzékelése” (probléma-), ahogy A túlsó parton c. kötet Artaud-esszéjében erről ír: miként evidens a személy (fizikai, szellemi, megléti) valójának és művészetének (pl. egy est keretében, egy performance-ban stb.) egysége. Ezt magyarhoni közfelfogásunk egészen ifjúi, egészen becses szinten (körökben) sem érti még. (Tapasztaltam, döbbenten.) Amiképpen (l. Szép Ernő művének megítélése) az egyenletesség, a mesteremberi pontosság örök jelenvalója is értékszabó, kívánalmi ténykérdés („kategória”). Ami „egyenetlen”, az nem egészen igazi. (Bízom benne, változik e fölfogás, némelyeket mentegetőzni hallok már ekképp, de maradnak javíthatatlanok is.) Nevetséges – inkább felforrósítóan megmosolyogtató, hogy egy Whistler-katalógus előszavában (Landscapes and Seascapes, Smithsonian Institution etc., 1969, 1976) kell olvasnom Donald Holden (egyáltalán nem hasraesett, de talpraesett, bőséges, mégis szikár) előszavában: mi is lenne a bizonyos túlírtság, 142túlfestettség, egyenetlenség „lényege”. Azt mondta Holden (de hát nem mond újat, s mégsem tudtam lebeszélni sokakat, kiválóakat itten, az „egyenetlen” szó mint minősítés használatáról), vannak művészek, akik „meg- s megpróbálják magukat”, így egyáltalán nem mehetnek biztosra, vajon adott produkciójuk megüti-e majd egyáltalán a mértéket, vagy alatta marad, netán viszont kiemelkedő, „még-sosem-látott” dolog lesz belőle (elnagyoltan írom), egyébként ő sorolja össze Whistlert Vermeerrel, Vuillard-ral, Corot-val etc., „szemben” egy Degas, Cézanne (hm, kikezdték őt is újabban), Turner művészetével. A kísérletező művész: átfedő kategória itt, l. egyenetlenség. Egyszerre több szempont! Érvényesítendő. Gondolunk-e erre eleget itt és mostanság? Zöld zöld fű vakmegálló Te már otthon vagy ott Minden este kinézel Oly üres peronok De egy lélek se vész el Nem is lenne hova És nincs sora És egy semmi-időn Én leszek a leszálló Ma lenne már öröm Szárnyuk aprón kitáró Madár vasutasok Lámpája lengene Vagy annyi se Nem lesz velem csomag

Nem fogod meg kezem És semmi forgatag Nem forgat hirtelen Az se lesz hogy mi van Csak hogy veled velem Itt már oly untalan Unott oly kénytelen Valahogy ints nekem Hívj – – – de nincs ennyi sem Artaud, aki a rajzaival igen érdekel, arra a kérdésre, hogy: „Sok verítékébe kerültek ezek a rajzok?” – „Őszintén szólva, nem”, feleli eléggé angyalias tömörséggel. De: közben „ott maradt bennem továbbra is a borzadály…” Ha effélék „aranymodorokká” – vagy aranymondásainkká válnak (s ez az útja!), elkerülhetetlen a ráunás. Az elbeszélés nehézsége, ha út a regény, ha utunkat tükrözi, a magunk útjának elbeszél(het)ését próbájuk (könnyíteni, hitelesebbé tenni; ami könnyebb, itt, hitelesebb? furcsa pár). Próbáljuk, maradjon ennyi. De ez, Ottlik „nevezetes” Iskola…-kezdésének nézegetése is „más káposzta”, hogy másik mesteremet, N. N Á.-t idézzem; s majd hogy miként akaródik ezüstkorrá határozódni irodalmunknak ez a „korszak-vonulata”. Henri Michaux jutott nálam a magam-unásának sorsára. Ő aztán nem tehet róla, a hiteles, esszés (keresgető), evidenciás mondások sosem tehetnek rólunk (utunkról, meg használói szokásainkról). „Utazz, ne azért, hogy gyarapodj, hanem hogy minél többet elveszíts magadból, az lesz igazi tulajdonod.” – Kb. ezt mondja. – „Ne add fel hibáidat, ne túl gyorsan. Mit tennél a helyükre?” – És hogy mester mivolt? Ugyan. A halál tanoncot, inast, éretlen-zöld gyümölcsöt fog leszakítani. De Staël festőt, aki teljes ragyogásának idején lett önnön búskomor és maxi143malista természetének, hajlandóságainak áldozata (kilépett antibes-i ablakán a mélybe, a halálba, tulajdonképpen nem tudni, miért, mi lehetett a végső, a maximális „ok”, ha ilyenkor lehet ilyen; l. az elbeszélés – magam efféle dolgainak – nehézségei), s aki (De Staël, a balti báró) védszentem is lett emígy-úgy, a magányért és a magány ellen küzdött („utazásaim”), nem bírta ki, hogy ne legyenek végtelen „alkotó-megoldókörülményei, ebben gyönyörűséges szép, sokgyermekes családja „zavarta” talán, de nem tudott meglenni nélkülük, Párizstól távol… én nem is tudom. Nem bírt meglenni azzal a késztetéssel, hogy „visszatérni figurálisba” (visszatért), az absztraktnak ő-tombolása, evidenciája idején. Kérdés lehet az ilyen? Nem tudom, az elbeszélés nehézségei. És egy harmadik vers (egy vak madárnak) Mit szeretnék hazudjak Mit hazudjak szeretnék Bármi csak ide juttat Belátom igyekezetét De nem segíthetek Már alig ismerek Kit mit már ez se érvény Nap-arany keretéből Éj hull ki mint a kérvény Igazolom fiam Ezentúl már beteg Családi oka van És kéretik evégből Felriadok gyerek Korom itt ébredek Sivár vagy már nagyon

Majdnem teljesen az Tudom tudom tudom Ez az ez az ez az Még el nem érhető Annál gyötrelmesebb És alig érthető Miért nem az vagyok Ami már nem leszek Sehol amott Nekem az írás az írás, az eleganciája, a szobatudósi körülményessége is kell. (Mondás: dehogy megyek a Dunának, én, aki egy levelet alig bírok megírni, és – szobatudósi jelleg – csak az elharapott fiola, léhán v. más módon, semmiképp sem a vesztések magánya okán, lehetne megoldás, egy pamlagon, mondjuk.) A tapéta – vagy én. Egyikünknek el kell tűnnie, így Oscar Wilde. Már a Töredék Hamletnek kezdő, zsenge, alig-kész versében, az Alsóvárosban megállapíthattam magam(ról) (J. A.), hogy nehezen tudok végső elhatározásokra jutni, talán mindaz, amit csinálok (próbálok), nagy-nagy méretű vászon, rost, és vagy összeáll, vagy sem, „a végén”. Ezt a véget én nem nagyon idézhetem elő. De a kivételes „kristályosságok” sem vigasztalhatnak, nem adhatják: „öcsi, elérkeztél ide”. Csak a teljes személy+mű(kísérlet) együttessel lehetek bármi délkörön, hosszúságfokon; Oscar Wilde-ot egy londoni szombat üres forróságában kell, Daily Telegraph-kulturálisrovat alakban egy kukában lelnem, újrafölfedezéshez, és Hampsteadbe elbóklászva madarat kell temetnem, vadidegent, s a lóirodának nem kell érdekelnie, mikor bármennyi (az nem sok nekem!) pénzzel tehetném Oscar Úr és Oscar Schindler párosát, egyikük nyerni fog. (Mert nyert, onnét tudom, és messze jó plusz pénz lenne az; én, a gyakorlatias: mit oldana meg, mondjuk, nyolcvan font 144– már óriási összeg, túlozva mondom, de mondjuk: mit oldana meg? Ottlikkal – és sokakkal – szólva: nem a megoldásról lenne szó. Temettem madarat, van halottam Londonban, ehhez képest minden kevés. Magnóra mondom az utcarendszert, amelyben járok ott, majd valami prózába, fiktív alakokhoz, hitelességnek odakerülhet.

A madárlábú Hérakleitosz TD 1996 Hosszan dolgoztam regényfordításon, a dolgozatok írása halasztódott. „Érlelődött”? Ne fennhéjázzunk. (Zöld vászoncipőm neve „Henry A Héja”, egy ilyen nevű lovon nyertem, 5 font 99 penny volt, 1 pennym maradt is a nyereményből 1995 tavaszán. Akkor még élt Alíz.) Alíz volt az utolsó nagy madár itt, búcsúzó személye annak a társaságnak, kiknek tagjait 19 éven és 2 hónapon át kezemen ücsörögve üdvözölhettem, amikor csak itthon voltam. És sokat voltam itthon. Most elment Alíz. „A mínusz 355. napon.” (Pillanat.) Twombly mondja, vagy róla mondják: ő azt a mindenkire vonatkozó kérdést tette fel művével (na ja, ki nem?), így Roberta Smith, hogy kit szeressek, hogyan halok meg, miként fognak (és ki fog) emlékezni rám. Alíznál mindez tiszta ügy. Engem szeretett. Gondolom. De Alíz: az elbeszélés nehézsége. Aforizma és evidenciatörténet csak az a bizonyos 355-ös szám Thalens-kréta-dobozomon. Ilyen krétával készült ez az itt mellékelt rajz is. Alíz nem rúgta ki lábát, álmában halt meg. Túl nagy választ kellene adni halálára. Én apróra váltottam, előre, ezt: számoltam, hány napot kellene még élnie, hagy Samu korát elérje. A 356-nál tartottunk. Két évtizede állt a dobozon: 355. 145 „Hogy szabad lélek legyek a világon” A szív kihalt. Ez pillanatnyilag így működik. Lesz kihaltabb is, tehát él.

Hogy a Duna-part gesztenyefáit csonkokká tarolták itt előttünk, életem ötvennyolcadik évében valami elpusztult. Le kéne fényképezni pár rönkcsoportot, zöldleveleset, néhány csonk-kapcsolatot, nem teszem. Ezt tehetem. Ha tehetem, nem teszek semmit. Ahogy Hamlet mondta ezt odaát. Tudom. Madaraink is vannak eltemetve itt. Húsz éve itt zajlik a téli etetés. A letarolt, kiemelendő fáknak, e voltembereknek ehhez semmi köze. A fák nem tudták (tudták!), hogy elemista gyerek néz ki rájuk szeptember elején. Anyám iskolakezdés-napon született. Szép kis születésnap. Dunwoody úr, várja a születésnapját? Ezt kérdezték élcelődő brit újságírók a championzsokétól, akire – súlyos szabálytalankodás után – épp a születésnapján várt súlyos eltiltás a Jockey Clubban, aznapra idézték be. Dunwoody: „Én minden napot várok:’ Jó, eddig ezt sokszor elmondtam. De most értettem meg az összefüggést. Anyám mondta: „hát képzelhetitek, mennyire vártam mindig a születésnapomat”. Ezért (is) visszhangzott meg bennem annyira a champion válasza. Nem csupán poén, ami annak látszik. A címbeli J. A.-idézetre ezzel visszatértem, nem elkötetlen szál, mehetek tovább. Nem tudtam, ezért adom. Ezért (is). A fák tudták, hogy így nézem őket. Balaton, Duna, Dunántúl után – ők jelentettek még valami utolsó kapaszkodót, késő este, vasárnap. A kezdőnap előtt. Semmit se gyakorlatilag. Mégis: alapvonulat volt tömör, nagy zöldjük. Mit tehetek ma? Rabság a járműves közlekedés, rabság lenne a számítógép, a video. Van szintetizátorom, volt villanygépem, van francia tévém. Fura, ezek – nem rabság. Mindenkinek más a rabság. Nekem a Duna lett börtön – ezzel a rideg tágasságával, amilyen most, a fák tűntén. Szívem, mint Csucsán a jegesember. Nem viccelek így. Szívem pillanatnyilag kihalt. Nem a fák miatt. Vannak kínos pillanatok. Valaki megkérdezte, jó kollégám: „És a madarak, hát hihetetlen, tényleg éltek, pardon, élnek is még. Azt hittem, csak kitaláltad őket, meg minden.” Azt hitte, kitaláltam. Szinte van már, hogy „nem lehet beszélgetni”. Holott lehet. Kezemen, lábamon, fülemen, orromon, hajcsimbókokon számolhatom, hány mindenkivel. Sokakkal. Nagyon is. Vannak ekképp „jóbarátok”. De olyan nagy lett volna az én igényem (a kapcsolattartást, érdemi módon, falecsonkolás-halálos komolyan vettem, madártársi viszonyként annak, hogy a sok-sok elcsúszás a nihilt jégködölteti), olyan nagy, hogy már túl-fájna, rajtam, engem fájna el, semmibe, s ezért inkább gyors nyíllövés sebe legyen a szíven, legyen a szív kihalt, mint a jobb rész. Még három madár él. Ha meghalnak, főleg ha kettő közülük, elszakadnak a cérnák, melyekkel még bírom. De a szívkihaltságnak (tőlem ne várjon senki dalt, szereplést, dumát, társasságot stb.) ez már előgyakorlata. Rómát se egy nap építették. Én is halálok halálával halok ki. 146 Igen, kihalok kis halálok halálával, a fákkal nem, persze, az más – maguk éltek, idegen-enyémek voltak, de például Lizzy (Alíz volt a neve sokáig), Rudy Bloom, Csutora (igen, holott e két utóbbi nem „kezes”) elengedi a kezem. Ahogy Veszelszky Béla, akivel egyszer találkoztunk, a halálos ágyán nem olyat mondott, mint Wilde, hogy vagy a tapéta, vagy én, egyikünknek el kell tűnnie, hanem hogy „Tandori keze nyúlik ki a felhők közül”, nyilván: madarak, holott nem is voltak akkor még, s Veszelszky Béla kis önarcképe úgy került hozzánk, hogy feleségemre hagytam a szent Szpéró kis madár repülni tanítását, e nagy napot, s mentem, becsületesen, a családhoz, Béla halála után. Azt úgy kellett. Lizzyék után meg szeretnék halni. Természetes, hogy ezért nem áltatok senkit azzal, hogy (bármennyire sok közöm van is sokakhoz), én teli szívvel vágynék bárki becsapására. Arra, hogy áltassam – mikor semmivel nem áltathatom. Saját „dohánygyári lendületem” (ez egy futballcsapat volt, egri, s – vicc! – feleségemmel a házasságunk után Egerbe mentünk elsőül), minden tevőlegességem: engem fáraszt legjobban.

Túléltem (messze) Kosztolányit is (J. A.-t etc. hagyjuk), nem vagyok vadbarom, hogy alkotni és alkotni, önkifejezni és önkifejezni akarjak. Belülről értem már a jópofa-történetnek látszó Hemingway-őrnagya-sztorit. Hiszi, őrnagy úr, ugye, hogy meggyógyul? (Az ellőtt, csonkult kezek gyógyulásának – hiteltelen! – fotósorozatára fel kellett volna hinnie.) Aha, nem, felelte az őrnagy, és nézett a semmibe. Még a felesége is akkor halt meg, elvitte a spanyolnátha. Persze, írom a cikkeket, megyek különtudósítónak (büszkén!) angol klasszikus versenyeket nézni, róluk írni (persze, a magam utai ezek, a tudósítás csak melléje-vállalás, semmi „hivatalos”), meg sok mindent csinálok. Fogok is. De nem várható tőlem az a dal, hogy ezt én egy pillanatig is csinálni akarnám, „hinnék benne”. Valami nagyobb (kisebb) az, amiben hiszek. Abban, hogy természetesen meg kell lennie annak, aminek még meg kell lennie általam. Kár, hogy így van. A „You Are My Destiny”-t hallgattam ma véletlenül, rádióból, nem is akartam volna, s ez volt Pilinszkyvel megállapítva, „a” nóta. Az „Ilyen hosszú távollét” volt „a” film. A nótáról azt gondoltam: ah, de jó, de rendjén van, hogy nekem senki se ilyenem, s jó az is, ha én senkinek se vagyok ilyenje. Akkor lehetek csak szabad lélek e világon, ahol nem akartam volna élni. Szép Ernő se akart volna. Nagyon szerényen csinálta ő mégis, úgy, hogy íróként merőben fölösleges vagyok mellette. Ezt szerettem volna mindenkinek megmagyarázni. Ez sem sikerült. A másik véglet se: hogy többen elolvassanak úgy kicsit is rendesen, mint ahányan elolvastak. Igazuk van, túl nagy feladatot adtam nekik, túl „sok” volt mindez. A „film” (Ilyen hosszú…) távollét után, emlékezetevesztetten véletlenül(?) régi környezetébe visszaérkező clochard-ja mindent megtenne egykori szeretteiért, csak azt nem bírja tenni, hogy emlékeznék reájuk. Nem hazudhat. Ad ajándékokat, képkivágásokat etc., de a végén inkább megriad, elmenekül. Fényszóróik koncentrációs-tábori lámpákat idéznek agyába. „Meg kell várni a telet”, mondják csüggedten, hogy ő megint eltűnik, „talán visszatér, bekergeti a hideg” stb. Nekem ez London, ahová bekergetődöm. Dehogy lovak, múzeumok, városne147gyedek, képek, könyvek miatt megyek oda. Még csak a magány miatt sem. Itthon sokkal jobb’ szeretek magányosan lenni, de akkor telefon se, szó se, semmi, kávé se, lemenni nagy gödörvonulatba. Jó, egy-két telefon azért igen. De a telefonálót sem szórakoztathatom ezzel. Megvigasztalni (nem vigasz kérdése), nem, hát nem tudhat. Emlékezetemet nem vesztettem (teljesen, a sok műfordítás után sem), de „azt” már nem tudom, mi az a „köz”, ami oly nagy ív lenne, mint az ég. Közben Green Henryról szól egy nóta, a hetekben 50-szer is meghallgattuk, a Dada együttes játssza. Feleségem hozta a kazettát, megkértem, ő kettőt hozott. Ez volt a „másik”, erről nem is tudtam, ezen a Green Henry. Tehát érhetnek csudálatos jók, amikről nem is tudok, persze. Nem tagadom. Ezzel együtt, hogy ilyen siváran mondjam, semmit se mondtam el, tömérdek lenne a közlendőm. Nem azonos ez, meg a közlendők lényege. Talán azért hagyom abba könnyű (bár nehéz) szívvel itt, mert egy kis dolgozatnak szeretném megőrizni ezt a dolgot, így önazonos. Nem? Remélem, senkit sem szomorítottam el. Elhatározásom azonban végleges és megmásíthatatlan, mert nem az enyém. Így vagyok szabad lélek a világon. Semmit sem tehetek. Nincs mit tenni, igen, így vagyok szabad lélek a világon, tehetek, amit akarok, nincs mit tennem, és nincs mást tennem, mint tenni, amit bármit-teheteknem-tehetek-semmit, és nem tudom, mit tesz ez, és nem hiszem, hogy „van, aki teszi, van Aki”. Vagy hát ezt már más teszi… hogy mit gondol így… és ezzel abba a végtelenbe szaladunk ki megint, amit űrnek és társasságnak, köznek egyképp nevezhetünk, és ez olyan reménytelen a reménytelenségben, hogy a földiekkel csalfa, vak reményként játszik is még ráadásul, és a természet ez, az egészség ez, és ebben csonkolták el itt a gesztenyefákat, nyilván a város, a rend egészsége kedvéért, a jövő érdekében.

Szabad lélek vagyok e világon, mert nem ezért mondtam, hogy jövőm csak kényszerből érdekel. Érdekből. Igen, ha valami harmónia van bennem, bármi csak érdekből érdekel, amint ezt a szó gyöke mondja is. A többi dolog, az úgy hirtelen kezd érdekelni, ahogy a clochard is szelíden mindent megtett volna, hogy az legyen, aminek óhajtanák. Azért lettem szelíd, és a 7000 nap elvetése után azért győződtem meg róla, hogy semmi ilyen szerre-borra-egyébre nincs módom, mert így, a legrababbul, vagyok szabad lélek. Mert nincs semmi járulék külsőségemre, büszkének lennem. Büntetésnek se érzem, nem, nyet, ja nye Kafka. És nyet kelet-közép-európai, meg semmi. Angliában nem ír, nem is angol, Írországban nem angol, nem ír. Sehol semmi. A 2x2, kezdem megint, már anarchia. Csak az 1x1 nem anarchia. Hát nem jobb, kérdem én is, ha elhallgatok? Végre egy életigenlő kérdés. De, itt a bökkenő, a többi is az volt. Az életet, ahogy így látom, így igenelhetem én. A Green Henry rég elhallgatott, vele madaraink is. Ilyen csönd jön majd odaátról. Szavatolva, nem fogom venni. A szív kihalása után a vevő is eliktatódik. Bár módjáról még fogalmam sem lehet. Isten, ha tisztességes, s ha ő akarta ezt így, meg kell, hogy tegye azt velem. Mester ő. Ne várja, hogy elmenjek-szegődjek hozzá kontár segédnek. Élet-halál dolgában kontárok vagyunk, nincs jogunk. 148 Térdre és imára, ahogy pestiesen mondják. Na, innen megint bárki áltathatja magát. Áll az alku. Végigdőlök. Csipp, hallom (a Bloom úr egyévesen meghalt kisfiáról elnevezett) Rudy Bloomot. Csipp. Fel azt a Green Henryt, a betyárját, egyszer élünk. Megvoltak a kontraszthatások, semmi dolgom. Megvoltak, mondta Oscar, a kontraszthatások, de mostantól nagyon egybe lesz az egész, egyiknek a kontrasztból el kell tűnnie. A hang csak hangsúlyoz. A súly súlyosul némán. A légies képzet is ily súly. Vagy hát mit tudunk mi, halandó emberek, kérdezte a még régebbi költő. Mit beszélhetünk egyáltalán. Meghazudtoljuk a szabad lelket, aki… …de hát, ezzel éppen, vagyunk-e? Vegyük, nem mondtam semmit. Csak a szél járt a nemlétező gesztenyelombok közt. Jobb dolga híján. Hanem hogy ilyen szomorúan, hamis felhangjával az álbizakodásnak, így ne végződjék ez, történt egy s más. Megnéztem a francia adón a párizsi (Auteuil) akadályversenyt. A feleségem ott van éppen, régi meghitt környezetben (nem a pályán!). Ragyogott a nap, Auteuil akadályai, kanyar-átló-egyenes pályaszakaszai harsányan, sötéten-fénysárgán zöldelltek. Lementem utána kutyánkkal, csak elszívni egy szálat, kettőt. (Lakásban soha.) Magányt! No, már kiabál is valaki a csonkfák alól, mutogat (a fákra). Eszembe jut, ah, én hoztam pár ágat, a családilag összehordott hasonfélék közé be kell szúrni, az uborkás üvegbe. S van finom levéltenyerem is, Szpéró képe mellé kell tolni, a tokba – londoni, müncheni, dublini pipitérek, vajvirágok, fűszálak mellé. Elfeledtem, el ne feledjem. Újabb köszönők. Járókelők, zavarnak. De G. Gyuszinak úgy megörülök! Egyből „a mai művészeti helyzetet” taglaljuk, két figura egy Tati-filmből. Mesélem neki, H. Tamás festőnek üzenem a sztorit (ő Szpéró halálára szép fekete-képet festett nekem, ajándékba, alá is írta Szpérót): megyek a Liget

Galériába, kiállításom rendezni, hát egy szemétgrundon vécécsészét látok, Duchamp nagymester üzen. Ő, aki a csészét kiállította, s az műtárgy lett. És a clochard is romterepen ébredt, ott gyűjtötte ajándékait is. Akkor a következő pillanatban – már a földön ülök. Egy rakásnyi olyan… vécécsészébe valón csúsztam el. Itt volt az üzenet! Csak, nézem Lizzyt már itthon, Lizzy olyan öreg, olyan öreg. Tizenkét éves. „Öreg vagy te!” Ezt mondaná feleségem a Lizzy hangján. De ő nincs itthon. Teszek oda zenét, kávét. Befejezem ezt, egészen másképp, mint kezdtem. S mégis oda jutok vissza. Nem zavarhat valami nagyon a világ. Nem kell a szívemre venni. Ebből nézve – tényleg szabad lélek vagyok. Leszek. PS.: Minden „a régi”, minden ugyanaz. Csak nem hozza. fel, mint „több kikelet” azt a valamit soha, amit Poe úrfinak a kis hollója felhoz, még egyszer, de soha már. Nevek helyett más neveket is említhettem volna etc., ők maguk jól tudják. Ha nem – arról nem én. TD 149 Egy film, egy nóta A romterepen felébredek: vége a háborúnak! Facsarnak éhkopp émelyek, füleim versenyt zúgnak. És csöndes az ég, s emlékezetét velem vesztette, látom, rám ismer – ki ez? – feleség, ölel – nocsak? – barátom. Értük: mindent. Csak elhinnem merő egy képtelenség, hogy bármi visszhang kél bennem, ezt vállaljam…vagy azt épp? Az „Ilyen hosszú távollét”, a film a filmszakadásról, az eleven-végről, a mind-arrébb helybenvalóról számol be, ám mint végleszámolás, a „Te vagy a végzetem” nóta nekem azt mondja: se te, se más, nekem se, neked se, jól van. Ketten szelíd végzet vagyunk, és összetartozásunk jegyén nem kelletjük magunk, s nem is kell hozzá másunk. A romterepen gránát-hibbant harangkoponyaürege-alvók már azt halljuk csak, hogy a visszhang viszi tova az Öröki Baljót: és pergeti, pergeti, pergeti termését a tarackfa, innen már nem elég neki

végromló ramtatatta innen már örökémelyű békénk zúgása emészt el, szikkadtan rezgünk, cérnabelű tetemek, keselyűnk lépdel tova közönyösen, a karom, az „akarom” Úr-Köpeny étert markol, kihunyt végzet, „nem emlékszek…!” – – – Távol. Nézlek. Te vagy? Alszol. 150 Subotica Apámnak, odaátra Családunk délvidéki, Szeged és az újabb Vidék értendő, és nem véletlen, hogy bozontos fehér pásztorkutyát találtam, dédapám még munkaeszközül használta az ilyet, s ha nem is Belgrád és London közt, de Kecskemét és Zimony közt vándorolgatott. Most akkor ez mégis Subotica, mert Párizsban, Longchamp nagy napján mit hallok? Jön egy ilyen ló. Szerény eszközeimmel rögtön lefogadtam, pedig akkor még csak debütált, bemutatkozott. De ő nekem szólt, „üzenet”volt, pardon. Aztán nagyon nagy, elég nagyon nagy ló lett a Subcsi, sajnos, amaz egyetlen alkalommal, mikor kint voltam az Arc de Triomphe-on, október eleje, megbetegedett, s a következő évben nyert. Huh, ott kellett volna lennem. Marad az emlék, nagy szívdobogás. Apámmal ír földön találkoztam. Apám hadnagy volt Mackensen seregében, mint a Melzer a Doderer-könyvből, azért ment el hadakozni, hogy mellette – volt akkor egy ilyen lehetőség – elvégezhesse a jogot, vizsgázni hazajárt a frontokról. Hát Mallow-ban vagyok, ír föld, mondom, s lesz egy ilyen dr. Leunt, majdnem „leutnant”, hadnagy, ráadásul apám szülinapja, október 5. Amilyen vagyok, egy árva szál fontot, ír fontot megtenni is skót valék. Dr. Leunt nyert. Huh, utána másokon vesztettem, jogos büntetés, de itt volt, hogy egy Anusha nevű ló jött még, nagyanyám volt Turfitt Anna, az én legenda nénike lényem, hát most mutasd meg, Anusha, mégis a papa mamája voltál… és Anusha nyert. Aki a nagyival nem tud kijönni, senkivel se tud, mondta haragosan apám, nagyszüleim válásakor, apjával megszakította a kapcsolatot. Mallow-pálya bezárt. 151 Kesztyűária „Tényleg ma reggel van?” Ma reggel van, igen, mert felébredtem, élek. Vágjunk neki. (Az élet ez.) Az emeletes buszra, melynek élet érezhettem tegnap reggel, már nem is látom (képzeletemben), a csikordulást hallom (úgy egy kicsit), érezni semmit sem érzek. Csak egyszer lehet ugyanaz alá a busz alá belépni. Én tegnap majdnem beléptem. Épp nem léptem be. Nem jött össze. „Visszajöttem”. Honnan is, miből is? Kesztyű dobódott. Vagyis én dobtam (ejtettem el) kesztyűm, melyet nem szívesen hordok… melyről egy idegen városban beszéltem (hogy nem szívesen)… melyet itthon most valaki ajánlott. Vegyem fel, hideg van, esik az eső, vigyek ernyőt is. Nekem ennyi – sok volt. Az ernyő eltakarja a látást, a kesztyű mellől zsebkendő kavarodik elő, bonyolult. Nekem. Idegen városban minden túl kihalt, itthon nekem minden túl élénk. De attól azért még van helyem a Földön, nem? Helyem szerencsére nem a busz alatt lett.

A dolog maga meg így esett: Épp átértem a zebrán, a Döbrentei utcán, mikor megláttam a nénit. Olyan néni volt, mint aki évekkel ezelőtt egy kihalt hajnalon, kilenc tájt, az Ó utcánál megkérdezte tőlem: „Tényleg ma reggel van?” Mert megállt az órája. Vonakodva bár, megsegítettem. A nehéz kérdésre, „ma” van-e, nem tudtam válaszolni, de az óráját felhúztam. Derekasan viselkedtem, jó kutya. A Döbrentei utca túloldalán a néni a kesztyűm lengette. Én hirtelen visszafordultam. Neki a (mázli! lassan) forduló busznak. Nem éreztem semmit. Sem riadalmat, sem örömet. „Biztos érzek, csak nem érzem.” Ez igaz. Amíg péppé nem zúznak. Majd akkor „éreznél”, öcsi. A néni pedig ezt mondta, figyeljünk: „Azt hittem először, egy halott madár esett le elém a tetőről.” A kesztyűm. Az segített, hogy cipőm múltkor a hajléktalannak adtam? Az, hogy esett az eső, és én előző nap (még egy idegen város lópályáján) biztos vesztésre megjátszottam kicsiny téttel az Esős Lisa (Alíz) nevű lovat? Viselkedj derekasan, meglesz a haszna? Aztán a hídon elpottyantottam a másik kesztyűm, később a zsebkendőm – de így már könnyű. Nem jó nekem a túl sok tényező. Még valami volt: aznap volt a Kamra-estem. A szólóelőadásom, melynek „hirdetőcédulájára” (nem léhán) azt írtam: NIRVÁNVALÓ. A végére: „Legjobb szeretném, ha ez az est végül elmaradna”. Majdnem elmaradt. Történetem elmeséltem (este is). Egy halott madárnak hitt kesztyűre „startoltam”. Csak a halálos komoly dolgokat veszem komolyan. Ennek jutalma, hogy élek. Legyen egy ilyen hapsi is akkor. 152 „Alíz már nem lakik itt” Folytatás A hangsúly azon van, hogy „Folytatás”. Az élet, mely – tudjuk – mindig így volt, „e világi”: megy tovább. Meghalt valaki. Mi élünk. Lásd Nemes Nagy Ágnes a sivatagi fronton elesett költőről, ki néki kortársa volt. A madarak, akikkel netán együtt élünk, a vadból (vadiból, mondjuk így) szárnyszegetten, félvakon, vakon, sántán hozzánk kerülő verebek, ződik, poszáták, cinkék, nem kor-társaink. Évmilliós törzsfejlődés (jól mondom?) választ el minket, s a legnagyobb barátság is azt ígéri „csak”: nincs hívság, hiúság, hazugság, hogy valaha is „egyek” lennénk. Azonosak. Ezért tiszta velük a kapcsolat. Mert nincs benne ez a testületilelkületi csalafintaság, álságos ígéret, fogadkozási lehetőség. Meghalt Alíz. Ez csak nekünk fontos itt, akik vele éltünk, nekünk, akiknek 19 évnél is tovább ült a kezén madár. Most ez nincs. Egy ilyen mondásom: „19 évig pihent a kezemen madár; mostantól ez a dolog kicsit pihen.” Vagy: „Vigasztalan egyedüllétemben még mindig egyedüli vigaszom akkor legalább az egyedüllét”. Nyilvánvaló? Nirvánvaló, lásd Nirvána. De az élet megy tovább. Mielőtt Alíz meghalt volna, kimentem – a légykapó miatt – madársírjainkhoz a Tabánba. Töprengtem, ki is volt egy régi elveszett szárnyasunk. Nem jutott eszembe. Egy fa tövében könyvfélét pillantottam meg, egy eltépett fél könyvet. Verne Gyula: Némó kapitány… Hohó, hát persze, én feledékeny, hűtelen! Némó volt az, Szpéró kortársa. Szpéró maradt meg, nem ő. Hát Némó is volt. Eltűnődtem sírja felett. Ilyenkor nem tudok mit gondolni. (Ritkán tudok. Lásd nirvánvaló.)

Pár napra rá meghalt Alíz. Szépen halt meg, gyors szélütés (hosszabb, de viselhető gyengélkedés után), s elaludt. Senkit sem érdekel (itt se legyen hazugság) a 19 évem históriája. Jövőre újra kezdjük? Még van két madár. Rudi Bloom és Csutora. De ők vad-féle vadak. Most ők a fő madaraink így is. Megyek, Polybét venni, nekik, a gyógyszertárba. Mit látok? Sötétkék reklámdoboz. Felirata: „Allice Kapszula”. Allergia ellen: Továbbá: „Az allergiám már nem lakik itt. Allicével élek.” Szellemes, csikorgatós célzás a nevezetes filmre. Elloptam a dobozt. Allergiám… Folyton tüsszögök, fázom stb. Allergiám itt lakik. De nincs hazugság. Nem élek Allicével. „Tudni” soha nem is fogom, majd hol élek, ha nem e világon. Szerencsére elfoglal sok más teendő. Ritkán „gondolok”, csak úgy. Élek, mintha sosem lettek volna (például Alíz iránt) érzéseim. Így lehet kibírni. Ez mélyről adódik. Kosztolányi: „egy kicsit halványabban ég a villany”. Idézem körülbelül. Nem körülbelül érzek, senki iránt sem így. Mindenki iránt egy kicsit nagyon kevésbé. Aztán ez is elmúlik. Mintha semmi se történt volna. Minden elmúlik, mintha semmi se történt volna. 153 Kicsi Rudy Bloom karácsonyi ének azoknak, akik talán erre szorulnak ma Miért teszed tönkre a szívemet, Kicsi Rudy Bloom, utolsó veréb barátom, modoraiddal? Mondd? Miért. Ahogy szétráncigálod a salátát, amit kalitkád rácsai közé dugok, szét, hogy finom magjaidat elfödje; koromfekete pofáddal csak nézel rám. Kotorhatom elő a kölest, tologathatom vissza a zöldeket a helyükre; de mi a „hely”? Sose hittem, te leszel utolsó barátom. Te vagy. Most te vagy az. Nem is tudom, én akarok-e további ilyet. Akkor meg minden nap búcsúnk. (Éveken át, remélem.) Karácsony ajándékokat hoz. Nekem veled azt, hogy még élsz. Sose voltunk közel egymáshoz, te a többi madárhoz szoktál. De azért eltűrsz. Ez, ma reggel jöttem rá, az első havas reggelen, nekem még mindig a legtöbb. Utánad csak a kinti

madarak maradnak, a kinti havas ágak, napfényben a madárbandák, ahogy átrepülnek előttem az úton, ahogy fogam csináltatni megyek. Nem. Visszafordulok. Semmi fogcsináltatás. Veszek inkább egy doboz fájdalomcsillapítót. Ez lesz. De most még eligazgatom neked a zöldeket, a köles előtűnik, szórok fehér szépiát. Hát kösz, öregem. Ezt írom rá. 154 Rubaska-ária Kabátom. Rubaska. Nem becézhető, hogy netán „rubi”. Szürke ő. Aljoskás övvel lenne összefogható. Restellem mondani, hogy „derekamon”. Test állagom nem létezik. Azaz… …ott jár ő Mauryval, Mornyval, Julien Renallal és a többiekkel. Kötelességem, hogy róluk ezt elmeséljem. Hogy miként. Író és alakjai. De: író és az ő élete? Az más. Az ma volt, például, ma délután. Feljöttem a lakásba, mondjuk, a pincéből, rajtam a rubaska. A szürke ingkabát. Megannyi emlékkel. Idegen városok hajnalai, cigarettázások. Igaz, kimosták már kezek, gépek a rubaskából a szagot, de mi az emlék? Nem íz, nem szag, nem szó… hanem? És mi az élet? Az élet olyasmi volt nekem ma délután, mondjuk, hogy elment Alíz. És soha többé senki. Minek is kéne. Teljes magány. Ahogy Antonin Artaud mondja, századik évforduló, idézve mindenütt ő, lehet olvasni, írhatnám ezt így is. De én ezt Csehov-esszének írom. Ahogy odavertem a rubaskát egy sportszatyorra (szépen élhetek, nem igaz? sportszatyor rendszeresítve a szobámban, igaz, benne Tarantino-CD-k, begyűjtöttem a Ponyva-zenék ily eredeti javát stb.), mondom, ahogy… …és azt mondom magamban, soha többé senki, nekem senki… …megszólal a telefon. Drága telefon, ne szólj, olyan vagy nekem, mint a Csehovnál, hogy az orvost bliktrire, potyára, lelki életre, jómódú emberek elhívják, mikor az orvosnak a fiacskája van meghalva éppen, frissen. Nekem négy és fél hónapja az Alíz.

Kuss, telefon. Pont, mikor a kabátot oly minden-magány-keservvel odavágtam a Tarantino-CD-s szatyorra, nekem ne szólj. Irodalmilag műveltes hapsi, tudom: ilyenkor nem kell menni. Graham Greene-pap, nem kell átmenni Mexikóba. Csehov-orvos, nem kell menni bliktri hívásra. TD, rubaska odahajítós, örökös bánatába balzsamozódó (lásd: Artaud, az eleven múmia), nem kell telefont rosszkor felvenni. Mikor van jókor? Erre való az egész többi rész élet, hogy ezt eldöntsd, ezt tudd. De most ez: próbálkozás volt, hogy te lennél a Csehov rubaskás orvosa. Nem mész felvenni. 155 Végigvágod magad kabáttalan az ágyon. De nagy a csend. A telefon se szól. Elalszol. Hanem erre csak másnap ébredsz. Ragyog a hideg. Vársz egy telefont. 156 „Aljosa búcsúja” 1977-ben, egy forró, kihalt, nekem nem tudom miért olyan csüggesztő, nagy nyári napon, szombaton, fáradtan ébredtem, életuntan – ó! hohó! –, azt mondtam: „Istenem, eleget adtál… mindenfélét… barátságot, szerelmet… nem akarom újrakezdeni… kérlek, hagyj örökre békén”. Szabadon idéztem akkor s most Graham Greene-t, The Heart of the Matter című regényét, melyet még irodalmi kutyakölyökkoromban Mészöly Miklóssal jószerén egyidejűleg olvastunk, egyéb könyvek mellett hosszú sétáinkon taglaltunk. No, lementünk társnémmal vásárolni, s a poros járdán, a kihalt napfényes világban egy verébfiókát leltünk, kit megmenteni nem bírtunk még, de a következőt igen, ő lett Szpéró, élt tíz és háromnegyed évet, utána egy évvel jött a Samu, élt tizenhármat stb. Mintha Isten azt mondta volna nekem: „Öcsi, azt majd én határozom meg, mikor volt elég, meddig nem elég… tessék ügyködni”. Hála az égnek még mindig van öt madarunk, egy vak széncinege például, meg négy veréb, öregek, gyermekként kedvesek nekünk, s még sok mindenként. De hogy haláluk közeledik inkább, s nem idekerülésük perce – na, világos? abszurd mondás, mégis hangsúlyoztam vele egy tényt –, erős szívszorongások fognak el, mi lesz azután? Elérkezne az, hogy „Isten békén hagy”? Már az ne legyen! De így aztán elfognak ismét csüggedések, Kafkát sem kell idéznem hozzájuk rég, egy idő múlva az van, hogy „ember a dolgát maga intézze el, ember legyen maga hasonlata”… hát hasonlatanyagom tényleg van elég, sok is. Újabban főleg Gida madarunk halála után – sokszor búsongtam. Finom szóval élve. Elnéztem a megmaradt Ötöket, ó, hol vannak már tizenegyen, tizenketten! S akik élnek, itt fognak hagyni engem szintén. Már szoktatom magamat – mint J. A. a szívét a csendhez – a kinti madarak szépségéhez, az ő elevenségük önzetlen, fogyasztó apró-népséget. Éljetek egészségben, ne szoruljatok rám! Hát ez se könnyű műfaj. Látogatom a megboldogultak sírját, aztán átvágok a Naphegyen, kora reggeli, csendes

utcák – a csend, a csend! –, rakják a fát a Déli pályaudvarnál, baktatok. Idős hölgyek jönnek bevásárlókosárral. Pilinszky jut eszembe, az ő verse, ahol a nagyra nőtt kendőben és kabátban valaki, talán a költő beteg édesanyja, mint Karamazov Aljosa, olyan. Múlik elfele mindenféle. Nekem. Senki át ne vegye hangoltságomat. De hadd legyen jogom mesélni. Ó, amikor nem volt szabad pesszimista dolgokat mondani, mert ártott volna az a termelésnek. Hamletkötetem, Talált tárgyam, melynek A. Rimbaud a sivatagban forgat lett volna a címe, eleve nem volt kegyelt alapmatéria így, így sem. A sok bírálat, sértegetés, szinte lesajnálás – ugyanúgy fordított beljebb magamba, mint alapvető hajlamom; ám mert természetem komoly, idézem Petőfit, komolyan akarom a kapcsolatokat is, hát ezekben, ezekhez felvidámodom. Nem feledhető azonban az elmúlás feletti alapkeserűség. Nem véletlen, hogy Lenaut fordítottam jószerén elsőül, még abban a bizonyos írói kutyakölyök-korban. Hát valami elmúlásos bánatra a Karamazov-testvérek regényéből azt a híres 157mondást szerettem volna csak citálni, hogy „A szerelem elmúlt, Mitya”, de helyette csakhamar az utolsó, Iljusecska temetése. Beszéd a kőnél című fejezetre lapoztam. Mennyit beszélnek manapság az unalomról. Nem kell ezt erőltetni, rosszcímkéül aggatni. Egykor nyilván nem ez az Aljosa-Iljusecska fejezet volt vérlázító-kedvenc izgalmunk e könyvből. Ma engem e lapok fokról fokra jobban megrendítenek. A fiúktól, fiatal barátaitól búcsúzik Aljosa, a temetés után, Iljusecska „kövénél”. Ezt mondja: „Uraim, hamarosan elválunk. Egy ideig még itt maradok… de hamarosan elhagyom ezt a várost. Tehát elválunk, uraim. Állapodjunk meg itt, Iljusa kövénél, hogy sohasem feledjük egymást.” Már nem is pontosan idézem. Először Iljusát, másodszor egymást, ez a szöveg. De szép, ugye? És hogy „akármilyen fontos dolgokkal foglalkozzunk, akármilyen tisztségbe jutunk, vagy nagy csapás ér – sose feledjék, milyen jó volt mindnyájunknak, amikor ilyen szép és jó érzés egyesített bennünket, s ez az érzés, amíg a szegény kisfiút szerettük, talán bennünket is jobbá tett, mint amilyenek valójában vagyunk.” S ha netán rosszakká lennénk, ha csak átmenetileg is, mondja Aljosa, de egyetlen jó cselekedetünkre visszaemlékezhetünk, mint ahogy Iljusának segítettünk etc., az már megváltás, segítség. Ráadásul az is előjön, hogy Iljusa azt kérte papájától, sírjára szórjanak morzsát, jönne oda sok veréb, akkor ő nem érzi magát egyedül. Istenem, Istenem – hogy Ottlik Géza olykor kifogásolt, „túl kevéssé mívesnek” nevezett szavait idézzem – Istenem Istenem! Milyen könnyen csüggedek. Elhagynám a várost és határát, ahogy Szép Ernő írta, holott ő írja azt is, hiába megy el, csak magával megy szembe. Erre mutatott rá a Karamazov-szöveg. Milyen nemesen izgalmas, nyugtot mennyire nem enged! Egészségesebbé-nyugtalanítja így a szívet, masszázs. Állok az ő köveiknél, a madársíroknál. Társaiménál. Bizony, ha az Odüsszeiát olvasgatom, akkor is az a sor kap meg a legjobban, mely a társak elvesztését panaszolja fel. De ha nagyon erős vagyok, ezt gondolom, még életemben, nem a síromból, úgy érzem, velem vannak halott szeretteim, a madarak. Mi minden emlék gyűlt össze! Éliás, ahogy úti könyveinkre és karunkra hordta fészkéhez a füvet. Dehogy értelmetlenül! S Iljusecska köve? Szpéró mennyit álldogált kalitkájában a nagy kövön. Most kezembe veszem, megszorongatom a követ. Porózus, likacsos kavics. Samu annyira szeretett a tenyeremben ülni, mert látta, Szpéró is ott hasalgat. És Csucsu ződink igazságosan osztotta meg szabadidejét társném közt s köztem. De ezek csak a nagyon könnyen elmondható emlékek. A bonyolultabbak olyanok, mint amikor nem tudjuk egy, kedves, fontos hely címét, nevét, ám teljesen világos, akár Londonban, hogyan találnánk, álmunkban is, oda. Főleg álmunkban. Álmomban ritkán élnek újra halott madaraink, de nagyon boldog álmok ezek. Ide kötnek, igen, még élve érzem jelenlétüket, s fogalmam sincs, hogyan, mert testi valójukban, persze, hogy nem, de azt érzem, „feltámadnak”, találkozni fogunk. Ki tudja, miféle érzet fog el egy nap, s azt mondom: „itt van újra a Csucsu…” Vagy a Samu. A Szpéró. Éliás. A vak Pipi Néni. 158 Aljosa búcsúszövege épp ezt adta nekem: nem szabad elbúcsúznom. Ha elutazom is olykor, miként Szpéró élete alatt sosem mentem sehova, Vecsésig se, itt vagyok honos, ide köt „az ő kövük”, sírjuk gesztenyefája. És az Iskola a határon híres trieszti lovasa mintájára valaki-valami egyértelműen azt

mondja nekem: Élj. Ami elviselendő, épp így, nagyon is élve kell elviselni. Hogy beleépüljön minden alkalmi elmenésbe, alapvető ittmaradásba. Viszontlátásra, uraim! Köszönöm, hogy együtt voltunk – egy írás, egy olvasás erejéig. Viszontlátásra, kedves hölgyek, urak, a viszont-olvasásra. 159 Hajnal feketéi: Randall Jarrellnek „(Egy)anyagi világban csak anyagi kérdéseket ismerek?” Kalandorok kíméljenek, szenvedélymentes: olyan ez. Anyagiak tennék minden nyomorúságunkat? Vagy ez a vak csillag, a nyomorú Föld? Túl hozzászokunk a meseregényekhez s a bűnök ügyéhez. Hagymáról nem lehet beszélni – az ily viccekhez. Hogy miről nem lehetett beszélni, az később derül ki. Most van ez a később, és ennek is meglesz a későbbje, és ez a hagyma. De: amit nem lehet elmondani, meg lehet írni, a legfontosabbakat, például, akarunk-e élni, nem akarunk-e, csak megírni lehet, ha élő szóval mondanánk, joggal hangzik a kiáltás, némán bár, „kalandorok kíméljenek”. Az emberek annyira hozzászoktak/unk a dumához, hogy mindenről azt hisszük, duma, vagy meseregény, kozmogónia, krimi, tündejövetel és színészéletrajz, még a Bostoni Fojtogató is leszorul a slágerlistákról, és a Lukács priccs asztalokat, a könyvek helyét, behúzzák a mezzanin alá az esőben. Így vigyázunk. Így vigyázzunk, mire, elvész az eltakarítatlan utcák szutykában, nem vész el. Csak a hangulat Hét-Főbűn-Horrorfilm, minden meg is szárad, és ez nem az a vicc, mint a vízbefúltak temetőjében, melynek kapuja felett áthúzva áll, hogy H2O, a gyengébbek kedvéért: MEGSZÁRADUNK. Száradjon, beljebb fáradjon, fáradjon beljebb. Ezek a portálok várnak, egy múzeum még kikapcsolódás, vagy a láb csont-ín-izomszöveteinek erőteljes kialakítása egy hordozható csekély testsúlyhoz: a gyaloglás, az elgyaloglás bármi portál intézmények és múzeumlerakatok – mellett. 160 Megyek le hajnalidőn, latyakon át, kutyánkkal. Tandori Ágnessel beszéltem telefonon tegnap: sose megy el ilyenkor itthonról eztán, annyi az etetés, a feketerigók ott sírnak rögtön, könyörögni mennek, mondja telefonon, és nagyon megértem. Rengeteg az etetendő, ő tudja, ezt a munkálatot senki el nem végzi helyette jól, senki barátnéja, rokona, én sem. Akinek télen szívbéli iszonyatos dolga van, maradjon télre. Ez az, amit mindenki maga tud, ezt még tudjuk, ezek az igazi evidenciák. Holnaputántól megint nagy etetés, bár Tandori Ágnes is tudja, hogy az az ügy/is reménytelen, mégis, megvan, ahogy csinálni kell, mintha nem lenne az. Azt tesszük csak, mintha nem lenne az. Hajnali

feketéimet, meseregény és színészéletrajz fordításhoz megittam már, az élő Trió, a megmaradt három madár – Alíz, Rudy Bloom és Csutora – alszik még, leviszem kutyánkat, pár nap most Tandori Ágnes helyett ez feladatom, és igen aktuális a lemenés, tegnap a Szuszi mintha nem szart volna rendesen. Fejem örökké tele elvégzendőkkel, most a Szuszi elvégzendője is a fejembe kerül. Az ember nem is azt hiszi, ahogy a hirtelen előbukkanó, Tandori Ágnes szavaival szólva, síró feketerigókat meglátja-hallja, nem, hogy a fejébe kerül, hanem az egész bekerül a nem-tudni-hova, mert az embernek a szívébe kerül, a hagyma hámozása hagyható, a gondolkodás, ezek éhesek, van kaja fent, ezeket meg kell etetni. Valaki szintén a kutyáját hozza, haza, mikor már a nagy zacskó rigókajával megyek újra le, és a Szuszival, aki eztán kegyeskedik majd szarni, mondom ennek a valakinek: „Meddig lesz így – és ez az élet, ezen a nyomorú és vak csillagon –, meddig, hogy az ember így rohan valami után? hogy mit lenne kötelessége tenni, mit nem nézhet/elnézni nem bír, és viszi, például a feketerigóknak?” Éshiábavanhogyazembertudja: nemszeretihamegindítják azakaratmozgásbajönésatett 161 rettentődologremegünkvalamimesterkéltért aszívsérelméért etc. hajlamosakvagyunkilyenreamiszörnyű kötelesség fogalmainkkal. Ezt Randall Jarrell is írhatta volna, de egy B. Clough nevű költő írta, még a XIX. század költője, hát nem tudott-e mindent a XIX. század? Egy elkényeztett, bár hajdan kicsapott, csavargó kutyával csak akkor lehet sétálnod, ha a síró rigókat is megeteted. Egy elkényeztetett, három elkényeztetett madárhoz, bár halálukon voltak, mikor ide kerültek hozzád, és egyiküket Tandori Ágnes, másikukat te magad mentetted meg a biztos haláltól, ezekhez hazatérni, velük, a XIX. századi próza tervezése mellett táplálólag foglalkozni csak akkor lehet, ha a hajnali feketerigóknak valamit adtál. Hogy ez egy kutyaszart se ér, ki tudja, így van-e, ám az már a nyomorú és vak csillag dolga, a Földé, és a tied, legal alien, hogy ne csupán anyagi problémáit ismerd, melyekben forog, keserű lé. Az már a magad dolga, hogy ez mit ér, téged ki etet meg, három madarad és kutyádat temetve, és Tandori Ágnes is hogyan él túl, vagy hal meg előtted: ez dermesztően a ti dolgotok, de ezek a rigók ma dermedettek. 162 A szegen lógó fürdőruha Fűrészporos is volt a csónakház

téglás, döngölt padlója: idegen, de évről évre visszatérő helyszín, a hátracsusszanó ajtó, a nagy lakat, számomra céltalan mód a hajótest – uszonnyal fölfelé – a bakokon már a fűzfák alatt, egy másik rend, és mégis az oszthatatlan, melyet – számomra, mondom – három leszakadt emelet se vitt sehova, igaz, sehonnan: az evidenciák Szepezd partjának kirajzolódásán kezdődtek, vagy hogy „a Jankovich hazajött” … és indul a csillaghajók versenyében a szomszéd telek, vagy Izsákék, Sch., a patikus, netán a Noszeda kalózzal kimentünk Boglár elé, és az egy és oszthatatlan – mondom – ez volt, ilyen volt: hogy aztán az ember a tudományait egyre felejti, a perdülést, a fordulást, s hogy mi hány négyzetméter, a vászon, hogy kell kibólyázni egy pályát… nekem úgy tizenkét-tizenhárom éves koromra elmúlt így egy élet. A fürdőnadrág ott lóg a szegen, mint Jékely írja az Elhagyott lakásokat siratva. S hogy üvegszemű, tarka madarak ülnek „ott”, mint a múzeumokban. Dortmundban egyszer, már alkonyodott, sült gomba illata szállt, söröztek, kirakták a harmadik futam célfotóját, Simsalabim győzött orrhosszal, ó, és hogy Samu nem szólt rám szigorúbb szóval – csak mintha kidugta volna csőrét egy székláb mögül, a Szpérót lesve! A szék is szakadt három emeletet, egy szakadt szék, ebbe raktak, hogy hazahoztak a Sport- vagy Vöröskeresztes Kórházból, két ilyen fotelba, láttam aztán, ahogy elvitték őket lomtalanításnál. Ez már a Samuka halála után is volt. Dortmundban aznap a Samu veréb, aki „dakli, nem lakli”, kétszer is előjött még. Egy Dackl és egy Lackl 163 – egy Dax és egy Lax, oly mindegy – nevű lóval. De ahogy leszakadt hirtelen a hó, mint váratlan grafikai elhatározás, ferde szálkákkal árnyalta be a lapot a Bábos, a lovak ebből jöttek ki a kanyarban, bementek a kanyarba a napsütésből, ott lógott, mint szegen egy koszolódó fürdőnadrág, ez a váratlan, ferde szálú hózápor, fél percre semmit se lehetett látni a történésből, aztán kijöttek, mögöttük a fehéres ceruza járt, járt, tovább járt: ahogy az elmúlt éveket valami egyre rajzolja a papirosra, vagy az eltávozottak régi élete zuhog, zuhog, ennyi lett volna. Váratlan elhatározások: vannak, kétségtelen, mondom, de ennél többet nem is nagyon akarnék

erről. Várjam-e külön: „te jó vagy”, lásd J. A., te egy nagyon rendes gyerek vagy, minden harsogás ellenére, vadakat mondasz etc.: nem! Akkor mintha azt akarnám kivívni. Melzer unokaöccse, Doderer Melzere, aki mint valamelyest az apám, ezt gondolom a Semmering felé vonatozva – fürdőnadrágban állnak kicsit odább a fák alatt, egy csónakház-féle gerendaépület, mellette egy hajótest. Lelle, a negyvenes évek vége! Istenem! – mondom, Ottlikkal. Vagy Melzerrel. De hát „unokaöccse”, mit tesz az már, mit tudom én, ki vagyok, miféle mondások illenek rám. Csak feszengek a megkönnyebbítéstől. Üvegszemek néznek rám a csillagokkal, lószemek, még utoljára a ponyva alól, de milyen volt, a Bild Zeitungban olvasom, a kínai fogoly szeme, mikor a japánok lekötözték, az operálóasztalon, és hosszant kettéhasították? „Gyerünk akkor, angyalom…”, írja Eliot, „mint a műtőasztalon…” A Semmering, kint, ez az újság, itt bent; a kínai fogoly leírhatatlan hangja, ahogy ment benne a fűrész; akkor már a lakás, ahogy repült, anyám a másik irányba? Lehunyom a szemem. Mauryék, unokaöccsi főalakjaim, kilépnek épp a lópálya kapuján, kicsit zavartan nézem őket. „Gyerünk uszodába”, mondja Coline. Hogy én akkor jó volnék. Mint veréb, mint ki? 164 „Ki volt, mi volt?” – terveztem ilyen cikket, ám ez nem a köz élete, más hasáb. Amit tegnap megígérnék, ma látszik: időzített formában tarthatatlan. A szél – én nem tudom – miként jut be a csónakházba? Hány tűnt vitorlázótudomány, markocska kiszikkadt olaj evezőtartó pecke-villája között, s mik még… fűrészpor, mint a véren. A néma fűrészpor. A lószem, a ponyva alatt, oly humánus. Hagyjuk a szót. Szent Buzgalom – Holy Zeal –, egy ily nevű már le volt takarva. A drámabéli királyi követ az utolsó pillanatban jött a kegyelemmel. A kínai foglyot kirángatták a gerendabarakkból. Integetnek a Semmering-vonal mentén az osztrákok. Melzer s apám elment a háborúba. Anyámmal repült „a három emelet”. Mauryék egy Főmedve nevű lovat játszottak meg, High Bear. Én hazamentem Bernard Shaw levelezését fordítani, levelezése egy apácával. Csomagolok. Londonba készülök. Velem 160 oldal Szadat özvegyének emlékírásaiból. Ez penzumom. Guggolok az ágy mellett, az ágyon a Royal 200 írógép. Háromoldalanként zsibbad a térd úgy, hogy előtte fel kell állni, vagy eldőlsz. Teszem mindezt, teszem. Néha szemem lehunyom, mint egy üvegszem ama múzeumban. De nem, nem! Nyitni kék, harsog a cinke, hogy a kettészeltet ne lásd a spirituszban. Gyerünk, gyerünk, sürgetőzik Coline; Maury nekilöki a kerítésnek. 165

A fáradhatatlanság fáradásának vége lenne A fáradhatatlanság fáradásának vége lenne. Ez a helyzet (vég-eredmény) egyszerű ágyon-fekvés során, recept nélkül is elgondolható. Sajnos, az elgondolás nem jó elgondolás (semmit sem ér, nem eredményes). A megfelelő viszketés (ugrást eredményező viszketés) mindenfajta gondolkodás nélkül (ilyen gondolkodással), recept nélkül is, eredményes. Lásd a Suicidal Tendencies együttes szövegét: kb.: Uram, miért adod ezeket a gondolatokat, tudnillik hogy végeznék magammal, ha semmi Te-eszközöd révén nem bírok végezni magammal. (Felsorolás: az eszközök és módok, utak.) Ellenben Uram, kérlek, egy utamon, ha a nagy erdőn megyek átal, Te arra járván, lőj le engem vadászpuskáddal, s mint (vad)disznóból, utolsó cseppig ereszd ki a vért belőlem. (Ha az Úr a nagy X: ereszd ki, X, a vért belőlem, röviden és poétikusan: „Eressz ki Xavért belőlem…” (…) A legtöbben azért nem ismerhetnek, mert nem a magad közegében ismertek meg, hanem a magukéban. (Lásd erről Goethe: „Hogy a költőt megismerjed, költőországba kell menned”.) Életről és halálról azért mondom ezt a sok hülyeséget, hogy ha életre-halálra hangzik el, ne legyen csak megélhetésről és meghalhatásról szó mindig. (…) A kedvszegődés is elszegődés. Ha elmegy a kedved. Maradj helyben. Korán kelek fel, hogy minél hamarabb elhagyjam az éjszakát, és korán fekszem le, hogy minél előbb elmaradjon a nappal, valamint az összes változat még. Nem lesz nehéz, hogyan ne legyek majd, ha ott ugyanez lesz, csak átfordulva. Épp megfelelő örökmegélhetés vagy hamar elkövetkező halál esetén a hátralévő dolgok módja nagyjából mindegy. Ha e szakasz kezdetét nem emberek határozzák meg, s a továbbiakban sem kell embert látni. 166 Hús-vér Beckett „Nem adom alább, már senki kedvéért se élek” Vágyom visszatérni Bécsbe, nem Bécsbe vágyom, vissza csak, ehhez „Bécs igen jó, a Josefstadt, a félháznyit megtörő utcafolytatás, a dombnak-fel elcsörömpölő villamos túlján, elcsörömpölt, máris egy semmi tárgy túlján, a trafik medvés kirakata mellett, a Corsaro, lebotorkálni a lépcsőn, jó. A mackók a kirakatból néznek, a medvék, nálam a havilap, a londoni vétel, reggel vásároltam, legyen a pénzemért valamim, a többit meglátjuk, e medvék vannak. Fél-háznyit megtörik az utcafolytatás, Kochtaube, talán ez a neve, furcsa. Egyszer végre el kell hozni a tengerparti rajzot, a korzikai testvérpárnak, falukon ilyen képek. Kell, egyszer még kellene, hogy Királynő Tonikot rendelgessek sorra, kint nagy nyár. Most télen megyek; ezt is halasztgatom csak. Mentem, hónom alatt a medvés havilap, egy mikulásnak öltöztetett barna Teddy, a lapban angyal medvék, családi fénykép medvetársaságok, cirkuszt játszók, annyi-félék, nincs is rá képzeletem. Megyek, képzeletben, ez van, ott a Park Lane lejtőjén, a téli Halottas Szónoksarok, a Hyde Park. Nem leng vörös zászló, zöld-piros zászló, Newcastle United-lobogó, nem állnak harisnyatartós, nadrágtartós, bőrnadrágos turisták, vagy nadrágkorcra kicsusszant ingben, meglazított nyakkendővel, rendőrök aknákat a gyepen nem keresnek, kordon sárga-fehére nem leng. Nem virágzik a virággyep, nem sötétül dohány-súlyos fejekkel a virágágyás, a könyveket a kertészek furcsálkodva – ha! – rég elvitték. A könyveket, melyeket, mint léghajós, a virágágyásba hajítottam, egyszer nyáron. Nem érdekeltek a könyvek, el akartam adni a könyveket, szombat volt, antikváriumok szombaton könyvet nem vásárolnak. Semmi se lett könnyebb. Megvakarom a fejem, vakarok egyet a körmömön a josefstadti templomfalon. A templomfal túlján a másik utca, jóval arrébb, üres a kocsmakert, tél van. Kilépek a keskeny ajtón – be se léptem –, Beckett a Riverside Studiosból, mozit nézek. Itt Lessing szobra mögött a Judengasse Arts Kinója kínálkozik. A könyveket az Arts Kinó és a Judengasse közt akartam eladni az antikváriumban.

Ezek más könyvek voltak. Otthagytam őket a Flohmarkton. Már nem ettem kolbászt. Színes keféket, török kendők áttetsző selymét: nézegettem cigarettafüstön át e piacot, nem ettem. Később lett egy bécsi halottam is, idén már nem füstölöm tele a fülkét, ha valaki beülne hozzám, kiülök legföljebb. A fehér csokoládé leszedte hidam a mogyorójával, ezt sem eszem. Megyek, nem is képzeletben, a Park Lane mellett, oldalt dőlök, a virágágyásba, oszt soha többé nem kell élni. Elgondolom, kiket ismerek, kik közeliek. Ők mind élnek. Semmit nem irigylek tőlük. Nem fáradság, hogy föl kell lépni a gombafejes dobogóra, ahol a pincérnő a bécsiszelettel s a gombafejekkel elhasalt, mint egy kivégzés, hazafiaké a császárkorban, hulltak a gombafejek, és a szabadsághősök bikanyakáról bécsiszeletek, panírban, hulltak. Nem nagy fáradság külön fellépni egy-egy ilyen dobogóra – ott megyek, vonul a szánom az éjben, a Kochtaubén, a Corsaro zárva, később nyit –, az élet színpadára, vasárnap, vagy még nagyobb csalódás, hogy szombaton milyen korán zárnak a Billák, a Löwa Marktok, sebaj, mész ki a Krieauba. Szpéró, hallottad: 167embléma. Lapozol egy üresteret, Kondor. Béla mit csinálhat, aki az első koalát küldte Sydneyből? Egy vak asszony vitte végig Blinkey Billt, a zenélő koalát, itt ül a szekrényben, Dömi Főmedvém mellett, aki még megnyerte az utolsó Kártyabajnokság Szuperkupáját, békén halok, nyár hője, télen a villamos szellemalakja a mackós trafik előtt, a tömérdek csilingelés, a sínek sikítása, ahogy Bécsben a közlekedési hálózatot kialakították. Az ódon és vastag falakon keskeny lécajtókon nem kukkantanak ki uzis őrök, hátrább talán épp a kancellár dolgozik íróasztalánál, nem, ez a léckert, ez a Corsaro kiskertje hátul. És csak puha csokoládét majszolsz Musil-emléktábla alatt, a Rasumofsky utca! Ki a Krieauba, Szpéró halotti fehér szárnya a startautó a lovaknak, szól a Vaya con Díos, egyre olyan kopottabb, hirdetik a Casinót. Oldalt dőlsz, mindenki él tovább, ez se nem jó, se nem rossz. Béla küldte Billt. Élve se jók neked és rosszak, se rosszak és jók, így telnek. Napok akkor már nincsenek, nézd, ez a dolgoknak egy nézete. Csak ennek a lépcsőnek, a k. u. k. Éhezőművész Bejzlinek a kedvéért én rágyújthatnék! De minek volna a pamlag, mit megölelünk, a szerelem a liftben, vissza nem tér, és soha több kikelet fel nem hozhatja. A kikelet egy ilyen lift az Andrássy út egyik bérházában, pénzt fizettek ki neked a tágas emeleten, minden, olyan volt, olyan tágas, mennyezetes, egy-egy szoba is, mint ha a liftaknázatot kockasajt-elv szerint dobozolnák, egy-egy liftaknányi kockasajt űrteret viszel magaddal: most ez jobb? Mire jobb ez? Nincs az, hogy meghalni akarok! Nincs az, hogy másik halált szeretnék! Milyen érdekesek az újsághírek, ki mit mond a Bundestagban, kit perel ír földön. Nincs soknő-sokkönyvsoknadrág, nincs világszéle-láblelóg, Corsaro, cigaretta, csak mert olyan meredek a lépcső a két bérház közt, és mintha a kőboltív mennyezet volna lábakkal simára járva, akiket a dobogóra felvittek, sóhajukkal csiszolták, még egyszer felnéztek az isten napjára, aztán vége, és a hóhér pincérnő elhasalt lábaikhoz, gurultak, hulltak a fejek, ha más a leosztás, talán a csirkecombok, és céklalé csorran valaki nadrágtartójára, ha úgy ül Musil Rasumofsky utcájában, a dobogón, és csirkecombot rendel céklasalátával, a cékla leve löttyen a nadrágtartójára, ha netán úgy ül ott, nem leeresztett férfi harisnyatartóval, de – mondjuk, női – nadrágtartóval. Inge a korcra kieresztve, most akkor emlékezzék? Hogy ő is lépett ki egykor a Riverside Studios léc ajtaján, mint én nem tudom ki akárki, vagy hallgatta a szónokokat alélt röhejjel? Háttérben, mint öt feketerigó, öt rendőr, egy autó tetején a startlámpa villogott, mesélje el hetvenötödször, Hexham ködéből hogyan jött ki egy híján a mezőny, vicceltek, a szpíkerek, közben az a ló rég halott volt, mesélje ezt a ködöt? Világos, ne mesélje. Most a Kochtaubéről lefordul Lédererné utcájába, korárral jön valaki, és hátrább a sarokban nem mackók, hanem golfütők, és megfelelő ruházatok, kockák, sálrojtok. Egy Rákóczi kockával, túrós Ulrichhal hasaló pincérnő. Inkább oldalt dől a virágágyásba, csikorgás nélkül. Megint eltűnt egy szellemalak, a villamosnak a kockás-gömbölyded vége látszik, cigarettádat nyomod előre, hátha odaér, felgyújtja, az öt feketerigó között most láng gyúl, jellemzően nem tárul semmi. Az sincs, hogy a rejtély világból elég lett volna. Az sincs, hogy bárki ne kéne. Ulrich egy ló volt. Az sincs, hogy bárki kéne. Ki volt Rákóczi Rozi? 168

Az sincs, hogy Mandela. Az sincs, hogy Mandela kimegy a krikettre. Biztos nem egy tigrisveremből. Londonban szobra van, arrébb. Glasgowban utcát neveztek el róla. Kimegy a krikettre. Dél-Afrika megveri a brit krikettválogatottat. Ez már a Park Lane másik oldala, fogadóirodai képernyőn jön. A riporter Mandelát faggatja, ő kedélyesen vigyorog. Ódon falak mögé megy vissza? Nem, ez már Bécs. Lóverseny tribünjén, ködben, mondjuk, Mandelát nem láthattad. Ennek okai: 1. Dél-Afrikát épp a brit köd miatt közvetíti a SIS-hálózaton. 2. De érdekes! Itt fejjel lefelé futnak a lovak, Mandela a Dél-AfrikaTágban fejjel lefelé áll? Nem, a dolgok ott is talpon állnak. Süt a nap, másképp süt a nap, ott nyár van, vagy legalább jó idő; nyár most Sydneyben van. Virágágyak. Akkoriak, addig van, annyi; ezt őrizgesd? Mire? Ujjaid közül, lekapcsolt elektromosságban, hullnak ki panírozatlan rostok, indák, borotválatlan falon. Ezt őrizgesd? De nem is ez elől futsz. Elsőkötet! Egy kutyaszar evidenciatörténet, hogy Vaal, a dél-afrikai város, ahonnan abból a másik napsütésből e lovak jönnek, a váli erdő! Vicc, egyezés. Nem egyezem. Ez akkor „a)”. Megtisztítod. „b)”: egyezem. Még annyi se. A virágágy sincs, csak oldalt dőlök. Oszt soha többé nem kell az, hogy ott tolnak a folyosón, Szép Ernő voltam, gondolja szegény ZZ, rólam se AA se BB se CC se DD etc. ne gondolhasson semmit. Ez se számít. Mennyi szenvedés lehet „előtte”? Egyszer, melótól, Eunoctinnal, rá rummal, elaludtam a majorban. Felébredtem a Róberten, ágyhoz voltam kötözve, mikor a hasfalam elszakadt pedig, mert megtoltam a nagy szekrényt, nem is tudtam, nem is tudták, mit kéne csinálni, a nagy ágy alá másztam, ahogy mondják, kínomban. Nem hatottak az altatók, viszont magamtól el-elájultam. Aztán elmúlt. Bécsben egy madár halottam lett. Ennyi lehet? Más? Több? A Park Lane-en, a tűnt virágágyások mellett ez sincs. Ahol az sincs, hogy hova dőlnél, hol tűnnél el, hol lelnének rád, nem is, mint kertészek a könyvekre egy filmben, melyet Beckett néz a Riverside Studiosban, repríz mozi. Ennyi tejbegríz sincs. Nem vagy, aki olvasod ezt, nem vagyok, aki mondom ezt neked, remélem, tekintetem, ha odafigyelni (tejberizs!) hajlandó vagy, elhozza ezt „természetesen-nagyszeretetemmel”, semmi éles fény, semmi részvét, megyek, arcom visszalapul a járásba, megy a járás, itt véget ért, feltámadok aztán két sarokkal arrébb, ahogy a Kochtaube fél háznyit törik a villamosos utca túlján, a medvés trafiknál, így jön a Corsaro, így törik egyet, visszatörik, ami vagy, abba, ami, abba törik vissza, nem mondod többé, ez normális, ez az élet, mindegy, az élet kinek mi, még az is sok, hogy „itthagyni”. Annyi se vagy, egy otthagyásnyi, mennyi dadogás, írta Musil, a misztikus élmény elmondása, azt mondják, angyalt láttak, nagy fényességet, a Semmi járta át őket. Én materialista környezetben nevelkedtem. Kicsontozom a kérdést. A kis bécsi halott ott ült. Volt elég eddig; amit éltél? Volt elég, nekem elég. A Kochtaubén ült, mintha élne. 169

Hagynál mindent, hagynád mindened irigység, a túlélők iránti irigység nélkül másra, másokra? Hagynám. Eltemettem a bécsi halottat egy virágágyban. Hol érezted ezt először? Nem tudom, de a Parksarkán, én így nevezem, Parksarkánnak hívom, a Park Lane sarkán és mellett éreztem, és egész más volt, mint a Corsaróban, ahol az is volt még külön, de jó a tonik és Szpéróért ég az a gyertya nekem, odarakták. A Királynő emlékére. Itthagyni még-élőid nem lenne gond? Kismadárka? Hülye kérdés. Gond lenne, de nem akkora gond. Hát Blinkey Billt, Dömi Főmedvédet? Egy üreset lapozok, Béla, persze, nincs válasz. Van: nem lenne gond. De ez, magyarázom, nem ilyen elemzősen történne. Ez még külön van: ahogy már van, ahogy nincs – és nincs még, ahogy nem lesz, az, ahogy oldalt fordulok, nem falnak, de a virágágy fele, csak tél van talán, épp nincs virágágy. 170 És versek 171 172 „Ám legyen!” Munkánk Hamlet ámogatásával készült. MEGHALTAM ÉS VIDÉKE N VAGYOK ELTEMETVE. Idestova: oda (pl. már a virágos nyár). S tova! A virágos nyárról a Hyde Park zöldje jut eszembe, télen is eléggé zöld. Virágágyások is vannak, egyszer könyveket hajigáltam, mint fölös léghajóterhet, ilyen virágágyásokba. Oly szép volt minden! Oly szép még most is minden! Nem végső menekülésképp, de hogy (egész pici zűrzavarral) annyi minden szép marad itt: kéne oldalt dőlni, így, a Szónokok Sarka közelében például, az lenne egy szép szónoklat, oldalt dőlni, egyáltalán nem tetszetősen. Budapesten viszketek. Londonban is viszketek. Velem lehet valami. Londonban nem fájt a fejem, mint duzzanat, felpuhulás, hátul, mint egy Thomas Bernhard-regényben, na, jól nézünk ki, hol van ez

attól, ami a Hamlet: hogy végigfilozofálják, aztán egy jó vérfürdővel elintézik. Miért fájhat itt Pesten a fejem azonnal, ha lehajtom? Mármint éjjel, hajnalra. Itt túl élénk a nap, 173 sok az esemény, a duma. És az agy ettől megduzzad, felpuhul, a néma, tiszta keménységéhez képest. Az agy tiszta, néma keménysége leszarja azt a fájást, amit a vízszintes testhelyzet s a párna okozhat neki. Mégy a Hyde Park mentén, s nem is, hogy azt érzed, de egyszerűen NINCS SENKI ÉS SEMMI. Ha ezt kibírod, nem fáj fejed. De nem könnyű kibírni. Égi kék táblák vannak londoni házakon, mint égi csatornák tál-antennái. Itt lakott Shelley, itt lakott Churchill, Disraeli, sokan mások. Állsz, körmöd nem rágod, lejöhet tőle a hidad, ezt már tudod, csócsálod a kenyeret, az sincs, hogy se köpni, se nyelni nem tudsz. Emberfia nem jön. Emberlányával nem kell szót váltanod. Nézed a kék táblát, ki ez. Nem jönnek olyan ötleteid: „ITT ÁLLT…”, hogy ez állna a kék táblán. London neked tényleg csak London, maga a Szín, melyet magad is csak egészen kicsit zavarsz meg magadnak. (A pakli) De hát ez benne van a pakliban. „Bennem volnál?” Mintha hirtelen ezt kérdezné a pakli. S: „Benned. Lepakliztam. Észre se vetted?” De a pakli nem mindig veszi észre magát. 174

1996 „VIDÉKEN VOLNÉK ELTEMETVE?!” …és vidéke A ráérzés

„Samu dakli, nem lakli” – ezt énekelgettük egy öreg veréb-úrnak, aki tizenkét évesen a tenyerünkben aludt, éberen, ahogy ilyenkor verebek szoktak. Hát erre Dortmundban, egy téli alkonyon, nem ott jön az Örök Talaj Pályán, a kosz- vagy mocsokpályán, ahogy amerikaiul mondják, egy Dackl és egy Lackl nevű ló? Vagy: ez eddig rendben, a pálya túlsó kanyar felét fedte csak a hirtelen leszakadt hó, „oldalba kapta”. Ellenben most egy hete, Sedgefieldben a köd tisztára elvitte a versenynapot, akkora volt, úgy leszállt. Az első futamot még lefutották így gyorsan, vagy lassabban, a ködben, még gyorsan meghalt egy ló, a Fura Idő nevű, az utolsó előtti akadályon. Elbukott, föl se kelt többé, megkímélődött az emberiség megint egy injekciótól, egy halántéklövéstől. 175 Felkelek, és elmúlt a fejfájás. Kedd van, csütörtök, London van, Pest van, Duisburg: és rám törhet a viszketés. Nem lehet tőle elaludni. Az elalvás úgyis mindig megalázó csoda. A fejfájást, talán, más okozza kellemetlenségével, mások okozzák. A viszketést magam okozom kellemetlenségemmel, nyilván. L. Pilinszky: cserbenhagyott tulajdon tested. A Hyde Park mellett meg, oldalt dőlni a fűre, a virágágyásba: l: Kondor Béla, hogy ő talán egy üreset lapoz majd. Egy szépséges könyvben, ami nem ő, ami nem én vagyok, csak az én életem volt, mint földönkívülié, törvényes itteni idegené. Nagyon nagy dobás Stingtől a „legal alien”, az „englishman in new york”. Megyek a havas londoni magánkertek rácsai mellett. Egy tiszta Hamlet a Sting, ahogy a nagy köpenyben a taxiban ül, vagy hol. Jobb, mint az Angyal, még annál is jobb. Egyszer láttam az Angyalt a lópályán, Ascotban, Yorkban, nem is tudom. Átsuhant,

már jó öregen, nagy kabátban, teveszőr kabát felett vörös-kép, mint egy szögletes, formájából kimenni készülő sivatagi nap. Sting két-két kézzel egy-egy esernyőnyélre támaszkodik: két képernyőn nézem a His Masters Áruházban. De nézhetném akár Tizenkét ernyőn is. Nem, nem. Dackl, Lackl, az kettő. Várnegyed és Vidéke, ha már „törvényes idegenség”: lelkem félig itt maradt, testem (lábam) nagy nyolcasokat ír, inkább, végtelen jelek, a gyengébbek kedvéért: 176 ∞ jóravaló cipőtalpak derék végtelen jelei. Csak én hiszem magam oly bonyolultnak. Cipőtalptól lefelé Karamazov Aljosa vagy, Dmitrij s Iván, Csak ők, mert nem voltak cipőtalpak, szintén nem bírták egyszerűen. Szóval, ez nehéz. Ez az, ami nehéz. És minél többet gondolkodsz rajta, annál kevésbé tudod, mi a nehéz. Mint a viszketés, a fejfájás, az elalvás rohadék csodája, olyan ez, nagyjából. Világos órákon a sötét órák, mint vízi aknák, vekkerek, befőttek: világosan állnak, sorakoznak a polcon. Piros babos kendővel lekötve mindnek a nyaka, a feje, a szája. Asztalkendőcskék, bikinik, zsokézekék ezek a kendők, vagy népművészeti tárgyak, miket egykor a takarítószemélyzetnek, portáknak vittél. Egykor. Ma csak mosolyogsz helyette, visszamosolyognak fekete sapkáid alá, melyek mint úszó vízi aknák, sötét órák, befőttek, bennük zsokézekék, bikinik, kendők, melyeken Szpéró ült, Samu hasalt. És egyelőre így tovább. A gyengeség kedvéért. Gyenge vagy, hogy lenne erőd. Teszt, e szót, tiszta röhej. tetsznek olvastad elsőre. Tetszhalott, tetszélő. Nem tetszelgünk. Bennem senki ne tesztelegjen.

(Mondhatnám istennek. De csak ülök hátul a taxiban, akárhány ernyőn látszom. Ernyőm összesodorva.) 177 Egy fán hirtelen ez (s alatta én, alatta én) Elzúdul egy fenyőről hirtelen egy meggyvágó, nagy madár, nem is tudom, mi marad a nyomában. Kész csoda, hogy ott volt. Meggyvágónk sose volt. Nem volt egy tál így, amiből. Ahogy a verebekkel, „a verebekkel”, másoknak is voltak, csoda semmi. A fán Egyszerre ott maradnak ezek a meredő, meresztő gyertyák, vagy mik: öreg vagyok, hagyjuk, még nem hagy, hagyatkozás-valami van, ez voltam, egy hagyaték szegényügyvéd végrehajtója. Mehetek, nem csoda. Én küldöm azért legalább magam, még nem akárhova. Például eljöttem ehhez a fához. Aztán széncinegék. Volt egy széncinegénk, Icsi. Maga volt a villám. Csoda fickó. Zöld-sárga-fekete. Nagy trükkös, csoda taktikázó. Megvakult, három évig élt így, vakon. Kétóránként etettük. Na, elég az hozzá (egy öreg ember szavai), az Icsi meghalt. Micsoda rongycsomók tudnak lenni ilyenkor! A légykapó, az nem – – – nem bírom mondani, hogy mi nem, az nem, az nem. De hiába sírok, nem igazi ez, nem engedi a megkönnyebbülést, csak megyek emlékben a londoni utcán, aznap csupa Icsi Nevű Ló futott. Lightie Lightning. Trickle Lad, Super Tactics, Green-Black-Yellow, Blind Swifty, My Little Speed. Mind nyert. Én semmit. Toporogtam tétován, lapos – mondjam, ennyire azért nem lapos erszényemmel kimentem a fák alá cigizni. 178 Elment a nyár. A terasz teli üres asztallal. Mit tegyek. Még egy Szpéró nevű ló jött, Királynő Díja. Azt megtettem, és minden rendben lett. Mentem haza bódultan az Abbey Roadon, a Beatles-utcán, ahol van egy londoni cinegém eltemetve egy templom fala tövén. Ezt gondoltam – feljött a csillag, pillanatra előbukkant, a csillag, akit Szpéró névvel nevezek, ezt mondtam: Ezek kapják

a királynő díját, vigaszul, ezek a balfékek, az ilyenek, mint én, és semmit nem gondoltam aztán, és megvan az egész, de csak feküdnék, hevernék a fa tövén, átfordulnék, nem lennék többé, ez lennék a magam karácsonyi ajándéka, soha többé senki, nekem senki, éljetek boldogul, ti, ti. De – ugyan, Hagyjuk a csodába. Gyerünk. Mit tudom én: mindig mennyi csoda egy nap. Csak én már talán nem akarnám ezt, nem akarnám. Még ezt, ennyit akarok csak: legalább ezt lássam, fától fáig vonszoljam, hogy nem, hogy nem, hogy nem, igen, igen, igen, ezt. Most a meggyvágó visszatér. De én már nem akarom vissza többé. Eltűnik az ágak közt. Az ő fája. Ennyi nekem elég, ezt sose hittem. 179 Egy elképzelhetetlen szerelem elképzelhető történetei Már ez jó. S ma kezdődik 33-adszor a Bundesliga. Kimegyek, biztatom magam. Két csapatom a Schalke 04 és az FC Kaiserslautern. Utóbbiak Dortmundban játszanak a bajnok Borussia ellen. Emezek a fekete-sárgák, a Király utcában nem egészen 400 forintért ilyen színű mez kapható. Mit kezdjek vele. Van egy szép kék-fehér Schalke-sálam. És az idén is ott leszek egyszer Gelsenkirchenben. Nem az, hogy mit kezdenék vele, kivel. Akik vagyunk, olyan: „A társalgást keresed, ahol nem szót szóba öltenek.” De akkor miféle társalgás. Az Oxford Streettől kicsit lejt a járda. A Marlborough-ház favázas szerkezeténél megállunk, benézünk a Carnaby Streetre. Függőágyban valaki az eszét játssza. Ott, nyílt utcán. Semmi nyílt láng. A Vízipatkány Placcs Klub mennyezete alatt karácsonyfaégőkben lobog a gáz. Valaki vándorol, kiemelték, saját hangom nem hallom. Ha kérdeznél valamit, azt kérdezném: „Mit mondasz?!!” Akármi hülyeségről lehetne ott beszélni, nem hallatszana a hangerőben. Valaki kézzel-lábbal kapálózva jár a tenyereken. „Kérsz egy sört?” Aztán hogy mennénk haza?

Két különböző városba talán. Ülök a Hotel Royalban, bezár, mint Harlemben az Essing. Vagy Esso. Placcs. Ez egy doboz üdítő volt az udvari bádogtetőre. 180 Vigyorgok zavartan, ahogy a szomszédban kefélnek. Írógépelésem is hogy áthallatszhat. Mindenre rájátszom, ami elhagyás, magányos, persze, nem jár vele senki: nem kell beadnom a kulcsot a portán, ha lehet, nem is köszönök, ha kell: nagyon szívélyesen, a takarítószemélyzetnek hozott ajándék cigarettát magam szívom el: így nyílik egymásba minden, a zárásba. Ám szerelmünk így zár mindent és nyit ki. Várj meg a Nature Food boltban, vagy a Hatton Gardens valamelyik ezüstösénél. Restellve gondolom azt is – ez az az érzés! –, hogy ebben nagy vagy. Ahogy megjátszod a vevőt. Sikátor, téglafal, avangárd kisgaléria, vagy csak a zöldségboltbeli bevásárlást néztük installációnak. Pár cekker a konyhaasztalon. Ezek nem mi vagyunk. Nem laktál itt a Sebész Ápolónők Otthonában: deszkázott ablakok, kis híján a párizsi Foglalt Ház. Miért nem veled vagyok, kérdi egy kopasz illető, slobo babe, és forralt borral leönti a sült gesztenyét, nyújtja. Mit csatangolsz így folyton. Áthajolnánk a rakpart korlátján, előtte a kis csupakék utca magas padján ültünk volna, te a társasági rovatot, én a sportot tettem el az otthagyott napilapból, az állás- és lakáshirdetéseken ülünk. Állást vállalnál, munkába járnál? Én Kemptonba, Sandownba: munkahelyeim lennének a lóversenypályák. Büszkélkedve mondanám, restellkedve? „Egy amszterdami lapot tudósítok.” Jön Epsom, Ascot. Csinos lennél, ott. Ott. A park ismerős lenne gyerekkorunkból, a tüskés szegélyű, poros levelekkel: keményhátú bogarak. Még annyi se: megnyalnám az ujjam, végighúznám… nem, a por filmje bőrödön megszakítatlan maradna. A síremlék szobornál bekanyarodva moziba mennénk (mennék). Nem, az sincs, hogy „na tessék, kezdek elmaradozni”. 181 A filmből épp azt a mondatot hagynák ki. Harmincéves, szürke művecske. A férfi viselkedése a lehetetlen. Szerelmese képtelen következtetést von le. Végül egyikük belehal, másikuk túléli: már azt sem bírom kimondani: „mi ketten”. Csak akkor mi értelme volt? Maradnak a mondások. Miért hülyeség minden a világon?

Azt sem tudom mondani: „Nézd, milyen…” Csak: amilyen furán a folyó közepén horgonyoznak itt az uszályok. Muszájból? Nem viccelünk így. Vagy talán. És nem idegesítettük vele egymást. „Emlékszel a függőágyra?” (Carnaby Street.) Ezek (ők ketten; ők; ennyi megnevezés sincs) itt csókolóztak (csókolóztak, még mit!) a parkban, a kőkorlát tövénél, nem járt az író ivókürtös szökőkútja. És Glasgow-ban volt egy madárszobor, de hát az Pesten is van. És a legszebb templomok lépcsejét felveri a gyom. A város két dombra épült, a folyó kiábrándítóan keskeny, a hidak első látásra csúnyák. El kéne menni még egyszer. Ki ismétli Glasgow-t! („Barátaimnál ellakhatnál.”) Furcsa (ez jó semmi szó), a Sztrichnines Nevű Utca vége felé ott, már a busz- s a vasútállomás közelében, van egy fogadóiroda. Tágas, zümmögő fényű. Már oly lehetetlen az egész, hogy ha billentyűs hangszere lett volna a földön az utcai zenésznek, nem csak egy basszusgitárja, és beszálltam volna „rögtön felejtsük is el” alapon, s te kalapoztál volna, ez a „te” olyan már, mintha „ő” lenne. Ő kalapozott volna. Ez jó ötlet, mondod, mint egy második szerelem kezdete, trükk belerejtve. Hogy ki a másik, a második. De nem. Hülyeség minden, mert ha van is értelme, annyi nincs, amitől az lenne, ami állítólag. Jó szó. S akkor mi értelme? Minden elég hülyeség, hát, de mert semmi sem elég: Minden – „hülyeség”. 182 (El nem hitted volna nekem a Vízipatkányokat. Ezt nem is mondom.) S a továbbiakban így is zajlanak. Itt az az iroda, ahol… Itt vettem fenyőmagot, amikor már… Itt olvastam el a Type O Negatívnak azt a szövegét, hogy… (Egy nem is oly egyszerűen metál együttes.) Nem mondanánk mondásokat (te pláne nem), a legzugabb utcákon mennénk, okker falak, elcseszett alakzatú játszótérségek, túl kicsi a mélykék sporttáska, a PHOENIX, na, mindegy, arra jó lesz, amire. Végre egy közösen végrehajtható cselekvés: Átpakolunk. („Nézd, itt vettem” – Glasgowban?! – „a Schalke-sálat.”) A Marylebone Pályaudvar, kevesen ismerik erre, hársfás vagy más fás, téglás (bicikliutat képzeljünk) járdáján a mezzanin sárgás fénye: dereng; milyen elegáns bent minden, neked más, nekem más utazik el, innen, vagy nem innen, most megint állhatunk valahol, kéz majdnem a kézben. „Itt lakott Sherlock Holmes!” – „Nézd, a Ritkaságok Régi Boltja!” – „Még Dickens, Dombey és Fia!” Várj, beugrom, megteszem Hazanyergeljt (Saddlehome), várj meg addig az Erlschacher néninél, mondom (a Schalke 04 szertári takarítója), nála laktam

valamikor. Neked is élt itt egyszer valami szerelmed. 183 Egy elképzelhetetlen szerelem újabb elképzelhető történetei Életem legszebb napjai múlnak el talán. Nem voltak szépek, csak a legszebbek, mégis. Nem az, hogy nyilatkozni róluk nem volna ízléses. S a Royal Zug is örökre bezárt. Ma, hallod, hallottam, hogy örökre. „Zed, hallod?” – „Milyen Zed?” – „Zed halott, hallod.” Nem viccelték ki ennyire. Persze, a forrás Tarantino. Ha nekem már valamiről Tarantino jut az eszembe, nincs nagy baj, mondom, ahogy a Ratibor Rennenről jövünk. És Quentin Tarantino majdnem mindenről, kvantumban bejön, eszembe jut. (Egy váll körüli széles mozdulat; persze, a levegőbe.) A Gare de Lyonnál fel volt bontva az út. Most nem az, hogy a hajadba betonpor. A betonpor, minden por rokona, sárrá válik a víztől. Betonsárrá. Vas erekig, most már rozsdásodtak, minden földi test sorsa. Közelben Diderot és Voltaire útjai, mennyi racionalizmus. Saxon: „Wheels o’ Steel”. Porosak voltak-e a virágok a Mittudomhányadik Henry körúton, vagy min? Nem, nem voltak porosak a virágok, és Szent Lajos szigetének kőfalairól dús, sötétlő, az a feketébe villogó borostyán omlott le, persze, moccanatlan főleg, mint azért meg sem fagyott ilyen kátrány. Erezet a kátrányban, ezért kár beszélni. Azt a fél órát kell kibírni, mikor az ember beszélne, és elmarad a csalódás, a rossz szájíz, bár ott a fogkrém, hogy megint mi volt az egész. Mélyebben, a fogkrém nem ér el oda, van az. 184 Accaccia és Lizzica, írás a falon, két ló. Emlékszel? Lakhattunk volna az Akazienalleén, emlegethettük volna, hogy van Lizi, még-és-már-nem, az Alíz, az egy szál cérnaszál. Ezen függött az élete. Életem most Alízunk életén függ. De hagyjuk ezt. Legyen Krefeld a szín. Lacikonyhák szaga, még konyakozunk, Már cigizek, valaki néz, miért, nem szoktak így – nem szoktak így? nem szoktak így! –, mi van, a cigi volt, szinte rágtam: „…Meg fog halni így! Meg akar halni?” Legalább valaki az öröklétet látta; velem; vélte látni. Lennél te így? Ugye, azért nem.

Vagy elkéred tollam Baden-Badenben, Dragan Ilic vagy Andrzej Tylicki visz egy Los Rinos nevűt. És mi a lecke, kérdem. Azt mondod: mi lenne, Los Rinos. Elhulló idézőjelek. Széthulló vekker Maisons-Laffitte-ben, a Hosszú Koporsó városában, valaki megkérdi az időt, pillanat, mondom, a vizesárok felett, már nem a pálya, persze. Csak úgy, egy út mellett. Kifordulsz, lovon, Baden-Badenből ismeretlen ismerős, ki, egy kapun. Tiszta „Girlschool” (egy régi hevi banda), válladon táska. Így kell valakibe beleszeretni. Hajlongunk a krapekkal, lent van a lóról ő is, szedegetjük a cuccot, minden bedőlt, persze, az árokba. A mutatók az elvált számlapon, persze, mutatnak. „Tényleg ma reggel van?!” Kérdi valaki egy hajnalon az Ó utcában nyilván „hiányzol”, átmegyek Pestre, azt hiszem, egy halott város a halottnak. De nem, ennek a néninek megállt az órája. Magasan áll a nap, közben. „A nap mindig meghozza a balhét, mi meg elvisszük.” Most, hogy így írok rólad, nem vagy semmilyen, érzem, de hát a krefeldi pálya meg mintha nem is létezett volna, Gelsen185 kirchen (Accaccia és Lizzica színhelye) már annyira se, hogy… Messze attól, na, hogy közel lenne. A dolgok elállnak maguktól, tedd őket akármilyen szacharinba. „Ekkora szacharinban mindentől elállok.” Egy Tarantino-mondás, hát nem? Ami tér vissza inkább, vagy aki? Na, ez egy evid. tört. itt, revid: Már kora délelőtt az estét várom, ha szépek az estéről az emlékeim. Este végképp nincs semmi, de lehet már várni a hajnalt, akkor, ha az éj megint nem hozott jó álmot, már minden ráadás: éjszaka valaminek a hibája, híja, de nincs fórum, hogy boldognak, kialudtnak kéne lenned, hallod? Ez szerelmetes duma lenne, de még gondolatban se neked mondom. Ennyire feszélyezett vagyok. (Könnyű Zednek!) Bár hát, persze, mondtunk ilyeneket, s hallottunk. Egyszerre-e, na látod, ez az évek múlása, most már mindegy. Ratatata-Ratibor, páros-mondások. Los Rinos – ah, épp Maisons-Laffitte-ban volt egy Torpedo Los! Mindent rá lehetett volna tenni. Én már inkább letettem az egészről. Teszek rá! Ez is milyen szép kifejezés. Vannak ezek a csapdák. Rég volt, hogy a Gare de l’Estre kimentünk, egy hajnalban. Örökké a világ sem áll, tudjuk, és könnyen eláll tőlünk. Szerencse még, hogy közel se érezzük messzinek. Az ember nem veszi észre magát. Egy Quentin nevű ló.

Hogyan vettük észre egymást, vagy inkább téged én? És te voltál-e vajon „te”? Egy mondás. Köz-énségem fix, közönségem már általam (magam által) kafkaian bizonytalan. Megsemmisíteni minden szereplést! Késztetőimet kitenni a napra! A minek-mindenjét. Maj megtanulják, hogyan mulat az akármi… és értékelni fogják, ha megkímélem őket. Quality és Quantity lovak. Köz-önségemhez a közönségnek semmi köze, és nincs az, hogy nyitottam. Ki vagyok én ahhoz? Ki-vagyok-kék? Dobognak újra a paták, sárkötegek, szállnak, Gelsenkirchen poros lépcsőkorlátjának tövén 186 elköpök egy fél gombafejet: ezért kár belém, kezembe köpöm, valaki jön, csuklóm nyújtom oda neki, mit, ő se tudja, Kosztolányi mondta ezt Csáth Gézának. „Nem hiszem, hogy Schiergen megcsinálja a hat-tricket”, hallom. Nem, ingatom a fejem. Rágyújtok. Ó, itt se sörözök többé. De már tudják. (A nap, a minap, izé, semmizé. Hamlet, abszolút nyugta.) Vagy – jön a sztori! – nem aludtam mégse, azt is képzeltem csak? Nem, nem. Szpérót – álmodtam. Otthonosságomból csak az hiányzik; hogy: (nem, hogy „csuklózni”, ott, azt nem, de) hogy otthonosan itt, veled. „Hol a legjobb itthon?” – „Még mindig idegenben.” És ennek sok változata. De az már Dortmundban lenne – milyen sál alól „látszana”, milyen dermesztően mondom, homlokod felett (milyen dermesztően!), hajad? –, a jégeső, vagy hózápor (UFO: Doctor, Doctor) a pálya felét elkapná, átkapnálak hirtelen mozdulattal, egy széles karkörzés a légbe, a ferdén csíkozott fehérségből jönne ki a mezőny a mocsoktalajon. Az Örök Talaj, a téli pályák. (Meg kell várni a telet, mondják, hogy a clochard elfut.) Mülheimben már 1931-ben volt! Volt téli pálya. Nem sokkal előtte még a Téli Palota is az volt, ami. Jó a mülheimieknek. Egy-két háborút leszámítva. Így zajlik klasszikus mellébeszélgetésünk.

Az éjjel megint nem tudtam aludni… Jegyzeteim jól vannak, de siváran, használatlan… Miért „mivoltunk”? Miért nem „mivanunk”? „Mileszünk”? Nyelvünk eleve ily csüggedt? Az éjjel azt álmodtam, még rá- adásul, nem alszom. Csak három tájban, hogy felriadtam, nyugodtam meg: Szpéró volt velem, madarunk, még az imént, s ő hol van már. Tehát aludtam. Vacakoltunk a rossz kalitkaajtajával, ki ne lökje, el ne keveredjen. Vigyázz magadra, ennyi se megy búcsúzóul mára. Közben van a néma csend, és nem aztán. Az ég földelése – a föld egelése. S az ürügy madara az Egelész Örv. FONTOS FIGYELMEZTETÉS! A VALÓSÁG LÉTEZÉSE AZÉRT AZÉRT FONTOS, MERT KÜLÖNBEN KI HINNÉ; ÉS TUDNI SOSEM ÁRT. 187 A történeti törmelékek közül Istenem, mennyi boldogsága volt az embernek… Korniss Dezső, karácsonyidő, York, Dömiék, Samuék, itthon…

azt nem lehet csak úgy lemészárolni, ahogy volt, ahogy van… ez van, akkor inkább: akkor inkább nem élni…? Haiku Most, hogy lassan nem érzek, lassan érzem, hogy szeretlek, igen. (L. Karinthy, „szeret engem egy kislány, de ő engem nem…”) Semmi sincs. Még mindennek így a legjobb. (Haiku-töredék): Semmi…jav.: Nézz körül. Semmi sincs. Még mindenre nézve így a legjobb ez. (v. az… etc.) Változat: A hit Most, hogy lassan… (nem érzek etc.), azt hiszem, szeretlek. (L. Pilinszky: „Csak most az egyszer szólhatnék veled”). Cage: „I have nothing to say and I am saying it and that is poetry.” Én: „I have nothing to say, and I don’t say it.” Sötét órán Engem, idegent, beugrattak „Szpéróba” stb. (Még erről is így; l. legal alien) Jó, hogy elolvastam írásomat. Máris van mihez tartanom magam. Nem is tudtam. (Nem emlékeztem.) Érdeklődésünk eltérő. Engem semmi sem érdekel. 188 Nem az, hogy valami „szörnyű volt”, s utána minden „ilyen kihalt” lett. Henem hogy már akkor ilyen kihalt volt, s az egyáltalán volt, az lehetett szörnyű, azért lett minden ilyen. (Másik sötét órán; de jogosan) Nagy semmi volt az, de legalább egy kis valami. Nagyon egyszerűen gondolkodom (= vagyok). Ha úgy érzem, valami sért, sötét óra jön. Ha nem, világos óra. Nem én szólok. „A dolog” szól magáról.

„PONT MOST?!” „MOST MI LEGYEN?” HÉRAKLEITOSZI AZ ÚR TD ’95 189 A (versek) túljáról Akkor már: versek-e, még? Ott is ez? A „már még”? Az, amiből kiszállnék, mondván: eszem=egál? Ücsörgök a Múzeumi

Kertben; itt magát Valaki nem és nem unja. Újra meg újra, útja meg vége, soha megtéve, ennyi a tét, „teszek rá”, fújja, hogy elejét vegye. Vehesse! Meg se vetem. Csak ülepem itt, e padon, s észreveszem a madarak forgását, kút körül. De jó nekik. Irigyen, szív körül, nem is irigyen, csak imígyen, vágyván: majd – semmimígyen. Nagy veréb kis verebet etet. Jó nektek; hogy veréb nem lehetek! De hisz voltam én amatőr madár! Neveltem fiókát! Kijár nevem elé a „Miszter…” S ha bármi bűnöm, hogy ide s oda nem mentem el, én lusta, tétova (s más lejm szó), itt a mentség: amikor a kis Szpéró épp repülni tanult, társnémra hagytam, s ellátogattam Veszelszky Bélához, mondják, kinyúlt – kiért? miért? utánam? akár ha űri por zavarná (kék?) szemét, „idébb, idébb”, ilyesmit mondhatott, hogy „a Tandori… ott…” Felkapom a fejem. Fióka verebem trabantosan repül a kerti légben, Veszelszky törleszt, 190 a körre-kör lesz/tt a válasz a kérdésre és a vágyra „Miszter” Veréb eldobja a pogácsa maradékát, nem gondol semmit, éppen az hiányozna. Az Urat nem kérdi, tessék, a félbeszaladt párbeszéd (így az Úr:) – „Így igaz.” (Miszter Veréb:) – „Mi?” Az --------- Csak ennyi már az. Jöhetett a kérdés, megvolt a válasz. „Uram”, káromkodom, „kérlek, ne fárassz…” És megy, és befárad a Rádióba, s elmondja vicceit az idióta. 191 Amit el nem mondhatunk: eldaloljuk… Karinthynak? Wittinek?

Amit el nem mondhatunk: eldaloljuk, kérdés, hogy ez maga elmondható-e; Húsvét-sziget a kő: eloldalogjuk a szüszifoszit, hogy meglakható-e; ami már kérdés: válasz adható-e? Így körbeérünk, hogy ezzel mit se érjünk. Jó pap holtig tanul, de addig él-e, hogy jó pap legyen? Ugyanígy: mi végre van a „tanulj, tinó…”? Mondja Tarantino: előbb a válasz, aztán faggatózz. Nem kezdek újabb 7000 napot, a lóverseny’ zés csak úgy elhagyott, de tulajdonképpen vissza szeretném szerezni – így szeretném?! Így kellene? Az az Örök Talaj! A Doncasterben megharsanó tavaszi fű, a repülő sár rögök, a lacikonyhás delelő-nyár? Az irodák, az irodák maradtak, a város sűrű, gyakorlatias járása, emitt ez, ott amaz, minden: mintha mellesleg, toldva lenne. Lójátékom ez jellemezte: megkímélt (kétértelmű) a szerencse. Az „ezt se, ezt se, ezt se” stressze; de ha az „ezt is, ezt is, ezt is”: stressz is – satöbbi. Bábos Úr, ne játsszon, ne lenne, ez fohászom, de hát ez is dal, el nem mondható, tartalma bors, tartalma só, tartalma ennyi: mint hajnal-fél-négykor, hogy lepihenni kéne rendes embernek, éj után, föltápászkodom, ledobom ruhám, kapom ruhám, készítem a Triónak – a három megmaradt madár – kajáját, főzöm fekete levem, végre: szóljak: „lássák, ki erősebb, győzzön a jobb!”, végigvetem magam az ágyon, 192 visszaalszom? vagy nem lesz nyugovásom? Csak síromon lesz 6.21 „az dal”: „Hát e végre érkezz a 6.20-assal!”

Addig hitány átmenet csak világom; kuss-kérdések, und-válaszok. Játszma, mit döntetlenre feladok. Síromra üljetek, feladatok! Ami nagyon kell legfölebb, olyat-ilyet, „na, nézzük, gyerekek!” – adja alább! – leadatok. De nincs kapás; a fattya vétetések és adatok! 6.21 t 193 No passz, no szél Csukás Pistának

Rejtélyes-szép lónév, No Pass No Sale, se nyerés, se vesztés nem lett, hát ezért, hogy abbahagyott, hogy abbahagytam, sokezernyi próba után elmaradtam, maradt, amire volt valóban, kiderült, mennyi van a lóban, kiderült, mennyi van a verébben, és a többi. Ez voltam én, megtettem, amire futotta, írja William Carlos Williams, jó, annyit szent, volt annyi szent, majdnem-szent, dolog, voltak dolgok, Sagittarius, egy ilyen könyvet nézegettem, hogy már mögöttem volt a játék. Moziba mentem, egy film ment, ahol a főhős istent kéri, elég gorombán: istenem többé ne gondolj rám, eleget adtál, eleget elvettél, hagyj végre béké’. De a Sagittarius-könyv boltja és a mozi között, be kellett néznem még egy irodára, City-mélyen, s ment egy megkésett futam. Son of Sharp Shot megverte vetélytársát, az Éles Lövész Fia a favoritot. Elhúztam a szám. Rám ez már nem vonatkozott. Csak ott, mégis, szívem helyén – egy pillanatra csak mégis ott voltam én. 194 A Ferrario nevű… „Tour de France, Val-ez-meg-az jeligére” …krétát bárkinek ajánlhatom. (Krétafajta.) Mint trombitás előtt citromot enni, olyan a szájnak. Kiszárad. (A száj.) Erősebb rostozatú papírral használható jól (jobban). (A Ferrario nevű krétafajta.) Aki a kemény rockot szereti, a Ferrarióval jól dolgozhat, gondolom. Visszatér a posztmodern elé e verssel (ha!) a modern. Schwittersék, vén scipiók, svihákok, str. (Mint: stricik.) (Nem félreütés.) A Ferrario porzik. Ezért szárad ki tőle a száj. Le kell fújni a papírról a feleslegét, marad a szép (szép erős Ferrario-vonal, felület). Nem kell fixálni. (Mint, sok már, Grafix eszközzel, sok már a szakszerű utalás, az egész Ferrarióból nekem sok most.) Miket írtam fel tegnap (Schwitters, vasárnapi festő, míg bérpénzköltésem gyakoroltam – figyelem, nem bérmunkám! a világ összmegléte javára bérköltöttem; bérese e világnak, így –, sic!, kiszikkad a szád a Ferrario krétától. De nem az, hogy ezzel, zárjel zárva). Ezt jól összekavartuk. Érdekességek voltak. Szájnedvesítéssel függtek. Össze. Mindenneműleg. Meglátjuk. Mindenkorúlag. Kis Párizs (borozó). „Copenhagen” (dobogós hely). Nem az, hogy azon lennék. Tényleg dobogós, a Tabánban, rá lehet. Látni a Gellérthegyre. Este Kornis Mityával és Fogarassyékkal telefonáltam, és egy Maury nevű (!!) bringás

benne volt az élbolyban, Túr dö, de én eldobogóztam az időt, nem tudom, a Maury (kedvenc főhősöm, regény), dobogóra került-e. Szívem hidegen dobogott hevesebben val’kiért. 195 A légykapó (egyelőre) él (Matti) Teleettem magam (hét tojásból rántottával, boldogságomban) (?) tegnap este, teleéltem magam, nem tudok enni, nem tudok élni. Telefonok. Ücsörgés (Pesten, Belgrádban, még Páriszabb így gépelem félre, szerelmetesen) (helyeken) (is) így van ez, bezzeg Londonban, december, és trikóban ücsörögnek dobogókon. Nem előadótermek ezek, de előadják a jelenlévők a fagyizást stb., mit tudom én. Csupa titok-e, amit elárulok? Nem is az, hogy elmesélném, csak végigvonul a városon valami… ismerkedés. Most ebből mi lesz? Itthon Alíz (Lizzy), tizenkétévesen tojna először? Kész katasztrófa, mint „Mad” Matt Schuh mondaná az osztrák FM-en, elmentek kiváló kollégáim Burgenlandba, koncertet adni a katasztrófasújtottak javára. Szép pénz gyűlt be. Megvolt a koncert, a pénzt nyomban visszaadták. Mert hogy? Mert hogy ők voltak a katasztrófa. Katasztrófa hold, ily vicceket nem ismerek, másokra hagyom ezt. Másokra (senkire se) hagyom, tudom, ha Lizzy meghal. Mi ez? Tojástól súlyos seggű totyogás, álterhesség? A légykapóra lett féltékeny? Madaraknál is van ilyen. Hallgatom az UFÓ-tól a „Doctor Doctor”-t (hard rock), a Saxontól a „Wheels of Steel”-t (nem vasakarata, hanem acélkerekei vannak a csajnak, hahaha, „Mad” Matt), Matti, Matyi él, ez még egy egybeesés, a madár és a Schuh, mindegy, ha Lizzy (Alíz) meghal, hihetetlen dolgokra leszek képes, nem soká. (Shaw, Johanna: „Soká, Uram, sokára…?” Lenne úgy.) – – – Meghalt. 196 Megint minimum 70 „A habozót / elnyeli a bozót (Kálnoky) „A SEMMI TÖBB, MINT A SENKI (T’Door) Toboz, ódás (IS ZOOM, NEM IS ZOOM) A fivéreknek. És a nővéreknek Önvédelmi / okokból / megint / hirtelen / belé kellett szeretnem / önmagamba / mielőtt / belékelek Helytelen / item? / Újabb / felhagyás / kezdődött A harmincíves / háború hozta? / Le kellett – kikelet! – / fordítanom / le kell egy harmincíves regényt / Abszolút (Hunyorista) pénzkeresés / gyors / ez: / No Money In No Time Kivonultam / ezt add össze / Mit követ el? őzik. Megint / Samu napján / nem sohanapján (Mágiorista) július 17-én / ezúttal / a Nagy Bastia / Forr után / jött / be / Egy nap / itthon / maradtam nem hoztam / haza piát / hazapias / kötelességem lett / ez megint / s la / itt van / Te zix? / An zik(zek) (-s)

Büszke vagyok / magamra / száraz (zek-e?) (zexó nélk.) -ság / megint / messze sötétedik / teteje a Ságnak / nyilván / ezentúl örökre lehet már így / Tézisek: 1.) olyan jó volt az abbahagyás 19 93. március 16-án, meg kellett ismételni item (helyes!) Alíz madarunk 2.) 12 éves múlt Samu életkorát közelíti imbolyog 3.) nem akarok halála után rázendíteni, nem akartam, előtte volt a megbuktatott (Napóleon) 7000 nap, nagyon vágytam megbuktatni, most visszatér, ah, 100 nap legalább, nem 70. Öröknap. Tézis, tovább: Mi a „kimondhatatlan jó?” bocs, „…jó”? Abbahagytam a piát, nem kajálok, nem khm khm (nyitott kérdés, azért), csak item, lelkem, item: itten ez, itten (ez a józan hang??) vagyunk mint üveg burbon: mit se tanulunk mit se feledünk Kieslowski: „csak ülni a szobában s cigizni, ennyi” (ja kifeledtem: item, ugrott London, ugrató), nem etc., csak cigizek, de azt annyira, hogy nincs már hangom. Ha ha ha / ez / a „kimondhatatlan jó”. Más feljegyzések: Most ellátom őket (a légykapóval együtt 4-) 197 -en vannak, en vagyok, én és Én-sem, feljegyzések: a Jekyll-park… Nem kell, ha nem muszáj (!), Érzem, kurvára jól vagyok lakva, és közben kezdek éhes lenni. Semmit se ettem két napja, és kurvára jól vagyok lakva. Kocsmológia, mint gondolati kozmosz (ennek vetettem véget, visszavettem pár hercegséget, lásd Steelgrave-koktél, bevágva négy db in no time, de semmi vágy / semmi vagy). Tétel: A semmi vágy = a semmi „vagy”. A vágy a „vagy”. A vagy, az avágy. Sic, ezt a humort, mai, megértettem. Sőt, „mái”. Cseppet sem gond, hogy Petőcz megújrázta. A legtársasabb magyar lóversenyjátékos a Kov. úr után. (Nekem.) Kicsit járok egyet, mielőtt éreznék valamit. Mászkálin = meszkalin. Meszkálok egyet. Megmeszkálom a vidéket. Valahol olyan rossz volt a bor, hogy azt mondtam: adj csak egy felet, fizetem az egészet (fél decit, s egy decit fizetek.) Utána: na? Jó, hát egyet fizetek, adj két felet. Ezért kellett újra leszáradni, kikelet. Kikelet, vonulnom, ezt, add, össze, és, ne, add, inkább ne. Maury Ezerjó. Memento Morny. A fivérek. (A záródal Weöresnek és a dolgozó népnek.) Ha nem vedelem, védelem? A Nagy Basti Forr ellen. Életni szeszélyes, életve széjjes. Széjjelemi csapás. Szórt szóra – hirtelen átfordult bennem, és volt-nincs; de ha nem fordul át, akkor is volt-nincs. Pia csak egy van, vagy egy sincs. HÉT SORVÉG, LE: Kettő: Vadul tudok csak IGEN. Döntéskényszer:

De: Vadul tudok csak NEM is. Akkor mi ledöntöttem legyen? Vadul abbahagytam; 7000; nap. Vadul egy visszavettem. Megint vadul letettem, de valamit milyen vadul. A neofitty: kutyafitty. vagy Ez a visszavevés már meg van edzve. valakit! Ah, ez: Ne tudd meg; mi az abszolút (Kész? Nyer?) „ne tudd meg”? Te, tényleg ne tudjam (Dehogy nyerés!) meg, mert se köpni, se nyelni nem akarok. Ezért nem hallgatok híreket és nem olvasok újságot. Magyarázom valakinek („mit mondtál megint, te értelmiségi?” kérdi): szóval, vagy köpni tudnék, vagy 198 nyelni, de egyiket se akarom, érted? A piáról nem érted hagytam abba (hahaha, abbahagyta a piáról), felhagytam érted. Helyes kis hely (valaki). Leszoktam rólad a piáról (felhagytalak). Én, aki egy levelet nem tudok megírni már, én mennék a Dunának? Na ne értékelj fel így! (Örökké fogok élni/meghalni.) Aki végez magával, onnét nem örökké hal meg. Hérakleitoszi: Ez voltam én? Nem létezik. Dalocska: Rózsa, rózsa, fiola (értsd: cián, encián), / nem olyan nagy a sora. / Egyet-kettőt rándulunk, / aztán csak kirándulunk. Spacíren: az verébkedni? vagy terezni? Fuvár, gitár. Melékdal (Melékda út jeligére): zár-ódal (Malacka): „De könnyű lehet neked a föld! Ilyen tehetség…” mondja valaki. Te, agyonváglak, ha így vág az agyad; ez a tehetsége mindenkinek megvan, amíg él (hogy a földön jár és így, persze nem nehéz). Egyebekben: FOGGAL ÉS KÖRÖMMEL (spac=veréb) Körömlakozással foglalkozunk (Hamlet, csigaház, Kosztolányi körömköltészet). Vagy (nem vagy?): vagylagosság (vogmuc). Szóval: már az is nagy szó, ha nincs szó valamiről (nem semmi, nem semmiről, nem, ha VALAMIRŐL nincs szó, vala miről, de elhala; elhala a vala, ugye, tanár úr?). Körömlegezéssel és körömlelkizéssel (spac=tér) foglalkozunk, és fogadkozunk, de a 7000 nap, Kasák, Zsviderc, nem foglalkozás, hanem evidencia. Zsvidercki vagyok, a prof. anvargány, meg a vasárnapi festő, különben felíró művész. De komolyan: vagyok: 1. / Kötelességteljesítő (ez minden tettem), 2. / prózaíró (hogy több figura vagyok, lásd Maury, Morny, Julien Renal etc.). Lásd Kieslow ski, csak ülne egy szobában, cigizne, minden filmjét megcsinálta, és mit tesz erre? Meghal. Ha megcsináltam volna mindent, nem csináltam volna ezt. De hátha most meg Mihály Kolhás (to be continued?) Mihály Schenker Földi pokol jeligére: (fuvaros, a gitáros?) Túlképp UFO: Doctor Doctor + Green Henry kínzom magam. (Haiku:Ha német ember, azt mondom neki, nem vagy egy Michael Schenker.)

Gyere. 199 A kedvem megy el. vagy: Megy el a kedvem. A Green Henryt, alaposságom, a Dada játssza. Phil Mogg példásan kitartott az UFÓ-nál. (Ő maga volt az UFO, mindenki más cserélődött. Mindenki más cserélődik körülötted, de attól azért te még vagy valami? Él e tepp (dajcs szó). Válasz: én; vagy valami.) Itt artunk. (Szelet vihar.) Ha katasztrófasújtottak javára játszasz, Élet-tép. add vissza a pénzt: te voltál a katasztrófa. (A zenész „Mad” Matt Schuh legjobb vice.) És vers e. (Ez.) A. A megalkudás / megfelküdte / a gyom orrát. (Agyad orrát!) Innen izél / és onnan izál / az ódátlan / idétlen. Tape-et él. (Mondta Hölderlejm; mondhatta volna.) Balsors, aki élet-ép. Hatta Sunshine, hiszitek, nem, ez egy ló neve. Kadastrof, ez is. Csak a pénzed nem agya visza. Jön mit futó bab isten itten az ősz (puha lépte): Le vele! Mondja a levélnek. De levél-e? Élet-ép Sirodalom. Én is lecsapnék, de nem csapnék föl főcsaposnak, Te phertő! s ez a fő! A Phoe Nix. Az újjászületés a fő nuku. Az anarchia vízjele a nihil, ez van a (legnagyobak? mit!) Type O Negatív Ó-jában. Claudy bisszig, naná, semmi bloody kisses. Aki tudja, miről beszélek. Aki London-tunya, az élete tunya. Életunt=éle-tűnt. Tüntetőleg éle, miután eltűnt éle. (Némelyekről, nem? Bár szerintem a semmiről. A SEMMI TÖBB, MINT A SENKI. És nincs, hogy kész, avagy nem kész. / Nem kész te nekem. Nem készek én neked. Semmi készlekedés=az VAN. ASSE MI.) A hóna pub likációja. Bele ne eresz kese k. 200